II. A nagyszerű bevonulás

Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani parádé a hajdanihoz képest, amilyent az öregeink láttak és produkáltak.

Csak úgy a híréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, akinek olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy hímzéstől! Hát az a másik, akinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló óra volt, amik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, akinek az installációi bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüstpatkóval volt megvasalva, a patkó mind lógott, ha egy leesett, azt otthagytak a népnek, ott voltak díszkovácsok, rögtön vertek fel más ezüstpatkót, megint olyan veszendőnek szánva. No, meg aztán az a híres herceg, aki egy ilyen parádéra Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte fel. – Hanem hát mindezeknél híresebb volt az a nagy parádé, amelyben Ponthay Adalbert gróf úr őexcellenciája részesül vala, mikor bevonulását tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.

A Tuhutum megyei tekintetes urak mindig híresek voltak élces ötleteikről. Ezúttal különös jó élc volt tőlük a megyegyűlést arra a napra tűzni ki, amikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.

A tanusvári Mihály-napi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról, közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreceni csizmadiák, váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári kékfestők, mecenzéfi vasárusok, gönci borkereskedők, üvegcsűri üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolci szűrszabók, stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi asztalosok a tulinpántos ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rác, görög, zsidó, kalmár, kupec, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpenyeges ember, asszony; a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér cigány meg egy komédiástrupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán. Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer juhász jön össze a városba új konvenciót keresni, meg új kolompot venni a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét, az a roppant nagy marhavásár, amiről a tanúsvári Mihály-napi „szabadság” hírhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra termett négylábú állatoknak.

S ezzel a népvándorlással együtt kellett őexcellenciájának Tanusvárra bevonulni.

Hiszen még a „két víz” között csak istenes volt az utazás, mert ott örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. Ahogy a kerékvágást az előrehaladott szekérsor tracírozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek mind csendesen előrehaladni, mert aki ki próbál térni a barázdából, úgy odaragad a degetbe, hogy hat bival sem húzza ki onnan. Haladni pedig nagyon lassan lehet, mert közben, egy bárka nagyságú fazekas szekér döcög, megrakva színültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát visznek; ha az egyet billen, mindjárt felfordul.

Hozott ugyan magával őexcellenciája egy svadrony dragonyost úti kiséretül; de mit tehet az ilyen hadjáratban? Tehát csak tűrni kell a lassú cammogást s hallgatni a szekeresek „gyih! hó!” kiabálását.

Őexcellenciája csendesen meghúzta magát a köpenyegébe burkoltan a hintó hátuljában, s mondogatá magában a fogai közt a bölcs német közmondást: „Geduld bringt Rosen.”

Amint aztán a túlsó hídon is átcammog a szekérsor, ott az egyvágányú országút egyszerre tízvágányú dűlőúttá válik; kezdődik a nagy legelő, a véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra futnak széjjel a mellékszekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán „se kocsi, se ló, se ostor nem a tied”. Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas és szitás szekerek, meg a főúri hintó maradnak meg a legális téren az országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly teóriája az árkon keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti tisztelet.

Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el kell őexcellenciájának nyelni türelmesen.

A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hídnál hátul maradva, az utóbb jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ezáltal meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül elöl-hátul verjék föl a port, hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fúj.

„Geduld bringt Rosen!”

Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gulyaszámra, lovak ménesestől, tömött falanxai a sertéseknek, toklyóknak özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.

Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet keresztülgázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út tetszik legjobban, ahol az ember az orrával túrhatja a rögöt.

Őexcellenciája most az erély eszközeihez nyúlt, előreparancsolta a magával hozott tizenkét, hajdúnak öltöztetett somogyi legényt, hogy nyissanak utat a hintó előtt. Azok kiereszték a sodronyvégű karikásaikat, s volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen lekergettek az árokba annyi malacot meg birkát, amennyinek a helyén a hintó odább gördülhetett; a négy paripa nekirugaszkodott, s a göröngyös, döcögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyúba bezökkent a hátulsó kerék, őexcellenciája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.

Hanem azért csak: „Geduld bringt Rosen!”

Hovatovább mind több-több út kezdett összejönni, ugyanannyi szekérfolyammal, ami sehogy sem fért el a medrében. Itt már nem volt elég a karikás, a dragonyosoknak is közbe kellett szólni a kardlappal. Mindez nem történt meg káromkodás nélkül.

No, de csak: „Geduld bringt Rosen!”

Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel a tornyai a porfelleg mögül! Csak még egy kis kitartás.

A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát, kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad út nyíljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú, kipuhatolhatlan eredetű veszedelem: csak azt látja az ember, hogy jön.

Délszakrul jön valami nagy porfelleg, meg azon felül is valami füstforma szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s amellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne errefelé „mars, mars!” kommandóra!

– Vágtassanak eléjük! – parancsolja a teljhatalommal bíró úr; – a fegyvert is kell használni! – S erre az egész svadron hosszú arcvonalban szembemegy a rejtélyes porfellegnek.

De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, akivel beszélni lehet, hogy egypár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, akit felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szúnyogsereg, ez a gyilkos féreg, amely ezeredmagával meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s ami ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, amit ez meglepett, meg nem áll a vízig.

Néhány perc múlva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.

Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a prosentiáját ebben a kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az országút közepén az excellenciás úr hintaját, s az a négy sárkányvérű paripa nekivadul, szörnyű katasztrófa lesz ennek a vége. Hanem a „matyó” azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora hidat, ami az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, nekicserdített az ostorral az ostorhegyesnek meg a gyeplűsnek, s szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda, összegubahodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút töltését; társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott szekérvárnak, ami futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátorkarókat, s azokkal vitéz ellenállást fejtettek ki; de az mind nem használt semmit, a bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak, s halálmegvetéssel és magasan csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat, kisérve az elgázolt nép átkaitól.

Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, aminek a dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta futott keresztül.

– Ezen is átestünk – monda őexcellenciája, mikor vége volt a hajcécunak.

A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.

Egy haszon lett a tulokzendülésből; az, hogy a vásáros népet egészen megconfundálta, s ezáltal az országutat szabaddá tette mind a város határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a fertelmes szúnyogspecies, amit a galambóci sziklaodúk küldenek ki egyiptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt; az rögtön fekete lett a legyektől.

Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak orcájáról a legyeket, s aztán kantárszáron vezessen ki-ki egy paripát, nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így vonult őexcellenciája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint valami hétválasztó fejedelem.

De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf, hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, amely császárpiros színű volt, a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette az arcára, úgyhogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a fiziognómiát.

A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Őexcellenciája észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú, darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy cigány, a többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve, mint a többi, csakhogy a kardtokja rezes.

Ez hát valami deputáció lesz.

Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas bandériummal fogadni a székváros határán. Ez is bizonyosan az lesz.

Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak hetedmagukkal, de az is számot vet ilyenkor.

A lovascsapat összekerül a hintóval. A cigánybarna vezér meghőkölteti a lovát, s féloldalt táncoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsla tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát, ábrázat helyett. Azt meg nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.

– No, mit bámul az úr? – riad rá kategórikus kifejezéssel Adalbert gróf.

A hangjáról aztán ráismer a szembenálló, s pozitúrába vágja magát.

Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondókát akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé repedt gordonkaszerű, de azért ünnepélyes.

– Nagyméltóságú királyi comissárius úr!

Hanem ennél a szónál egyszerre tele lett a szája muslicával.

– Phi! Phü! – köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét visszavívta kockáztatott szólásszabadságát, s folytathatá, azazhogy elkezdheté:

– Dicső nap ez, melynek fénye ma homályba borul.

De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani a szúnyogok. Nagyon sokan voltak.

– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a muslicájának!

Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivallt a selyemkendő alul:

– Kicsoda, micsoda az úr?

– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye persecutor hadnagya.

– No, ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten frázisokat meg muslicákat, hanem hagyjon szaporán odább menni.

Ezt a kívánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert csakugyan nem lehet az embernek ilyen szúnyograj között az ékesen szólását gyakorolni.

Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre ízlelheté, hogy mi vár rá Tuhutum vármegyében. A csendbiztost küldeni ki a királyi biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy szolgabírót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római egy ilyen rossz ómenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt régi római; azért azt parancsolá a kocsisának, hogy mármost vagdaljon a lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a Sisera hadai utolérik.

Ez aztán szerencsésen sikerült is őkegyelmességének.

A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elöllovaglása mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.

A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piac közepén van egy keskeny vályúforma mezsgye, fehér mészkövekkel kirakva; de arra rá nem hajtat senki, akinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kértek.

Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor cigányputri, aztán következik egy utca szalmafödelű ház, folytatja egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új zsindelyes, ott nemrég tűz volt; azután jön a nagy piac, ott van a városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt, fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a polgárpatríciusok házai. Odább van egy másik piac, az nem olyan nagy, ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a „Régi Naphoz”(!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély, amelyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét; a másiknak a tornyán van még négy kisebb toronymalac. A kálvinista torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, amiből, aki az asztronómiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután három óra felé az idő.

Hanem ezek a Baedeckerbe való adatok most mind háttérbe szorulnak az országos vásár alkalmával, amikor tudvalevő, hogy még egy másik várost szokás építeni a réginek a közepébe, fából. Kétoldalt fabódékkal van szegélyezve minden utca.

Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utca el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elöl megy, utat riasztani a Bábel tornya építői között.

Így jut el a királyi biztos úr a városházáig.

Ott felállíttatja a téren a lovassvadronyt, s aztán felizen a városházába a bíróhoz, hogy jöjjön le hozzá.

Feltűnő, hogy őexcellenciája sem egy titkárt, sem egy jurátust, patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden írásmívelő ember iránt bizalmatlan; fél, hogy elárulják a titkait, s sohasem adja írásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a szándékát valaki elébb, amíg papirosra teszi.

Tanusvár bírája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak, de nagy nála a praxis. Az apja is bíró volt. Nem is igen kapaszkodtak ez után a hivatal után.

– Sohse keresgesse bíró uram a titulusaimat! – rivallt rá Adalbert gróf a jámbor emberre, amidőn az két kézzel válogatott a „tekintetesek” és „méltóságosok” között – hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az escadron lovas katona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, amíg szükség lesz reájuk.

– Bizony-bizony! – hebegé a bíró a fejét vakarva.

– Aztán tegyen intézkedést, hogy a kocsmárosok éjfél után a kocsmáikat bezárják. Aki szót nem fogad, vasra fog veretni, haditörvényszék elé állíttatni, s a kocsmája bezáratni.

– Bizony, bizony.

– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni, s fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért bíró uram felel nekem a fejével. – Most vakarhatja már bíró uram a fejét!

A salugáderek mind zárva voltak egész utcahosszat; egy kiváncsi asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány vászoncselédnek jutott eszébe éppen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát az utcai kanálisba, mikor az excellenciás úr hintaja azon döcög, s talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által összeszorított utcán éppen a csatornát barázdolva haladt egy fakó szekér a négylovas hintó előtt, amelynek a tulajdonosa megátalkodottan kiabálta onnan a kocsisülésből: „hajmát vegyenek!”. A hagymás szekeret szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, ahol keresztülvergődve a lacikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való tisztes ó épületet.

Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban állt kivont karddal egy szál megyei hajdú, kék mondurban, veressárga zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdúi pedig az ő családi színeit viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. Amíg az utóbbiak az elébbit kapacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál cigányhegedűs, abból a fajtából, akit minden banda elüldöz a kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felsőruhája; annak a hiányosságain keresztültündöklött a mahagónibarna bőre, ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A két lábán volt két felemás csizma, az egyik fél még jó volt, a másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.

A cigány hegedűjén csak három húr volt, s a vonója madzaggal volt összekötözve.

Ez az alak volt az első és egyetlen tisztelkedő.

Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak, hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: „Jaj de szakad ez a húr! Majd megfizet ez az úr! Az úristen éltesse Tanusváry urakat!” A solocigány a végsort igen leleményesen így travesztálta:

– Azs úristen iltesse, eccselencsás uramat!

Ezt bizonyosan úgy küldték ide – csúfságból.

Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta:

– Jaj de sakad ezs a húr! Majd megfizset ezs azs úr!

Egyszer aztán kijött a kapun az egyik somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve:

– Gyerejde csak, te cigány, kapsz egy kis borravalót.

De a cigánynak volt annyi esze (vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a borravalót; nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét, s tovairamodott; hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorhegye mégis utolérte, s jót csípett a lába ikrájába, amitől aztán a cigány még jobban tudott szaladni.