VIII. Családi hangverseny

Végre mégiscsak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett az uraság. A négy paripa, ami egész éjjel hámban állt, szilajon vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.

A két cimbora sietett lesegíteni a kocsiülésből Decebált.

Olyan ittas különben sohasem volt ő, hogy még csak a dülöngése is elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte garázda volt, ha ivott, hanem hovatovább annál kedvesebb lett, a vége felé, amikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem tudja melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni; akkor kapja ki a cigány kezéből a hegedűt, s húz rajta virtuóz kézzel andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörű bariton hangon, s olyan érzéssel, hogy aki hallja, utánabolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az asszonyokra nézve.

Már a lépcsőn felhaladva rákezdi a beköszöntő nótát:

„Nekem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel;
Főzze meg a vacsorát:
Úgy várja párját, úgy várja párját,
Úgy várja haza a babáját.”

De bíz őtet nem úgy várták. Amint belépett az előterembe, ott találta a szép asszonyát; de amint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s eltaszította magától.

Arra is tudott egy nótát:

„Magasan repül a daru, szépen szól,
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól.
Ne haragudj, kedves rózsám, sokáig.
Tied vagyok, tied leszek koporsóm lezártáig.”

S erős karjával mégiscsak magához ölelte, és megcsókolta erőszakkal a szép száját.

Erre aztán meg kellett nyílni annak a hét pecséttel lezárt szájnak.

– Köszönöm az ilyen csókot, ami a csapszékről maradt rám.

Decebál összeütötte a bokáját, s a fejéhez csapott a tenyerével:

„Ez a csárda olyan közel ne lenne,
Olyan jó bort csak ne mérnének benne,
Arany icce, ezüst messző’.
Azért járok ilyen késő’,
Angyalom, kicsikém, tehozzád.”

– Nem bánnám! – kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart – ha három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a szemtelennel, aki engem minden ember előtt ócsárol, becsmérel, s te azt elhallgatod, még tódítod is.

Dehogynem énekelték közbe ezt a nótát:

„Haragszom én azon szóra,
Mely a szép asszonyt megszólja.
Mert az asszony aranycsillag,
Aranygarádicson ballag
Hejje, hujja, hopp.”

Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sírni, és tragikus szókra fakadt.

– Én nem bánom! Ha én teneked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind a kettőnket. Meglátod.

Erre tudtak ám még csak szép nótát:

„Ne essél, galambom, a Tisza vizibe!
Inkább essél, rózsám, vélem szerelembe.”

S ezt a szép andalgó nótát oly behízelgő hangon, olyan érzéssel tudta énekelni a hamis, hogy a könnyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni.

– Tudja a cudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! – panaszkodik féldurcásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak a parazsa maradt.

Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S ez is megkerült.

Amint Decebál haragos életepárját dallal, csókkal, öleléssel szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inkvizítori szemei azt a bizonyos tárgyat, ami Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros selyemszalagot azzal az aranykereszttel, amit őkelme, hogy el ne veszítse, az öve mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan, másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arcát Meduza-képpé torzítani, s a bűntanújelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a legválogatottabb címekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.

– Hát ez micsoda? Heh! Szalag, ugye? Selyempántlika aranykereszttel! Ezt valami cifrának a nyakáról tépted le! Ugye, gyalázatos? Tudom én jól, hogy ilyen cifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény „bikál”-nak a nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.

Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy kacagástól, amit különösen Decebál elkövetett; de a két cimbora sem tarthatta vissza magát.

– Hiszen nem bikál volt az, hanem bika!

– De nem lehet erre találni kádenciát!

Dehogynem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt; Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:

„Kincsem komámasszony!
Lelkem, szomszédasszony!
Nem látta kend az uramat?
Láttam biz én a kocsmában,
Kocsmárosnéval volt táncban,
Ketten ölelgették,
Hárman szeretgették.

Azok a fain menyecskék,
Majd minden pénzét elvették.
Bárcsak az ördög elvinné,
Pokol fenekére tenné!
Kincsem, lelkem, komámasszony.
Kitty, kotty, hopp!”

Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két cimbora röhögött; gyönyörű egy hangverseny lett belőle.

E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak settenkedik be a társaságba. Azazhogy csak ráviteles értelemben „új”, mert nincs azon semmi alkatrész, ami nagyon, igen nagyon ócska ne volna.

Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, inggallér piszkos, a mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen ferdére van gázolva. Görbe fogantyús bot van a kezében, s az oldalára akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép éppen belevaló. Ha ezt a pofát Darwin látta volna, címképnek vásárolhatta volna fel a munkái elé.

Az a ráncos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az alattomos, ravasz agyarkodás, ami a majompofának a díszét képezi, egyesülve az emberi tudálékosság homlokráncoló, orrfintorgató, szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmóniába hozatnak azáltal a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön remekmű emelkedik ki ragyogva a ráncfedte, cserfakó arculat közepéből. Az egész alak terjeszti maga körül, ahol megáll, a penész-, doh- és gombaillatot.

Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, amit maga előtt lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a nagy danolás közben megrántja a dolmányát.

Decebál hátranéz, s amint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmúlik az arcáról minden fintorgása a jókedvnek, elkomolyul, a szemei kerekre felnyílnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:

– Nos, mit hoz, Vakandi úr?

Ez az ócska alak Vakandi Anonymus, a régészet nagy apostola.

A rendkívüli férfiú fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hívatlan fülekig el ne jusson, ezt súgja Decebálnak.

– Feltaláltam Thonuzóba sírját!

Erre a szóra Decebál arca egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel. Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról is, balról is összecsókolgatja!

Feltalálva Thonuzóba sírja!

– Asszony! Menj a szobádba. Cimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon háborgatni bennünket! Jövel, te, messiásom!

S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében.

Egészen józan lett ettül a pár szótul.