X. Tudományos dolgok

Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat, hozzá se nyúljon ehhez a fejezethez, mert ebben nem lesz egyéb, mint rozsdás vasak, bronzok, nyolcszáz esztendős koponyák, kődarabok, cserepek és minden, ami azoknak a kíséretét képezi, fakó pergamen, szúette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betűk (értve alatta minden olyan írást, amit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).

Ilyenekből van Tanussy Decebálnak egy egész múzeuma.

S ha valaki egy milliót kínálna neki – pengőpénzben – ezért a kincshalmazért, ezt a nótát danolná válaszul:

„Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S ezerannyi még a borravaló,
S a világot adnád is ráadásnak,
Múzeumom mégsem adnám másnak.”

Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott sohasem sepernek, nem törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen a tudós Vakandi Anonymus.

(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla király névtelen jegyzője után.)

Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmúlt századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy kiásott patkórul megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? S hanyadik fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?

A föld felett valókkal ő nem is társalkodik. Rá nézve csak az létezik, ami már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, amit senki sem ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem törődik a nagyurak címezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle megszólítást tart: „barátja az erénynek!”. S ez csakugyan igen szép cím: el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól; azokat egyszerűen ignorálja.

Amíg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, amik a múzeumát elzárták a világtól, azalatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő táskát, s kihúzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, amíg kitalálta, hogy honnan kell megnézni.

– Barátja az erénynek! – suttogá a hozzásiető Decebálnak. – Látja ön ezt a kincset?

– Látom.

– Felismeri, hogy mi ez?

– Mondja hamar.

Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhítatosan, azután a két ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.

– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált „jász kép” az ősmagyarok bálványszimbóluma; amit Theophilactos a hunnuturgurok „idolum electreum”-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje. Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, amit az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük, emlékeztet a „Tápio” istenre. Ez a két szeme. Páriz Pápai szerint ezeket a szemeket korallok képezték. Még azokra is rá fogok találni, s akkor kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a „Damasek” isten.

– Hol találta ön ezt?

Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét fenyegetnék vele. Elébb széjjelnézett. Azután az asztal alá nézett. Azután a kezét a szája elé tartá, úgy súgta meg a titkot:

– Ott!

– Ott? – hörgé meglepetve Decebál.

– Ugyanott!

– Fatális állapot! – mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. – Hát csakugyan a „Bajhalom”.

– Csitt!

– Hiszen magunk vagyunk.

– A kövek is beszélnek, s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön (barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel. Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végcélja. Ennek áldoztam fiatalságomat. Csontok és rozsdás ércdarabok voltak az egyedüli társalkodóim. Nyomról nyomra közelítettem felé. Mint Kolumbus az újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek. Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem hívok segítőtársat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább ások. A jelek, a tanúk vezetnek, egy négyszögletű szittyapénz, egy napimádási agyagjelvény, egy Mithras-kultuszi cserépcsillag, egy bronzcsat, egy rézfibula, egy kutya-lapockacsont. Végre megkoppan a csákányom. Döng a fal. Mit látok? Cölöpöket. Ez az! A veresfenyő, amivel a hunok sírja van kifalazva. Amiről írnak a kíniai történészek. Amit emleget Jornandes és Calanus, Attila temetésénél; amiről szól Doefi és Inchoffer, Leventa pogány módra történt eltakarításánál; amit emleget Bod Péter és Bél Mátyás; aminek a mintáira ráakadt Pallas és Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom. Barátja az erénynek!

A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is azokba a titokteljes régiókba csapongott a lelke, amikbe azé; csak azzal a különbséggel, hogy amíg azt a tudomány bacilusai lepték meg, ő a nagyravágyás spóráitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy az ő őse vetélytársa volt az Árpád-házi királyoknak!

– De hát valóban Thonuzóba sírja-e ez? (Ez volt előtte a fő kérdés.)

A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen szkeptikus észrevételt.

– Barátja az erénynek! Amit én mondok, az mind axióma. Mi okból akarnám én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt a „jászbálványt” el akarnám adni egy külföldi múzeumnak, tízezer tallért kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolc lat dercekenyérért, amit én naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék megnézni ezt a leletemet.

Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt, s előhúzott belőle egy csákányfejet, s azt Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a súlyáról, láthatta a színéről hogy az aranyból van: nehéz és sárga.

– Ezt is ott találta?

– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az aranycsákányoknak, amiket a Székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári kincstár dicsekedik.

– Ezt énnekem meg kell öntől vennem.

– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany súlyában. Mintha a pesti Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, amit most mutatok meg. Nézze, barátja az erénynek.

Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, aminek a végéhez oda volt rozsdásodva a nyílhegy.

– Ez a kincsek kincse! Ott volt a cölöpzetbe fúródva.

Decebálnak egy okos észrevétele támadt.

– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolcszáz esztendő alatt a földben?

Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.

– Így van az, mikor az ostobaság a bölcsesség álarcát teszi fel! Hogy nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is ugyanazon scythiai tamariszkuszfából van, amiből a székelyek áldozatpohara készült. Az Anonymus „vas unicuma”¹ amit Thuróczy emleget, a csíki krónika leír, amiből a székelyek szövetséget ittak; ez is scythiai tamariszkusz fából készült, ami a föld alatt keményebb lesz, mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.

Decebál ezer bocsánatot kért, s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy férfiút előadásában megzavarni.

– Nohát! Pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy éppen önre nézve bír nagyobb beccsel, mindazon kincseknél, amiket Aladin lámpája (állítólag) felfedezett. – Hogy hítták Thonuzóbának az ősapját? Emlékezik még rá?

– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az ükapja.

– Ugyanazon Kusidkun, akiről Thuróczy írja, hogy mint a Szvatopluknál járt követ, elhozta Árpádnak a kívánt vizet, földet és perjét.

– Valóban így volt.

(Valóban! Kusidkun is éppen ilyen délceg dalia lehetett, mint Tanussy Decebál! Vajon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal, hogy annak a száznyolc családfőnek az arcvonásait viselik, aki első elfoglalója volt e szép hazának?)

– Otthon van ön jól a hunnus írásban? – kérdezé Vakandi úr.

– Ha mindent úgy tudnék.

– Hát olvassa le erről a nyílvesszőről, mi van ráírva.

A régi magyar pogány írást hányan ismerik még?

Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem írták náddal, de késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák, tanúbizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel látták az élő nemzedék régiségbúvárai. Tizenhat betűből állt az ábécéjük, csupa egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.

│ a,    ├ b (egyúttal p is),    ┤ (k, c, cs, és h egy személyben),    _└ d,    — e,    _┘ f,    ┌ g (egyszersmind gy),
┐ i (és j),    _┴ l,    \/ m,    /\ n,    ┬ o,    X r,    > s (és z),    ┼ v,     ∆ u,    ‡ th.

– Mármost tessék kibetűzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragba. Természetesen szittya módon, felülről lefelé olvasván a sort.

Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. „Kusidkun!” rebegé ihletetten.

– Most tessék a túlsó oldalon levő betűket leszemelni. Mit mond a nyílvessző?

A nyílvessző így szólt: „Thonuzóba”.

Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték volna, odaadta volna érte cserébe.

– Most menjünk tovább kutatásainkban – folytatá a föld alattiak nagymestere. – Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más mint a Clodius által megnevezett „magia sagittarum”.² Valamennyi őskori történetíró, és saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsíroltakat bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbúcsúztatni végüdvözlet gyanánt. Íme, erre a nyílvesszőre fel van írva az ősapának és az unokának a neve. Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő cölöpzeten belől maga Thonuzóba és a vele élve elsírolt felesége alszik.

– Nem alszik! Vár a feltámadásra! – kiálta fel lelkesülten Decebál.

– Csak csendesen! Barátja az erénynek – csillapítá őt a csontok kincstárnoka. – A továbbkutatás nem megy olyan könnyen. Amíg csak a földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és rabszorgalmam. Úgy vájtam a tárnát, mint a börtönéből kikívánkozó rab a tömlöcfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő cölöpzet állta el az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamrán belül olyan kincsekre akadok, amiknek a világi emberek előtt is nagy értéke van. Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt (ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.

– Óh, én sem akarom, hogy az titokban maradjon.

– Nohát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, ahol mindazt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.

– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, ami felett már húsz esztendő óta perlekedünk Ponthay gróffal.

– Itt a nehézség. Itt kell mármost önnek előállani jó tanáccsal, barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.

Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veríték. Tudott volna ő valami módot ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az éjjel nagyon sokat ivott, de annyi ész még mindig maradt meg a fejében, hogy számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajon amit Kusidkun dédapja olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az árban Szvatopluk unokáinak? – olyanformárul volt szó.

Ebből aztán nagy tanakodás lett; ami közben Decebál még azt is elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még megfelelnie. Ma van a vármegyegyűlés napja, amelyen a bécsi udvari kancellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatnia a legharapósabb municípium fogait. A párt éppen őt bízta meg azzal, hogy legyen a királyi biztosnak erős malleusa.³ Neki kell ma a 10 órakor megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fenntartani.

És már kilenc óra elmúlt.

Bakala Peti és Csunyi Laci már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni Decebál az ülésről; kudarcot vallanak a sasok, ha vezér nélkül becsődülnek a gyűlésterembe, és senki sem dirigálja őket. Decebál előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhelyleves mind elromlik! Végtére Csunyi Laci azt a stratagémát találta ki, hogy előkerített egy lajtorját, azt nekitámasztotta annak az ablaknak, mely a múzeumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be az ablakon keresztül.

– Hej, Decebál! Gyere már elő a kriptádból! Várnak rád a tens karok és rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.

Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból. Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tennivaló.

– No, majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést – monda Vakandinak. – Addig tessék vendégemül itt maradni. Parancsolja, hogy ideküldjem a reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?

– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom – szólt büszkén a kőbe esett féreg. – Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér az eledelem. Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kúthoz. Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.

Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a távozni készülő háziurat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a bizonyos aranycsákányt.

– Ha tetszik? Úgy, ahogy mondtam. De én egy cseppet sem erőtetem.

S már büszkén vissza akarta tenni a tarsolyába.

– Óh, igen! Dehogynem! – monda Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét. – Nem eresztem idegen kézre.

A tudós kegyesen bólintott a fejével.

– Majd megméretem – dörmögé Decebál.

– Önre bízom, barátja az erénynek. Az ilyenekben nem vagyok skrupulózus.

Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony: de a pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is keresheti. No, sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit mégis ki kell elégíteni mindenáron. Meglássuk!

Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva, s hogy a felesége egészen normális kedélyállapotban volt.

Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkemuramhoz. Szót sem tett se az örmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról, se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt; előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyókamentét, amiket evidenciában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos háziasszonynak a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb akkurátussággal meg is felelt.

A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki már végezte a szentmisét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról is el nem maradt.

Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.

– Hol van az én kis Emmám?

– Az ma nem kap frustukot – válaszolt Sára asszony –, mert nem tanulta meg a leckéjét, amit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja, megkapja.

Ebben az ítéletben meg kellett nyugodni.

Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villásreggelihez, s egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.

Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra 3/4-et mutatott tízre. No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.

Tanussy Decebál azalatt, amíg Sára asszony a magyar nyakravalóját csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:

– Ugyan, édes galambom, tubicám, én ami pénzt tegnap bevettem a gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.

– Tudom már: a jószágvételre; nálad a kontraktus.

– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága ereklyét, amit más kézre nem bocsáthatok; egy arany rabonbáncsákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? Majd megadom a gyapjúból.

– Szívesen szolgálok, édes lelkemuram. Mennyi kell?

– Valami száz arany.

– Mindjárt hozom, édes angyalom.

Bíz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany súlyértékben kétszáz körmöcinél is több.

A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta; hanem azért csak elsüllyeszté a zsebébe. S azt mondta rá:

– Jól van, barátja az erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.