XIII. Az egy szál okos ember

Amit az Emmácska olyan nagyon kívánt látni, „egy okos embert”, – sokszor látta ő azt már, csakhogy nem tudhatta, hogy ez az.

Gyakran megfordult a háznál, ahol az volt a neve, hogy „inzsellér”. Emmácskára nézve pedig az, hogy „Móric bácsi”.

Hogy miféle zsellér az az inzsellér? Erre a kérdésre azt a feleletet adták Emmának, hogy: „Olyan ember, aki a földet méri.” De hogy hogyan méri? Rőffel-e, mint a mama a vásznat, vagy serpenyős fonttal, mint a szakács a mandulát? Azt bizony senki sem tudta neki megmondani, még a Jancsi pajtás sem. (A syntaxistáknak nem tanították akkoriban még a geometriát.)

Csak annyit vett észre rajta, hogy ez nem olyan ember, mint a többi. Ha idejön, egész nyalábbal hordanak utána mindenféle bádogtokokat, némelyik akkora, mint egy ágyú. Azokkal bezárkózik éjszakára egy emeleti szobába, nappal meg egész nap lót-fut mezőn-réten, nádasokon keresztül, mindenféle keresztes póznákat tűzetve le ide meg amoda, mintha most akarná itt a pogányok között a kereszténységet megalapítani; hordat maga után egy hosszú láncot, mintha néger rabszolgákat akarna ráfűzni, amint a képeskönyvben látni; az ebéddel rendesen elkésnek miatta, mert ha még annyi nagy uraság legyen is együtt, addig le nem ülnek az asztalhoz, amíg az inzsellér meg nem érkezik, a hely is ott van fenntartva a számára a háziasszony oldalánál. Pedig hát nem érdemes rá olyan nagyon várni; mert ez nem eszik sem aszétlit, sem azokból a cifra ételekből semmit, amiknek a titulusa egész a „kálvinista mennyországig” felmegy, hanem csak azt várja, hogy valami marhasültet hozzanak, abból kivesz három darabot, azt bevágja nagy hirtelen, megiszik rá egy nagy pohár vizet, azzal fölkel, engedelmet kér, hogy sok a dolga, s otthagyja az asztalt.

És még azzal is feltűnt Emma előtt az inzsellér, hogy amíg a többi vendégek rendesen szoktak a házi „kisasszony”-hoz mindenféle ízetlen bókokat intézni, ez az egy vendég soha még csak rá sem néz, nemhogy megszólítaná.

Egyszer aztán kezdett az inzsellér állandó vendégül ott maradni a kastélyban. A dolog annyiban érdeklette az Emmát, hogy az ő pajtását, a Jancsit is igénybe vették e napok alatt, annak kellett segíteni a lánchúzásnál meg a póznakitűzésnél; mint iskolázott suhanc alkalmasabb volt az ilyenre a mindenféle parasztsihedereknél.

Egyszer aztán, mikor az inzsellér éppen ott ókumlált a kerti dombocskán, ami messze földről idehordott sziklákból volt összerakva fiók-alpessé, havasi növényzettel, az Emmácska lekérezkedett a mamától, hadd nézze meg, mit csinál ott az inzsellér bácsi.

– Elmehetsz, kis csacsi, úgysem érted te azt meg.

Mántay úr éppen erősen el van foglalva valami kalkulálással, miközben egyszer-egyszer a félszemét behunyva, valami három lábra állított messzelátón keresztül nézeget mindenféle, távolban felállított keresztes és piros-fehér lobogós rudak felé. Emma odaállt a háta mögé. A tudós férfiú nem vette észre. Akkor aztán odaállt az astrolabiumja elé.

– Emmácska! Nem látok ám magán keresztül – monda a mérnök mogorván.

– Hát aztán mit néz maga olyan nagyon?

– Azt a rudat ott a távolban.

– Miért nézi azt azon a csapon keresztül?

– Mert az közelebb hozza.

– A Jancsi tartja ott azt a rudat?

– Az ám, a Jancsi.

– Mondja meg neki, hogy jöjjön már haza labdázni.

– Nem hallja ám meg odáig.

– Hátha az a bolondság közelebb hozza.

– Közelebb a szemnek, de nem a fülnek. Akar belenézni Emmácska?

– Nem én. Félek, hogy elsül.

– Haj! Haj! – sóhajtott nagyot Mántay úr, s folytatta a munkálkodását.

Egy kis idő múlva megint megszólalt az Emma.

– Hallja maga, Móric bácsi. Mondja csak, mért jár maga a mi házunkhoz, mikor maga se nem iszik, se nem kártyázik, se nem dalol, se nem táncol, se nem vadászik, még csak nem is mesél? Mit keres maga itten?

– Ezt a dombot keresem itten, Emmácskám.

– Ahán! Maga is tudja, hogy ez volt az a tűzhalom, amelyiken a táltosok fehér lóval áldoztak az ősistennek.

– Bizony nem tudom én, Emmácskám. Nekem ez a halom itten a „trigonometriai punctum!”

– Hát az mi az istencsodája?

– A háromszög-mérésnek a gócpontja.

– Hát az micsoda játék?

– Ez bizony nem játék. Ennek a segélyével mérjük fel az egész vidéket.

– Aztán minek mérik fel?

– Az „arányúsítás” végett.

– A-rá-nyú-sí-tás! – szótagolá Emma. – Mi ez? szittya szó?

– Nem biz ez. Egészen friss szó. Most sütötték ki a pozsonyi országgyűlésen. Ez azt jelenti, hogy minden földbirtokosnak összesítik a határban szétszórva fekvő földeit, s annak az arányához képest adják ki mindenkinek az eddig közösen használt legelőbül a ráeső részt. Külön a földesurakét, külön a jobbágyokét.

– Hát aztán hogy történik meg az a földmérés?

Mántay úrnak már a nyelvén lebegett ez a válasz, hogy: „Édesem: elébb az ábécét tanuld meg, azután kapj a trigonometriába!” Hanem hát ő jó ember volt; goromba, mint a pokróc az okosságukra és hatalmukra büszke emberek irányában, de szelíd és türelmes az együgyűekkel s különösen a gyermekekkel szemben. – Elkezdte a dolgot magyarázni.

– Nézze, Emmácska, az egész területet felosztjuk háromszögekre, a háromszögnek egyik oldalát megmérjük a lánccal, s aztán ebből, meg a háromszög két szögletéből kiszámítjuk a legpontosabban a másik két oldalnak a hosszúságát, s aztán az egész területnek a síktartalmát négyszögölekben.

Példaképpen mindjárt fel is számlálta Emmának az éppen felvett háromszög számainak a mennyiségét.

– Ühüm! – monda az Emma. – Eszerint ennek a háromszögletnek a területe volna éppen tizenhatezer négyszázhatvankét öl.

Mántay ránézett. – Mókázik ez most ővele?

Aztán fogta a plajbászt, elkezdett sokszorozni, s ahol van, éppen kijött a tizenhatezer négyszázhatvankettő.

– Hát hogyan számította ezt ki maga? – kérdé elbámulva.

– Hát csak úgy a fejemből – mondá az Emma, s aztán trallázva odább szaladt, pimpimpárévirágokat tépni az útfélen, s azokból csinált hosszú láncot.

Kis idő múlva megint visszatért a mérnökhöz. Az most már nagyobb figyelmet fordított rá.

– Hallja maga, Móric bácsi; hát aztán a parasztok is osztoznak mivelünk, ha a földmérés meglesz?

– Igen. A birtokuk aránya szerint.

– Hát van a parasztoknak birtokuk?

– Hogyne volna?

– Én úgy tudom, hogy az egész föld a mienk, a parasztok csak dolgoznak rajta; mikor aratás van, nekünk behordják a kész gabonát; mikor szüret van, behozzák a bort; a kendert szépen meggerebenyezik, s még azután télen fel is fonják a béresházban; mink csak nyálazót adunk nekik hozzá. Ha egy esztendőben elveri a jég a szőlőt, a másik esztendőben tartozik a paraszt a dupla dézsmát adni. A parasztnak kötelessége ötvenkét napig ingyen dolgozni, marhájával együtt; mikor vadászni akarunk, kötelessége a parasztnak hajtani. Kötelessége a parasztnak az erdőn fát vágni, hazahordani; kötelessége nádat vágni, utat csinálni. Óh, tudok én mindent. A parasztnak csak kötelessége van, mi vagyunk az ő urai.

– Ki tanította ezt magának?

– A tisztelendő úr. Az nagyon tudós ember. Azért vagyunk mi az egész országban az urak, a parasztok meg a szolgák, mert a mi ősünk, Kusidkun hozta meg a földet, füvet és vizet a magyar fejedelemnek, mikor az országba bejött, a bolgár fejedelemtől, egy fehér lóért. Azért a mienk a föld, meg ami rajta terem; a víz is, meg ami benne lakik.

Mántay úr nagyott nézett a gyermek szemei közé, s fejet csóvált. Nem volt vele tisztában, hogy vajon a gyermeki ostobaság késő virága-e ez a beszéd, vagy az irónia koránért gyümölcse. Tapogatózni kezdett.

– De hisz a parasztok népe is a mi vérünk, azok is magyarok.

– Hogy volnának azok? Jobban tudja azt Horkázi úr! Magyar csak az, aki nemesember. A parasztok mind bolgárok vagy marahánok, néhol-néhol pedig dákok. Hát nem a parasztok fizetik-e az adót is? Nohát! A mi vállunk szűz. A nemesember nem fizet se adót, se vámot, se révet. A nemesembert nem szabad se elfogni, se megveretni, akármit vétett; a parasztot mi ítéljük el, mi csapatjuk meg. Óh, sokszor látom én az ablakból és hallgatom, hogy püföli a hajdú sorba a delikvenseket; úgy jajgatnak, majd a lelkük szakad ki.

– S tetszik az magának?

– Persze. Hiszen jussunk van hozzá. Nekünk pallosjogunk van. Az akasztófa is a mienk a határban, s arra csak parasztot szokás felakasztani, ha lovat lop. Van nekünk cigányunk is, aki tud hozzá. – Óh, nekünk nagy erőnk van. Ha az apa összekürtöli a hajdúit, lovászait, vadászait, erdőkerülőit, egy egész regementet állíthat fegyverbe. Nem félünk ám senkitől. Aztán a császárnak sem adunk katonát; oda is a parasztot viszik el. A Jancsi pajtásnak már két bátyját fogták el a verbunkosok; úgy vitték el kötélen Polyákországba, oda is veszett mind a kettő a nagy korelában.

Mántay úr még tovább tapogatózott.

– Hát aztán mi nemesemberek éppen semmit sem tartozunk tenni a hazáért?

– Dehogynem! Mink restellálunk, s akkor van nagy dolog. Mink választjuk a vármegyét, meg a diétát! Mink hozzuk a törvényt; s ha pedig ránk tör a kutyafülű ellenség, csak ide hozza a fogát, tudom Istenem, hogy nem viszi el innen a bőrét! Mikor ideér a „csincsés” mocsár elé, akkor mind lóra kap az egész nemesség, s úgy levágja, úgy lekaszabolja karddal, buzogánnyal, parittyával a gyáva ellenséget, hogy hírmondó sem megy haza belőle.

Mántay úr nem tudta, hogy nevessen-e vagy tomboljon mérgében.

Emma aztán egyszerre alácsappant a nagy hetvenkedésből.

– Engem ugyan akkor sem visznek el, mert én leányruhában járok.

De már ez nagyon is érezhető keserűségével bírt a szarkazmusnak; úgyhogy Mántay úr bátran merhette ezt a kérdést intézni Emmához, aki a pitypangláncot hajigálta egyik tenyeréből a másikba

– Hát ha maga, kis Emmácska, egyszer valamikor kinőne ezekből a leányruhákból, aztán arra jutna, hogy beleszóljon az ország dolgába, mit tenne akkor?

A gyermek először keményen szemébe nézett a kérdezőnek, s aztán férfibüszkeséggel egyenesedett föl leányos meghajlásából, s ezt mondá ércteljes hangon:

– Ha énnekem a kezem valaha odáig ér, hogy megkaphatom ezt a törvénykönyvet, kihasítom belőle azt a lapot, amire ez az istentelen „juss” van felírva, s felgyújtom vele azt a házat, amiben az ilyen törvényt hozzák!…

Óh, milyen jól hangzik még az ilyen bombaszt is, egy gyermek szájában – akinek már a homlokára van írva, hogy egykor erős férfi lesz belőle: ország sorsát döntő!

…„Ninini! – mondá magában a vén kertész, ki a virágágyak közt gereblyélt – a hityimatyimókus megbolondult! Hogy megölelgeti, összecsókolgatja a mi Emma kisasszonyunkat, s aztán meg a zsebkendőjével törli a szemeit!”

Az Emmácska pedig engedte ezt történni. És még azután is ott maradt a mérnök mellett, s segített neki egyet-mást a keze ügyébe rakni. Majd meg tovább kérdezősködött tőle.

– Mennyi idő kellett magának, Móric bácsi, hogy ezt a tudományt megtanulja?

– Bizony, Emmácskám, tizenhárom esztendős voltam, mikor a debreceni kollégiumban a humaniorákba felvettek, tizenhat esztendős koromban subscribáltam bagónak,¹ tizennyolc éves voltam, mikor baltás² lettem, húsz éves koromban mentem ki praxisra a megyei matematikushoz, s ott praktizáltam három esztendeig.

– Az éppen tíz. S hány órát tanult naponkint, Móric bácsi?

– Délelőtt kettőt, délután is kettőt.

– Tehát ha én délelőtt, délután négy órát tanulnék, akkor az lenne öt esztendő.

Mántay úr mosolygott. – Pium desiderium!

– Csakhogy én már, kedves Emmácskám, tizenhárom éves koromban elvégeztem a három diák classist, s mindent tudtam, ami az előkészületre szükséges.

– Hát azt gondolja Móric bácsi, hogy én nem tudok semmit? Amért Horkázinak a szittya ábécéit nem veszem be. Hát ide hallgasson: elmondok magának valamit.

Azzal egy szőlővel befuttatott gloriette-oszlopnak vetette a hátát, s rákezdé, orátori aplombbal Mucius Scaevola classicus mondókáját Porsenna király előtt, ahogy azt Cornelius Neposban találni.

– Romanus sum civis; Cajum Mucium vocant. – Hostis hostem occidere volui. – Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem. – (Mántay nevetett az örömtől.) Longus post me ordo idem petentium decus..:³

Mántay úr most már cirkalmat, quadránst, lineát, mindent a földhöz dobált.

(– Nini! A hityimatyimókus igazán meggubahodott! Már meg táncol.)

Nem volt rá nézve többé az a dombocska punctum trigonometricum! hanem az archimedesi pont, ahonnan a földet kifordíthatni a helyéből.

– De hát hol tanultad te ezt, drága kincsem?

Emma a filagóriára mutatott.

– Ott. A Jancsival. Mikor senki sem látott. De meg ne mondja azt Móric bácsi senkinek, mert ha kitudódik, a szegény Jancsinak nem lesz itten maradása.

Mántay Móric nem tudott mit tenni, mint a saját fejét szorította össze a két tenyerével. Megállt az esze. – Egy agyonkényeztetett gyermek, aki titokban, lopva diákul tanul, szülői, nevelője ellenére, egy úrfi, egy kis királyfi, aki a tudás tilalmas gyümölcsét éhezi! Hisz ez egy olyan incognita quantitas⁴, amit semmi arany regulával és logaritmusokkal nem lehet meghatározni! Ez a mesék unicornisa!

– Ne félj, gyémántom, nem árulom el senkinek, hogy én már ismerlek!

E naptól fogva az Emmácska mindenüvé elkísérte a mérnököt, ahol annak a földméréssel dolga volt. Az anyja ráhagyta, hadd mulassa magát a kis bolond! Csak a Jancsi vigyázzon rá, hogy fel ne áztassa a lábát a sömlyéken.