XV. Az egzáment

De se szekéren, se lovon járó hírmondó meg nem előzte Csajkost a futásban. Ő volt a legelső, aki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi kastélyba, azon módon, ahogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és a saját melegétől, úgyhogy nem nézett ki különben, mint egy krokodilus.

Ott egyszerre teleordított udvart, tornácot a veszedelemmel, úgy, hogy összeszaladt arra, aki csak élő ember volt, mindenünnen.

Sára asszony éppen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel a kezében, s amint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kacagja magát.

– Uccu, Csajkos! De szép lettél! Eddig is az voltál.

– Jááájh! – bömbölt a kárvallott gyászvitéz. – Beleestem a Concóba, majd belefulladtam. Lenyeltem egy víziborjút! Itt van a gyomromban.

– Hát hiszen ha a gyomrodba került a víziborjú, rögtön bori borjú lett abból – tréfálózék az úrhölgy.

Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhírnök, hogy nem arról van szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet – másodszor! Oda az ország nagyjai seregestül! Jön a tatár!

Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik kirúgó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat az országúton visszafelé.

Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő férfi ilyen Lázár-módra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemesurak elfussanak a paraszt elől! De végképp feldűlt a harag pohara nála, mikor meglátta azt a két póni által cibált szekerkét, amiben egyedül ült a tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.

Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe (a bartwisch volt, a hosszú nyelű seprő), rohant keresztül a termeken, a tornácon, kétségbeesetten sikoltozva

– Hol az egyetlen gyermekem? Hol az én Emmácskám? Hol hagytátok? Himpellérek!

Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva:

– Óh, azt bizonyosan ott tartották a kurucok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog, hát őtet állítják az első sorba. (Itt van, ni: a cigányasszony jóslata!)

Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun éppen akkor vágtatott be az egyik lovaspandúr, akit előrefuttatott a perzekutor hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se táthatta ki, mert a szemberohanó úrasszony rárivallt:

– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! – s azzal egyidejűleg a bartwisch sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lórul.

Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbe tartva maga előtt a seprűnyelet.

– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, illa berek, nádak, erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én kiseprűzöm innen!

S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem akarták gázolni az útjokat álló háziasszonyt; ott torlódtak össze valamennyien.

De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni.

– Ugyan, édes hékám!

Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról leoldott kardja.

– Hol az én Emmám? Hol hagytad? – rivallt rá kategorikus hangon az asszony.

– Nem tudom! Nem láttam – hebegé az apa.

– Nem tudod? – toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az anya, s egy perc alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét:

– No, hát nesze ez a seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem hagyom a csivasz paraszt martalékának!

Szép volt az nagyon, mikor ez a délceg asszony felcsapta a férfisüveget a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot, s egy szökéssel felpattant a pandúr lovára.

– No, hát megyek magam! Majd megmutatom én, hogy el tudom hozni az Emmámat.

És képes lett volna megtenni, amivel fenyegetőzött, ha Decebál és Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addigaddig engesztelik, kapacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.

Decebál maga ugrott fel aztán a helyébe.

– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis csapatot, akivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj, galambom. Majd megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.

Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a felnyergelt paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra, fegyvereikkel, a gyalogpandúrok is összeverődtek innen-onnan; a nemes urak és hadnagyok lóra kaptak.

– Mért nem lőttetek a zendülők közé? – dorgálta Decebál a hajdúkat.

– Ugyan mivel lőttünk volna? – menté magát a hajdúkáplár – mikor csak vaktöltéseket kaptunk, aminőkkel úrnapján lövünk parádét.

– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandúrhadnagy? Akinek bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, aki csak mozdulhat a háznál.

A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, amiért érdemes az életet kockára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel, mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma „pro aris et focis” kell megharcolni a rettenetes ellenséggel.

Rézkuthy úr sietett három tanút keresni, akik előtt lediktálja a végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség majd felvette a házat a nagy sírásával.

Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a kiáltás hangzik fel:

– Itt a Jancsi! – megjött a Jancsi!

Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs stratégiája, hogy amint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, akire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan a békesség, nehogy az urak valami hegyehurgya dolgot találjanak elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt, s a Jancsi gyerek jóval a parasztdeputáció felcihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a kastélyig.

Az első szava természetesen Sára asszonyhoz lett elkiáltva:

– Nincs semmi baja az Emmácskának, tekintetes asszonyom!

Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével kettőt, ez volt őnála az öröm kifejezése.

Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt perc tartamára nem volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (Akinek még vezetéknevét sem tudjuk; talán sohasem is tudjuk meg?) Megtudták hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.

Erre a hírre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo regius.

Maig is eldöntetlen kérdés, hogy vajon ő volt-e az ünnepélyes alkalomnál az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink elintézetlenül hagyták.

Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilenc szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden alkotmányos aktusnál, míg az alispán, aki különben igen jeles jogtudós és adminisztráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös gyomorcatarrhusban szenvedett, s emiatt a Morison-pilulás katulyát mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami kritikus eset fordult elő, sohasem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gasztrikus hiányait.

Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen és aláíratlan a testamentumot, amit megkezdett, s jött felkötött karddal a Jancsi raportját átvenni.

A fiú elmondta, amit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba, s deputációt küldenek az urakhoz, amely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.

– Nagyon jól van, fiam – monda kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint aki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből, méltóságos munificentiával nyújtá a Jancsi felé.

A pórsuhanc pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyújtott ajándék elől, s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.

– Diák ám ez, nem cseléd! – súgá oda Decebál a homo regiusnak.

– No, csak vedd el, fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen szegény, legény, mint te.

Ezalatt becsörömpöltek a parasztdeputáció szekerei. Hangzott a nehéz saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsúrolás a tornácon.

Soha még szűrös küldöttség nagyobb nyájassággal nem lett fogadva!

Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját (rhetorikát végzett); a sok szóvirág és trópus közül végtére is az lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az intézkedése, amely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő elkülöníttetik, s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzászabatik. Koppasztósy úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor Mózes Áront), közbeduggatva az ide vonatkozó törvénycikkelyek hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az úrbéresek felettébb meg vannak elégedve, ahogy képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.

Azzal a tűzhalmi bírónak adatott át a szó.

– Valljuk meg az igazat – kezdé a becsületes ember –, mink mindétig is meg voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a Latyakosnak nincs több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a legelőre, mint én, hanem hát a nótárus uram, meg a fiskárius uram egészen másképpen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.

– Jól van, jól! – vágott közbe Pilinkó – éljen a tekintetes vármegye! Kiáltsuk: Vivát! Éljen a tekintetes deputáció! Éljen a tekintetes alispán úr! Éljen a tekintetes földesúr! Vivát! Vivát! Vivát!

S a nagy vivátozás megvonta a további szót a kellemetlen szónoktól.

Pilinkó uram maga sietett a kezét nyújtani a tekintetes deputáció tagjainak, amit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem is fogadta el.

– De hát akkor mi a patvarnak kergették el kendtek a hely színéről a végrehajtó bizottságot? – szólt oda mogorván a tűzhalmi bíró.

– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárus uram, meg fiskárus uram azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.

Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent; – hirtelen kikapta a szájából a szót.

– … Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán a félreértés, ami sajnos következéseket vont maga után. A pandúrok az asszonynépet puskaaggyal kezdték bántalmazni, ami sokaknál rossz vért szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden akció reakciót szül. A fegyveres hatalom időszerűtlen beavatkozása okozta a támadt zűrzavart, amelyet aztán csak nekünk sikerült bölcs rábeszéléssel elcsillapítani.

Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van az a csendbiztos? Hol van a Holofernes?

Előkerítették. Fejére olvasták a bűnét.

De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát.

– Én, tekintetes alispán úr, éppen azt parancsoltam a hajdúknak, hogy senkit ne bántsanak, minden emberrel urbánus módon bánjanak, még a puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.

– Hol van hát a hajdúkáplár?

Azt is behozták.

– Nem azt mondtam-e én kendnek – rivallt rá a pandúrhadnagy –, hogy a parasztokkal urbánusan kell bánni?

– Igenis, azt tetszett mondani.

Akkor az alispán vette keresztkérdés alá.

– S mit ért kend urbánus bánásmód alatt?

– Azt, hogy csak a puskaaggyal szabad őket megtaszigálni.

– Kimehet kend, ostoba ember! Kend okozta az egész zűrzavart.

A jámbor pandúrkáplár most aztán törhette a fejét az urak filozófiáján. Az imént azért hordták le, hogy mért nem lövetett a nép közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos, hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára másszék most? Csak most hozzon a nemezis valakit a mogyorópálcája hordtávolába!

Az urak általában véve mind bölcsen siettek aranyhidat építeni a visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákációzuskodott: mindenképpen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:

– De, hát ha mind az urak, mind „kendtek” ilyen jó szándékkal voltak, akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, akik a falukon, a korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?

– Óh, kérem alássan – szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. – Hát kik bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boroshordóba, hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinceablakon keresztül.

Erre aztán rázúgott az egész coetus!

– Valljuk meg az igazat, hogy … – dadogott közbe bíró uram; de Pilinkó hátrarántá a szűre gallérjánál fogva:

– Ne valljon kend már semmit! Gyerünk vissza!

Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a „Jordán” vizében, s aztán sietett ki-ki a hintaját, szekerét felkeresni.

– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! – kiálta Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.

Rézkuthy úr és Bakala ezúttal egy kocsiba kerültek.

– Spectabilis – monda Peti –, aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a zsebében, ami nekem dukál.

– Neked? Miért?

– A testamentomcsinálásért. Azt gondolja, ingyen körmöltem azt?

– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.

– Akkor inkább nem kell az arany.

Szépen átestek a hivatalos dolgon; meglett a nyílhúzás, a jobbágyok meg voltak elégedve a rájuk esett osztályrésszel, nagy hirtelen felhányták a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkockákkal; megdicsértek minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőláncot.

Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy pillanatra sem bocsátá ki zsíros markából, mintha meg akarná őt áldozni, ahogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.

Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek írva, ostyás pecséttel a keresztülvont zsinórok lenyomtatva, a határdomb lepázsitozva, Horkázi úr előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.

Olyan nyelven beszélt, amit senki sem értett meg. Az egyik kezében szorította a barkócabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban. Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:

– Valamintségesen ükeink, amidőn egy határdombot felavatának, azt szokták kérdezni, ki légyen a jelenvaló csivadék közül, akinek a legjobb az emlékezete? Azonképpen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder, akinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly belőle?

Mind azt sivították, hogy „a Jancsi! a Jancsi!”.

Az Emmácska Jancsiját tuszkolták előre.

A fiú csak a vállát vonogatta, az arca elsápadt.

Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb tanulónak.

De még szebb lett a következése.

– Nohát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a mai ünnepélyes határjárás, hajdúkáplár húzzon rá tizenkettőt azzal a mogyoróhájjal.

A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép megjutalmaztatás!

Emmácska haragba jött, s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr visszatartóztatta.

– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi spártaiaknál a legderekabb fiúnak azt tarták, aki legtöbb botot ki tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát kapott, azt is fel kell szentelni.

Két hajdú meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.

Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt kiáltá oda a pajtásának:

– Aztán, Jancsi, ne sírj!

– Úgysem teszem.

A pandúrkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors valakit, akin a rosszkedvét lehűtse. Megtette, amit tud.

Csakhogy az a megátalkodott suhanc nem akart megfelelni annak a kívánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába, vérig harapta, s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb bosszantó a botkezelőre nézve.

A tizenkettedik ütés is elhangzott, csak úgy magában.

– No, hogy még jobban ráemlékezzél! – kiálta a hajdúkáplár, s egy nagyot suhintva a pálcával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat az események élő tanújára, amitől az végre fájdalmasan felordított, s lefordult a határdombrul.

Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt; nem sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából, s odarohanva a pandúrkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálcát, s ezzel a szóval: „No, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!”, olyat vágott neki a fején keresztül, hogy a bot kettétört, s a hajdú meg is fogja azt emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.

Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska, s az egész népség és úri társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté meg annak a könnytől és portól piszkos ábrázatját.

Biz ettől a jelenettől nemigen épült a nézősereg! Furcsa kisasszony az a Tanussyék Emmája!

– Legény biz az! Akárki mit mond! – bizonyoztak a menyecskék. – Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal, vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig rézsút vág, és górig!

– No, ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám! – incselkedék Bakala Peti Horkázi úrral. (Ami annál nagyobb rosszalkodás volt tőle, mivelhogy őneki már Sára asszony elmondá a titkolt igazságot.)

Ilyenkor aztán a táltosok cikóriája, mikor nem tudott valamire megfelelni, rendesen valami archaeologico-philologiai dissertatio morotvái közé húzta be magát, mint a köcsmei sárkány, ahová senki sem mert utána menni.

– Lobog benne a hajdani őrpaták vére; ezek voltak a mi ősanyáink, amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: „a-mazon”. (Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldús hölgyek voltak, hanem e magyar szótól: „ám asszony!” Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, „Pata” annyit tesz, mint „mama”. „Tata”, „Pata” = apa, anya. Most is virágzó városok. Az „őr” pedig annyit jelent, hogy „erő” – „eur”. Hét szó van a magyarban (szent hetes szám!), ahol a magánhangzó az „r” betűvel párosulva valami rejtett hatalmat jelent: „ár, ér, – ír, – ór, – úr, – őr, – űr”. Az „őr”-től származik az „ördög”.

Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már felkapott a kocsiülésbe, a Jancsit maga mellé ültette, s mindjárt itthagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas syllabára, s azon nyargalhat haza.

Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés. Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes asszony, amikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül felszivárog a hír hozzá. Nagy dér-dur fog következni ebből, ami különben is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (amiket a vendég urak összetörtek; ez hozzátartozik a jókedvhez), amíg az ezüstöt számba veszi, s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitót tart. Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal több már számba se jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a gyerek a csikófogait.

Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végigenni is nagy sor azt, hát még leírni! Hacsak valaki a Horkázi úr toastjaira nem kíváncsi?

Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára és táncvigalomra, hoznak magukkal táncos fiatalságot is. Néhányan (a legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek, betegek, ami Sára asszonynak sehogysem ment a fejébe; hogy lehet valakinek levelet írni, aki beteg, s aki képes levelet írni, hogy nem képes az kocsira ülni és idejönni? Hisz a kocsit négy ló húzza, a tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.

Az ebédnél már a legújabb francia divat szerint volt öltözve Sára asszony, a Moniteur des Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyűs ruhaujjak; minden kés, villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles találmány!

Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két hátulsó lábán táncoltatva hátradöntse magát. És amellett agyonkínálták mindenféle édességgel.

A gyermek pedig durcás volt, és senkinek semmitféle hozzá intézett szavára nem ügyelt.

Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd után le kell tenni a vendég urak előtt az egzámentet, hát azért olyan peckes.

Sára asszony feltette a fejében, hogy ma mindenáron megegzámentezteti az Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze. Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már egzáment, hát annak legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz legbeszédesebb, és akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, amikor még nem egészséges dolog a kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a feketekávé között.

Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A vendégség utáni rózsaszínű hangulatban elvész a kritikai savanyúság a hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.

Amint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a cigányokat elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.

Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának meg Horkázi úrnak két könyökénél fogva behurcolni a nagy előadásra.

Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé nagy kényszeredetten odaállt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a kezei tíz ujjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyanazt a fogai közé dugva.

– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám – biztatá őt a tudós oktató. – Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első ősapja?

– A Herkó páter – mormogá a fogai közül az Emma.

– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van. Úgy, Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila?

A gyerek felhúzta a vállait, és csalfán mosolygott.

– No, mondja bátran. Az Attila.

– „Az Attila.”

– Volt az ősmagyaroknak.

– „Volt az ősmagyaroknak.”

– No! Micsodája. Ne szégyellje! Mondja ki bátran.

– Zsinóros dolmánya! – süté ki az Emma.

Erre ugyan nagy tetszészaj támadt az auditoriumban.

– Jaj, maga kis hamis – évelődék a tudós oktató úr –, hol jár az eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, amit a papa visel; az is attila ugyan; no, mi az, ami nagyot pattan, amivel a kocsis a lovakat hajtja? No?

– Ostor – nyögé ki a gyermek nagy nehezen.

– Igen jól van! Kitűnően van! Attila volt az „Isten ostora”! S mit hagyott miránk az Attila ősapánk?

– Az ostort.

– No, azt is. De még azon kívül? Hadúr…

– …Hadúr…

– … nak.

– … nak.

– … győzhetlen pallosát. („losát.”) Nagyon jól van! Igen helyesen van. Most lássunk valamit a szittya írásból. Az Emmácska tökéletesen érti őseink írását, ahogy az a csíki rovatosban megőriztetett. No, Emmácskám, fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd „krétát”), írja le arra a táblára az én nevemet. No! Ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.

Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne lássák, mit ír; a tudós mester diktálta betűnként.

– No! H, O, R, Hor…K, Á, Z, I, Horkázi. Megvan?

– Meg. – Dörmögé az Emma, s letakarta a kendőt a tábláról. Oda volt pedig írva, de se nem hunnus, se nem szittya betűkkel, hanem szép római írásjegyekkel ez a név:

„ASINUS.”

De már erre olyan frenetikus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva, s elkezdtek tapsolni. Amint aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett, s megpillantá ezt a nevet a táblán, amely ugyan egy igen tiszteletreméltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de amelyhez mégis senki sem akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája elszörnyedésében.

– Árulás! – ordítá komikus dühvel. – Árulás van ebben!

– Micsoda árulás? – szólt oda Bakala Peti – hisz minden ember tudja ezt már régen!

S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kacagni és tapsolni, a felgerjedt táltos utód „vérbulcsút” esküdve az áruló fejére, rohant ki a pipázóból.

Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa. Ő csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal odakanyarított a táblára valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel, s kacagott a kacagókkal. Sőt azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához, s összecsókolgatva, agyonölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy írja le mármost a saját nevét is.

Emmácska rábólintott. Megteszi.

Hanem elébb le akarta törülni azt a másikat.

– „Ez” alá nem írom a magam nevét.

– Azt nem hagyom letörülni.

– No, hát akkor megfordítom a táblát.

Bakala Peti akart neki segíteni; nem engedte. Elbírja ő maga is azt a nehéz táblát.

Aztán fogta a krétát, s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá gyorskezűen:

„Emmanuel.”

Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név körül, s aztán széttekintett büszkén, dacosan az egész társaságon, s azzal földhöz vágva a krétát, otthagyta a tisztelt gyülekezetet.