XIX. Macska helyett mándruc¹

Emmanuel eltűnését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra ébredt fel álmából, s szokás szerint rosszkedvű volt. Miután elébb egypár leánycselédnek a hátához vert egyet-mást, ami a kezébe akadt, s azt a szerencsétlen szolgálót, aki a harisnyáját kifordítva húzta fel a lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?

A vén cseléd „Jézus Mária” kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt tenyereivel mutogatott a háta mögé, amire aztán Sára asszony félmezítláb ugrott föl az öltözőszékéből, s el nem tudva képzelni, mi rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.

Ott feküdt biz az, a szép fehér hímezett vánkoson: a gyönyörű tömött hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a selyem leányruhák.

Hová lett a gyermek?

Ki látta a házikisasszonyt?

Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi táncvigalom pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.

– Hol a Jancsi? – kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell valamit tudni az Emmáról.

Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, amelyben a vendégek bundái, úti köpenyei függnek hosszú fogasállványokon, mikor mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vackot a Jancsi.

Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bújni, hiszen a tisztelendő úr puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a Jancsi!

Előidézték a főkapunál meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki látta az Emmát vagy a Jancsit?

Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is látták, s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.

A toronyőr este tíz óra után, mikor éppen a tüzijátéknak vége volt, látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a kapun kisietni, a fekete angolvizsla még a nyakába ugrált, úgy kísérte egy darabon az utcán, amíg a fiú vissza nem kergette, görrel dobálva rá, még a szavát is hallotta: „Hídd vissza azt a kutyát, mert eljön utánam.” Aztán látta a fiút elbandukolni Tűzhalomfalva felé.

A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta ki a Jancsit; aki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szíjjal összekötött könyvet cepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt mondta, hogy itthagyja a kastélyt, s vissza sem jön többet ide, amíg a Horkázi fejjel nem áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé vivő úton sietett tova.

A két ellenmondó tudósítás tökéletessé tette a zűrzavart.

Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ, és segítsen neki az eltűnt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek közé tartozott.

Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész itt levő vármegyének, hogy a Tanussy család kisasszonya – eltűnt: itthagyta a hajfonadékát! Az a nagy baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó hírnevét.

Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét híja segítségül.

No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy sinkorán, aki mindig a gazdája szobájába szokott hálni; a medvebőrön pedig, ami a Hektor számára volt leterítve, nyújtózkodott Decebál, nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhídjára fektetve; csoda, hogy a nyaka ki nem törött, a két keze meg a két lába úgy járt, mintha a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.

Sok ráncigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból, s felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai nótát: „Tizenhat esztendős barna kislány, elment a regement után.” Azzal lecsapta megint a fejét az asztal hídjára. Ez azt vissza nem hozza.

A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt kvartetteket lehetett hallani.

De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni Csunyi Lacit, amint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát, gusztálta a sántát, s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne paklizzanak. „Besszer!” „Rebesszer.” „Blind.” „Nix Blind.” „Magam vagyok az úr!” „Mit vissza?” Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte magát. Csakhogy nem volt kitől.

Erre is hiába vesztegetni a szót.

De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móric jött le az emeletről, maga cepelve a nyalábra fogott bádoghüvelyeket, amikben a mappák rejtvék, mivelhogy a hajdúja a mai napra beállt kínai császárnak. Azt itt hagyja, amíg helyrehajdúsodik.

– Kedves Móric bátyám! – kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. – Hallott-e már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztul!

– Hallottam – felelt az fideliter.

– De hova mehetett? Az Isten szerelméért! Nem tudja?

– De tudom.

– Hát mondja frissen.

– Elment Debrecenbe: beállt mendikás diáknak.

Sára asszony jól oldalba taszította könyökkel bosszúsan.

– Menjen, maga bolond hityimatyimókus.

A többi részeg, ez meg bolond.

Akármit el lehetett volna Sára asszonnyal e tárgyról hitetni, csak azt nem, ami igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst. Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami. Csak vissza ne hozzák; csak az útban el ne fogják.

Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az üldözőket tévútra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban, nádkunyhókban elrejtőzni; az egy cipóval úgy gazdálkodni, hogy az a Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó táplálék, a keserűgomba sem megvetni való, csak só meg egy kis tűz kell hozzá. Útbaigazítást csak pásztoroktul kell kérni, akik továbbhúzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az egyiket még fel is váltá rézpénzre a görögnél. „Te még nem tudsz kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a hálálkodást.”

Mire a tanusvári népek kijózanodtak, s utánok eredtek, üthették már bottal a két szökevény nyomát.

Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást, s onnan mennek be együtt Debrecenbe.

A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorútjának. Ahol falura talált, lekerült a kertek alá, nem ment a főutcán keresztül. Különben Tuhutum megyében kevés a falu, ott csak nagy mezővárosok vannak, egymástól félnapi járótávolságban, reggel felé megtelepedett a nagy kukoricaföld szélében, ahol már félben le volt törve a tengeri, s kupacokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupacra fekve aludni, mert az olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!

Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoricatörők zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a vándordiákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés úti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoricát sütni. Az volt a Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még hírét sem hallotta.

Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb úton akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a két víz közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy diák és nem armer reisender.

A kanyargó folyam túlsó partján már más világ kezdődik. Amennyire a szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki, hiszen nem érdemes a piacra felvinni; ottan válogathat a terített asztalról; jóllakhatik vele. Mikor odábbmegy, a csősz utánasiet, de nem azért, hogy megzálogolja, hanem avégett, hogy a kulacsából egy jót húzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a szegény diák.

Még odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: egy helyen még most vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet gyűjtik petrencékbe. Jaj, de hívogat az alvásra ez az illatos ágy!

– Szabad nekem itt egy kicsit alunni? – kérdi illendőséggel a tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól (egy parasztgazda a feleségével meg a kisfiával).

A menyecske kötődni kezd.

– Hát délután vagy-e, vagy délelőtt?

– Bizony délelőtt én.

– Ejnye, mi a kánya? Hát nem szégyenlenéd magadat délelőtt lefeküdni, alunni? Gyerejde, neked is jut a gombócbul!

Manó megköszönte szépen, s elfogadta a meghívást, odaült közéjük, helyet szorítottak neki a nagy cseréptál mellett, amiben hatalmas szalonnás gombócok úszkáltak a jó hívogató illatú hagymás, petrezselymes lében. Kapott egy nagy fakanalat is hozzá. Soha életében így jól nem tartották.

A menyecske kikérdezte, honnan jön, hová megy? Hogy Debrecenbe? Mi akar lenni? Még maga sem tudja. No, csak fiskárus ne!

Aztán eresztené alunni.

– Hohó! – mond a gazda. – Elébb még azt mondd meg, szógám, ha igaz mengyikás vagy, hogyan hívják a diákok a debreceni kollégiumban a töltött káposztát?

Tudta azt már Manó.

– Abszurdum. (Mivel hogy ilyent sohase kapnak.)

– Ember vagy szógám! Mind így mondják a mengyikások. No, hát csak pihenj le; nagy utad van. Ha ozsonnára fölébredsz, itt lesz az abszurdum.

Ott is volt; de már arra azt mondta Manó, hogy sok lesz, majd megárt.

– No, hát vidd el vacsorára, előveszed, ha megéhezel.

Egy kis szilkét megtöltöttek a számára.

– Duplán tégy bele neki! – mondá a gazda. – Hadd legyen karácsonja az ebugatta mengyikásának.

S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék; az egyik kezében egy fűzfakaró, a másikban egy rekettyegúzsra akasztott szilke, a hátán egy tarka kendőbe kötött könnyű batyu. Majdan kitalálta a módját: a botot a vállára vetette, a batyut meg a szilkét annak a végére akasztotta: nincs szebb utazás, mint az apostolok lován.

Itt már sűrűbben következtek a falvak egymás után; a mezők is más képet mutattak; nagy dohányültetvények sötétzöldje vált el élesen a sárga tarlóktul, az országút mellé fák voltak ültetve, két sorban, szép terebély platánok, diófák; az út vége egy nagy erdőben látszott elveszni; ami azonban inkább urasági park lesz, mert a fák koronái fölött magasra emelkedik ki belőle egy úri kastély teteje. Szélrül e park mellett látható a falu fényes, karcsú bádogtornya.

Az országúton most szállították hosszú négyökrös szekereken a sarjút meg a tengerit.

Manó nekibiztatta a lábait, hogy csak igyekezzenek, még ma estére be kell érni abba a faluba. A múlt éjjel jó volt a meleg tengerikupacon az alvás, de ma nem lenne egészséges dolog az ég alatt hálni. Máris érzik a harmatozó lég hűsessége, amint a nap kezd letűnni a hegyek mögé. Az a falu pedig jó két magyar órányira lehet még.

Ugyanazon a gyalogösvényen, amelyen a platánsor mentében haladt a fiatal vándor, ügetett egy sajátságos külsejű alak. Úgy látszik, vénasszony; az arca úgy be van bugyolálva egy szeméig lehúzott főkötő, egy orráig átkötött tarka cic-kendő, és egy a fejét körülfogó bodros capuchon segélyével, hogy abból a két szemen kívül alig látni valamit. Még azokon is pápaszem van. A többi termetét valami lebernyeg takarja, ami kopott, megfakult fekete selyemből van, nagy sárga-zöld virágokkal; aminek a szárnyait ha a szél meglebbenti, kivirul a lebernyeg megvakult piros selyembélése, s a régimódi, szűk kartonviganó, azokkal a kékeres csíkokkal, s a fekete franclikkal. Az alaknak az egyik kezében van egy fekete bot, szarvascsont mankóval, a másikkal pedig egy rengeteg nagyságú „pájdlit” emel, ami igen nehéz lehet, mert egyre cserélgeti a botot meg az iszákot; a pájdli fekete bársonyból van, s az egyik oldalán kihímezve arany és ezüsttel, de azon a fonál már mind veres és fekete. Amelyik karjára a terhet átemeli, azon az oldalán minden lépésnél egyet biccent a lábával.

A marhalegelőn egy csomó pásztorfiú játszott nagy lármával. Ráértek, a tarló felszabadult: a csorda mehetett a kukoricába. „Longát” játszottak labdával.

Hát amint meglátják azt a furcsa szerzetet, akik bizonyosan ismeretes gúnyalak a környéken, egyszerre abbahagyja a suhanccsürhe a játékot, s rákezdi ingerkedő szóval:

– A natutár! A natutár! (Ez valami cigány gúnynév.)

S nem elég a semmirekellőknek, hogy szóval inzultálják, hanem közrefogják, elállva az út két oldalát, s fogadásból elkezdik hajigálni a labdával:

– Ki trafálja el?

A háborgatott alak olyan nevetni való mozdulatokat tesz, hogy a ráhajított labda elől kitérjen, olyan furcsán üget előre, hogy üldözőit lerázza a nyakáról, s mikor meg visszafordul, hol erre, hol arra, a felemelt botjával fenyegetve őket, akkor meg éppen csupa figura! A capuchonjára varrt máslik csak úgy repkednek erre-arra, libegtetett krispin két szárnya hasonlóvá teszi valami igen tarka denevérhez.

Emmanuelt felháborította ez a csúfondároskodás. Tízen egy ellen. Egy tehetetlen, bicegő öregasszony ellen.

Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a célját tévesztett labda odagurult a közelébe; Manó felvette azt, és magánál tartotta. Aztán oda sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhancok, hanem ment tovább az úton.

Egy nagy pofók, pirók suhanc utánarohant, s megtámadta.

– Nem adod vissza a labdámat?

– Kérdésben a felelet.

– Add ide mindjárt a labdámat!

– Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öregasszonyt hajigálni meg a labdával, aki titeket nem bántott?

– Az nem a kutyák gondja!

A fickó hadonászni kezdett a kezében levő labdaütőfával, ami valaha lapátnyél lehetett, amivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből, s fél karral úgy az árokba lökte a fickót, hogy az azután csak onnan a föld alul kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon.

– Nem adja ide az ütőfámat, hallja!

Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, amivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval.

– Hát ez ütőfa? – kérdezé, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot, kinyújtá a bal karját egyenesen, az ölében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott; amihez szép izomerő kell. „Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoricaszár”, mondá gúnyolódva, s aztán (ahogy ezt a Jancsitól tanulta), amint a bal karján kifeszült a „biceps”, az a gömbölyű izom, mint egy kis malac, hirtelen rásújtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, amit a jobb kezében tartott, amire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tuhutum vármegyében a mándruclegények.)

Hej, hogy elkotródott az egész csürhe a közeléből egyszerre.

– Nesztek a labdátok!

S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a labdájukat a kukoricásba, hogy kereshetik estig.

A csodabogár vénasszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utoléri.

– Adjon Isten jó estét, asszonyom.

Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiúnak a jó szolgálatot.

Inkább úgy tekingetett rá, mintha félne tőle.

Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jólesett neki, hogy egy útitársra akadt; egyszer aztán megszólítá:

– Nem nehéz nénémasszonynak ez a táska? Adja ide, majd én utána viszem.

A nő sebesen hadaró nyelvvel felelt.

– Majd persze, hogy elszaladj vele!

Ez keservesen esett Manónak.

– Ejnye, hát tolvajnak néz engem?

Mikor aztán a nő látta, hogy a könny is a szemébe szökik a fiúnak, fordított a véleményén.

– No, jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garabonciás diák; én sem vagyok boszorkány; azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No, hát hozd a pájdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér az utunk.

– De hátha ott sem tér el?

– De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba, s te vagy ide vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen, ahol az én házam van, ahová nincsen út.

Manó nagyot hallgatott erre a felfedezésre.

– No, hát hová akarsz menni? – folytatá az asszony. – A kastélyba? Ott szívesen látnak minden jöttment diákot. Megitatják vele a bort, amiben délelőtt a grófné fürdött, egy kis „szalajtót” is tesznek neki bele; hanem azért jól tartják; útravalót is adnak neki.

– Köszönöm. Nem keresem a kastélyokat.

– Pedig ez híres, nevezetes kastély; Pontaligethy gróf kastélya.

– Akkor meg éppen… (Csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.)

– Pedig azt minden kálomista légátus, supplicáns, peregrinus meglátogatja; megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No, hát akkor a faluba kell menned, ott is meghálhatsz a tiszteletesnél.

Manónak ez a szállás sem kívánatos.

– Hát magánál, nénémasszony, nem maradhatnék ott éjszakára?

– Nálam nincs mit enni.

– Hoztam én magammal vacsorát: jámbor parasztok adták; annyit, hogy kigyelmeddel is megoszthatom.

A vénasszony megállt, úgy nézett a fiúnak a szeme közé, s csak úgy magában dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven mintha kutyát uszítgatott volna. („Qu’est, qu’est, que cela?”)

– Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Ágyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban a porontyom: egy csúnya, mérges, nyafogó vásott kölyök.

– Elhálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyában hálok.

– Hát olyan nagyon félsz az emberek szemétől?

– Nem biz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy „kérem!”

– Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy énnálam nem kell szépen kérni, ha valamit kapni akarsz? Azt gondolod, hogy én cigányasszony vagyok? Te ripők!

– Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én sohasem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások is. Ha tehát kigyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd találok a nagyerdőn valami odvas fát, ott is elhálok én.

S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát, s letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül.

A vénasszony megállt, s utánanézett; egyszer aztán visszakiáltotta:

– Hej, te fiú! Gyere vissza.

– Aztán?

– Se kérsz, se köszönsz nálam senkinek semmit. Elviszlek magamhoz.

Manó visszatért hozzá.

– De hát aztán nem félsz te éntőlem? – kérdé a csodabogár.

– Én nem vétettem senkinek, minek félnék?

– Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet lehetek én?

– Azt gondolom, hogy valami régi nemesasszony, aki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, amikor nem fényes már.

– Hiszen te okos gyerek vagy! Mi a neved?

– Én sem kérdeztem kegyelmedtől, hogy kinek híják.

– No, hát kvittek vagyunk. Hozod a pájdlimat.

– Szívesen.

– Én meg, hogy könnyítsek rajtad, majd viszem a te batyudat. No, add ide. Zálogul.

Manó nevetett, és odaadta a kis batyut.

– Hadd lám, mi van benne?

– Ej, holmi fehérnemű. Ne bontsa ki.

Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda, és honnét jön.

– No, hát vágjunk neki a bozótnak.

Csak olyan út vezetett a pontaligeti nagy erdőn keresztül a Styx szigetéig, amilyent a vadgyümölcs-szedők szoktak törtetni, akik úgy tájékozzák magukat, hogy tudják már, hol az a hely, ahol a szamóca terem, másutt meg a som, tavasszal a baraboly, eső után a tinóru-gomba meg az úrigomba, ősszel a vargánya: ők már ismerik a berket, a pázsitot, és rátalálnak. Ha vadállattal találkoznak, nagyot néznek egymásra, s mennek tovább.

Késő este lett, mire ahhoz a leszivárgó patakhoz eljutottak, mely a bűzös mocsárból tör elő a vakandtúrásokon keresztül, s a hold még nem jött fel. A mocsár fölött már sűrű, nehéz szagú köd ült, amit segített szaporítani a szúnyogok, kérészek zümmögő fellege. Csak egy pislogó mécs világa vereslett a ködből elő, nagy fényudvart kerítve maga körül.

– Itthon volnánk, fiacskám – mondá a vénasszony. – Ha diák vagy, hallottad-e a Styxnek a hírét?

– Hallottam.

– No, hát ez az. Vigyázz, hogy bele ne szédülj, mikor ezen a hídon átkullogsz.

Az asszony elöl ment, s mikor eljutott az átjárógerenda végéhez, ahol a bürü megszakad, sajátszerű, madársikoltáshoz hajazó hangon kiáltá:

– Lizándra!

Egy pillanatra valami tűnő árnyék takarta el a szövétnek világát, s nemsokára hallatszott valami olyan kútgémnyikorgás forma hang, amit a leereszkedő csapóhíd sírdogált, amíg egy vastag kötélen aláereszkedett a bürüt kiegészítő deszkadarab: az összeköttetés helyre lett állítva a sziget és a szárazföld között.

– Utánam jöhetsz! – monda a vénasszony a fiúnak.

Azonban nem eresztette beljebb, csak éppen a tornácig.

– Várj idekinn, míg behívlak. – No, de ríva ne fakadj megint, nem azért, mintha el akarnám előled dugni, amit a pájdlimban hoztam, hanem elébb látni akarom, hogy nincs-e a leányom pongyolában.

(Aki valaha úr volt, nem szokja azt le soha.)

De meg más dolognak is meg kellett előzni a vendégfogadást. A ház asszonya elébb szárított diófalevelet, tömjéngyantás életfaágat égetett el a szövétnek lángjánál; kifüstölte a szobát, hogy ne érezzék benne olyan nagyon a penészszag. Azután a maga öltözetét is rendbe hozta; meg a leányáét is. Amint az megvolt, kinyitotta az ajtót, s kiszólt a künn ácsorgónak egy csengő hang:

– No, bejöhetsz már!

Manó belépett az alacsony ajtón, a fejét is meg kellett hajtania, hogy a szemöldökfába bele ne üsse, s szép jó estét kívánt. Nemigen látott jól; csak egy faggyúmécs égett; hanem mégsem a faggyúmécs miatt nem látott jól, hanem egészen más oka volt annak.

A csengő hang tulajdonosa volt annak az oka, hogy nem látott semmit, csak azt a két rábámuló nagy szemet.

Micsoda mesemondásba való szemek! Nagy, sötétkék szférák, tele holdsugárral, amiket elijesztő nagy selyemszempillák árnyékolnak. Mikor egyet pillant velük, olyan, mintha megütné az embert. Ez a két szem az egész alak, a többi csak hozzá tartozandó mellékesség. Ha ez a két szem elindulna magában vándorolni, arról is ráismernének, hogy ki az. Tudnak ezek kérdezni, beszélni, könyörögni, ijeszteni, titkokat elolvasni. Nagyobb tudományuk van azoknak, mint Aristotelesnek, aki pedig a sárkányok nyelvén is tudott beszélni.

– Gyere be, no! (Száj súgta ezt, vagy ezt is a szemek mondták?)

Manó kezdett körültekinteni a szobában, amint belépett. Kopott úri pompa lógott mindenünnen. Szőnyegnek, kárpitnak kivette a nyirok a színét, hanem azért látszott a hímzés rajta, a szögletben ágy volt, mennyezettel, aminek a függönyeit szitává rágta a moly, a tükör megvakult egészen, vedlett medvebőr takarta az ágy előtt a padlót, s ahol a falról lehullott a vakolat, az el volt takargatva régi divatképekkel, amikhez összetákolt nyírfadarabkák szolgáltatták a rámákat, szék, asztal, szekrény mind szúette, pudvás. Egy ostromolt redoute képe volt az, amit a helyőrség makacsul védelmez azon ellenségek ellen, akiknek a neve „légió”.

A ház úrnője egészen beleillik ebbe az ostromolt várba. Most, hogy a bugyolát lerakta magáról, jobban szemügyre lehet venni az alakját. Alacsony, de karcsú termetét régi divatú, színehagyott öltöny fedi, de valaha drága lehetett annak a kelméje. Arca hajdani csábító szépségre vall, csak az a sok ránc ne szelné keresztül-kasul, homlokának emelkedése nagyravágyást árul el, ajkszegletei hízelkedő gúnyt, az orra szép metszésű volna, ha a tubákolással nem ártana neki, a szemeivel nem lehet tisztába jönni, mert nagy kerek üvegű pápaszemet hord, csak az üveg villanik, mikor a fejét forgatja.

– Nos, hát mármost fiúnk is van! – mondá tréfásan a leányának. – Mindig mondtad, hogy szeretnél már egyszer egy fiút is látni. Hát hoztam egyet.

Mintha csak mókust ígért volna a gyerekének, vagy szőri szarkát.

A nagyszemű odasettenkedett Manó mellé, s jót csípett neki a karjába, aztán odább ugrott dévajul nevetve.

– Hiszen nem fiú ez, hanem kislány.

Manó csak elámult, hát már ez honnan tudja, hogy ő „Emma kisasszony”.

– Honnan gondolod? Te! – szólt a mama.

A nagyszemű az öklébe kuncogott.

– Hiszen hímzett ingfodor van a nyakán.

A biz igaz!

Manó restelkedve gyűrte be az áruló ingfodrot a nyakravalójába.

– Hát én nem tehetek róla, ha olyannak varrták.

– Hát aztán a többi ingeid is mind ilyen hímzett fodrosak? – kérdé a háziasszony, s aközben kezébe kaparintotta a Manó batyuját, s szétbontá a kendő csomóit. Anya és leánya kíváncsian dugták össze a fejeiket, a kihúzott ingeket bámulva. – Ezért téged a többi diákgyerekek mind úgy fognak ám csúfolni, hogy „kisasszony”.

– Segítek én azon könnyen, fogok egy ollót, s levágom valamennyiről a fodrot.

– Nem úgy lesz az. Majd segít rajta a Liza. Ő ma úgysem fekhetik le, mert az ágyát át kell adni a vendégnek, odakinn a veranda alatt: ő majd az éjjel mind új sima gallérokat varr a te ingeid nyakára, meg a kézelőire, kitelik ez azoknak az aljából, hiszen nagyon hosszúra vannak szabva.

Persze, hiszen kisasszonynak voltak azok szánva.

A nagyszemű mindjárt hozzá akart fogni. Cérnát fogott, s elkezdte pattogtatni az ujjai közt.

– Majd csak vacsora után – mondá az anya.

– Mit? Hát ma vacsorálunk is? – kiálta az örvendve.

Úgy látszik, hogy ennél a háznál a vacsorálás egyértelmű a sátoros ünneppel.

– Van miből! – kérkedék a mama, széthúzva a nagy bársony pajdli karikákba fűzött száját, s aztán kirakva belőle a nagy asztalra a mindenféle zsákmányt, amit innen-onnan összegyűjtött. A leány kíváncsi mosolygással tartá oda a mécsest.

Volt ott sok drága jó: darab sajt, szalonna, sonka, lúdcomb (mind gondosan papírba takarva), alma, körte, vereshagyma, tojás, egy darab „katakönyöke”, egynehány krisztuslába, birsalmasajt szívformára vágva, mandula, kenyértorta-darabkák, szélpaszuly, meg – gyenge kukorica (úri asztalok maradványai!).

Lizandra ennek a legutolsó csemegének örült meg legjobban.

– Hisz ebből pompás vacsora lesz.

Csak egy hiányzott hozzá, – nem volt kenyér.

Manó szerénykedve ajánlá fel, hogy az ő batyujában volna egy kis cipó, még meg sincsen kezdve. Azt bizony szívesen fogadták. Erre aztán még több bátorságot vett magának, s elrebegte, hagy ebben a mázos szilkében meg töltött káposzta van.

Lizandra örvendve csapta össze a kezeit. Azt ő még sohasem evett, csak híréből ismerte.

Két töltelék volt a szilkében, felajánlá az egyiket a mamának, a másikat a leányának.

– Nem, fiacskám – utasítá vissza a mama –, ha én káposztát enném éjszakára, egész éjjel le nem hunynám a szememet, csak osztozzatok meg ti ketten a Lizával rajta.

– Ah, hisz ez így igazi piknik lesz! – nevetett Lizandra.

– Az ám. Valóságos batyubál. (Mesélt ő néha ilyenről a leányának.)

– De hát te mit vacsorálsz? – kérdé a lány az anyjától.

– Nekem csinálsz te majd egy kis rántott levest.

– Ugye, olyan „kolduslevest”, amilyent te szeretsz, tojással habarva?

– Igen. Tojást hoztam. Liszt, zsír még van.

– Az ám: de egy kis baj van – szólt a leány. – Amit a Boris hozott reggel vizet a korsóban: belement egy egér, s belefulladt! mármost nincsen vizünk.

– Hozok én mindjárt – ajánlkozék Manó készségesen. – Hol az a korsó?

– Nem találsz te arra rá magadban – szólt a mama.

– Dehogynem, hiszen két csermelyen is gázoltunk keresztül, amíg idáig jöttünk.

– Azoknak a vize mind pokolkeserű, az egyik gálicköves. Az igazi forrás el van rejtve egy sziklaodúba, sűrű pagony közé, s onnan megint elfut a föld alá. Oda csak a Liza tudna elvezetni.

– Hát ő tudja itt a járást?

– Tudja hát, fiacskám. Nincs ez a ház egész éven át bezárva. Tavasszal, amikor még a vadak kímélet-évadja tart, neki is künn lehet csatangolni az erdőben, olyankor még nincsenek itten – a vadászok.

Manó furcsa talányt kapott a megfejtésre. Hát az ilyen vadra is kiterjed a kímélet-évad, mint ez a nagyszemű itten?

– No, hát ha nem félsz éjjel az erdőben járni, a Liza elvezet a forrásig. Ketten csak nem ijedtek meg?

– De a tüzes sárkánytól sem!

A leány is egyszerre készen volt a vállalatra! De még milyen öröme telt benne, hogy kiszabadulhat egy futásra az erdőbe. (Olyan hosszú fogság után.) Szaladt a korsóért.

Manó markába kapta a fűzfahusángját, a korsót fülénél fogva ráakasztották, s aztán iramodtak végig a tavat áthidaló pallón, a fűzfakaró egy-egy végit fogva, annak a közepén himbálózott a zöld korsó.

Annak a gyanakodó, féltékeny dámának volt bizodalma a rejtegetett leányát rábízni egy idegen fickóra, éjszaka, sötét erdőben, egy földönfutóra, akit most szedett fel az útszélen.

A hold éppen akkor kelt föl, tűztányéra keresztülvillogott a nagy kőrisfák ágain, lombozatán. A két gyermek nevetgélve törtetett keresztül a bokron: elöl a Manó, hátul a Liza. A leány kormányzott: „No, most jobbra! Arra a fehér nyírfa felé! Keresztül a gyepen! Szaladjunk sebesen! Hahó, megállj, valami beleakadt a ruhámba!” – Akkor aztán Manónak ki kellett őt szabadítani a szederinda veszedelmes szövevénye közül. A leány nem ismert semmi félelmet, még inkább ő ijesztgette volna a társát (ha megijedt volna), nagyokat huhokolt:

– Hallod, hogy bömböl az erdei manó!

– Magam is Manó vagyok.

– Nézd, micsoda tűz-szeme van a böjti boszorkánynak; vigyázz, mert a nyakadba ugrik.

De nem félt attól a repülő tűzszemtől Manó. Szentjánosbogár az; elfogott egyet, s azt odadobta a Liza bozontos haja közé; onnan az nem szökhetett el. Attól aztán olyanforma lett a leány, mint valami éjjeli tündér, világító zöld csillaggal a fején.

A forrás elárulta hollétét csergedezésével.

Éppen akkor ugrott ki mellőle egy őzike, nagy csörtetéssel szökve odább az erdőben.

A véletlen robajtól de mégiscsak megijedt Lizandra, annyira hogy önkénytelenül odamenekült kísérője karjai közé, s nagyon jól tűrte, hogy az őt oltalmazva átöleli.

Mikor aztán felismerték, hogy nem medve, hanem csak őz volt, ami felugrott előttük, akkor elnevették magukat.

– Ej, ha ottlephetem, de megfogtam volna! – hetvenkedék a fiú.

– Hát nem sajnálnád azt a szép őzikét elfogni?

– Nem én! (Még őtet sem sajnálta fogva tartani.)

– Eredj! Te rossz vagy! – szólt a leány durcásan, s eltaszítá őt magátul.

– De aztán megint elereszteném.

– No, akkor hát jó vagy! (S megint békülésre nyújtotta a kezét.)

A forrás mélyen a sziklaodú fenekén fakadt, ahol keskeny medence fogta fel, abba a mohos köveken kellett leszállni. Manó hozzákészült.

– Majd persze! Te a sáros csizmáddal gázolsz bele a forrásba! – feddé meg a leány, kikapva a kezéből a korsót – majd én szállok le.

S azzal lekapta a lábáról a cipőt, s odaadta Manónak, hogy tartsa; ő maga lépegetett alá a korsóval a forrás medencéjébe. Azok az elefántcsont lábak hogy világítottak az erdők, sziklák sötétjében!

Mikor odalenn volt, s megmerítette a korsót, azt kérdé Manótól

– Hát te nem vagy szomjas?

– De nagyon. Egész nap nem ittam.

– Ez ám a pompás víz! Akarsz belőle?

– Megköszönöm; nyújtsd ide a korsót.

– Óh, persze! Azt gondolod, hogy parasztok között vagy, akik mind az egy korsóbul isznak.

– Hát hogy igyam, ha a forráshoz meg nem eresztesz?

– Hát majd így – mondá a leány; s a két tenyerét összefogva, annak az üregébe meríté a kristály vizet, s úgy nyújtá azt fel a fiúnak: abból itatta meg.

Ugyan Belzázár királynak volt-e drágább billikoma ennél!

Aztán még egyszer, meg még egyszer! Mert hiszen háromszor iszik a magyar.

– No, mármost hát vizünk is van! Mindenünk van! Siessünk a vacsorát elkészíteni.

Visszafelé már futvást mehettek; a hold a fák sudarai fölé emelkedett már.

– De hamar megjöttetek! – dicsérte meg őket odahaza a mama.

Ő azalatt kártyát vetett. Ez az egyetlen mulatságuk azoknak a szegény asszonyoknak, akik a világból kimaradtak. Gondolnak valamit: lesz-e még a múltból valaha jövendő? S aztán kártyát vetnek rá: vajon kijön-e?

Az útban a fiú felkapott egy nagy darab száraz targallyat, s elhozta magával: most odakínálta azt a leánynak.

– Nézd, hoztam tűzrevalót is.

Huh! Mekkorát villámlott az a nagy kék holdvilágpár arra a szóra: milyen magas lett egyszerre az a csepp teremtés.

– Elmégy vele innen! Kell is nekünk valami, ami az „övék”.

Manó nagyot bámult. Kevély emberek laknak itten.

– Visszaviszed mindjárt, ahonnan elhoztad?

S Manónak szépen vissza kellett somfordálnia a hídon keresztül s eldobni a parton az elhozott száraz gallyat.

A leány már akkorra tüzet is rakott. Elég tüzelőt adnak az ő fűzfáik egész esztendőre; ha elfogy, hoznak a faluból; de a pontaligeti parkból még egy gyöngyvirágszál sem jő az ő házukba soha.

– No, kisfiam – szólt a mama, amíg a leány a konyhán danolva készíté a kolduslevest –, hát mondjak-e neked jövendőt a kártyábul? Mert nekem ez a tudományom. Én vagyok a vajákosnő.

– Jó lesz, nénémasszony.

A vajákosnő kirakta a kártyáit, amik a sok használattul úgy el voltak már kopva, hogy csaknem gömbölyűek lettek. Nagy tudákosan keresztül-kasul nézegette az összekerült figurákat, s kettőt szippantott a tubákosszelencéjéből.

Azzal elkezdte a kifundált jövendő titkait leleplezni.

– Hej, te, fiacskám, nem voltál ám mindig az, ami mostan vagy. Valamikor, nem is régen, aranyfésűvel fésülgették a hajadat, s a lábadat csókolgatták, mikor lefektettek. Most pedig majd sok nyomorúságot fogsz kiállni. Üldözni is fognak. De te azt mind kiállod. Azután híres, nevezetes ember lesz belőled. Szegény is fogsz lenni; de a szegénységet megszereted. Szegény leány lesz, akit feleségül választasz. Gazdag nagy birtok marad rád, de te annak hasznát nem veszed. El nem vesztegeted, mégsem fogod bírni. Az apád megátkoz, az anyád kitagad; hanem a nemzeted megáld. És utoljára meghalsz ifjan a csatatéren.

A fiú elbámult ezen a kártyákbul kiolvasott jóslaton. Hogyan lehet így kibetűzni? Az egymás mellé rakott ábrákbul?

Többször hallotta ő otthon a Dorkó nénőtől, hogy őróla mondott valaha holmi cigányasszony ilyenforma jóslatot, mikor még az anyja hajadon leány volt. (Hogyne fúrta volna ki az oldalát Dorkónak ez a titok.) De hát hogy juthatott volna el ez a titkolt hagyomány ebbe a puszta szigetházba? És különösen az, hogy őrá hogy ismerhetne valaki, akivel ő sohasem találkozott? Holott még azok sem ismertek rá, akik a tegnapi alakját annyiszor látták. Maguk a cselédek, akik mindennap szolgáltak az Emma kisasszonynak, s mondogatták: „Ej, de gyönyörű haja van!”, „Jaj, de jól áll a termetén az a ,zsali’ ruha!” – mikor tegnap elment közöttük, tövig lenyírt hajjal, kék posztó zekében, azt mondták: „Ni a csúnya Jancsi! Milyen görbe a háta!” – Hát ez az idegen nő, hogy tudhatja azt, hogy mi lakik benne? Akit először lát.

Egészen megzavarta az. Még enni sem akart. Mikor már a Liza behozta a tálban (régi porcelán volt, de körüldrótozva) a csábítón illatozó fölséges kolduslevest, s a mama neki is teleszedte a tányérját belőle, hozzá sem akart nyúlni:

– No, hát miért nem eszed? Talán jobbhoz szoktál? – unszolá az asszony.

– Megmondom igazán. Kegyelmed, nénémasszony, nekem olyan jóslatot mondott, ami most nem megy ki a fejemből. Nem az, ami a jövendő titka, mert azt én nem bánom. Hanem az, hogy mi módon tudja kegyelmed azt kiolvasni a kártyából, amit még nem tudhat senki?

– Ugyebár? Ez az én bölcsességem.

– Elhiszem, hogy kegyelmednek sok a bölcsessége. Az enyim annál kevesebb. Én pedig szeretek tanulni. Mondja meg kegyelmed, honnan tudja mindazt felőlem, amit most elmondott?

– A kártyából tudom.

– Ez ám az, amit nem szeretek. Ha bolonddá tesznek, hogyha ámítanak. Azokkal nem ülök le egy asztalhoz, akikről észreveszem, hogy a tudatlanságomért kigúnyolnak; inkább nyelem az éhkoppot. Mondja meg kegyelmed igaz lelkére, miből beszélt?

– Hát megmondjam igazán? Hát akkor megnyugszol aztán? – No, hát ülj ide mellém, „Tanussy Emmánuel”.

Manó felszökött a helyéből, mintha tűz égette volna meg.

– Ne szaladj, hanem ülj. Majd meglátod, milyen egyszerű dolog az a boszorkányság. Az egész titkodat ezek az ingfodrok adták a kezembe. Ezeket mi hímeztük ketten a leányommal, Tanussy Decebálné asszonyság leánya számára, akit Emma kisasszonynak hínak. Amint egy csücskéjét megláttam ennek a fodornak, már tudtam, hogy te vagy az az Emma, akiről már olyan sok szó jár a világban, hogy én is tudhatok belőle valamit.

Manó megkönnyebbült szívvel ült le az asztalhoz, s egyszerre megjött az egész étvágya. Mindjárt hozzálátott a rántott leveshez.

Akkor aztán nevettek mind a hárman.

Nagyon nevetni való dolog volt az.

– Látod, mama – mondá Lizandra. – Ugye, hogy én mindjárt kitaláltam, hogy ez nem fiú, hanem kisasszony.

– Csak voltam, voltam! – kacagott Manó, erősen kanalazva a rántott levesét. – Tegnap voltam még Emma kisasszony, ma már Manó vagyok. Hiszen mondtam neked, mikor vízre jártunk, mikor a manóval ijesztgettél, hogy nem félek én attól, hisz én is Manó vagyok.

– Hát hogy csináltál magadbul fiút?

Ezt szerette volna nagyon megtudni Lizandra.

Manó nem tudta a levest fújni a nagy nevetéstől, mind összeégette vele a száját.

– Hát nagyon könnyen. Fogtam egy ollót, s levágtam vele a hosszú hajamat.

Lizandrának nyitva maradt a szája erre a felfedezésre, elkezdte a saját szőke hajfonatát a tenyerében latolgatni, magában tanakodva.

Az anya kitalálta a gondolatját.

– No, te kis bohó, csak le ne vágd ám azért a hajadat, mert te nem válsz azzal fiúcskává.

A leány keserveset sóhajtott.

– Pedig szeretném, ha azzá lehetnék.

– Minek volna az neked, parányim?

– Mehetnék én is messze, messze!

– No, mármost eredj alunni, – mondá Lizandra a fiúnak, amint megvacsoráltak. – Odakinn az ágyam, abba befekhetel; vigyázz, hogy a szúnyoghálót nyitva ne hagyd, különben elkapnak a denevérek. Ha egy kígyót találsz a lábadnál, meg ne ijedj tőle, nem bánt az senkit.

– Hát itt kígyók is vannak?

– De még mennyi! Jó az nekünk. Azok nélkül felfalnának bennünket az egerek.

– Mért nem tartotok inkább macskát?

– Hát ’szen tartunk.

– Hol van?

– Vaksi! Nézz rám. Hát nem látsz? Én vagyok az: – a vadmacska. Nézd, milyen szép hegyes körmeim vannak! Vigyázz, hogy meg ne karmoljalak velük.

– Ugyan már mért karmolnál meg?

– Ha bántani akarnál.

– Én bántanálak – téged?

– No, ha meg akarnál csókolni.

Manó fülig elpirult.

– Dehogy tenném.

– Azért mondom. – Aztán nekem az ablakon be ne kukucskálj. Úgysem látnál semmit. Én az éjjel fennmaradok, az ingeidre gallért varrok. A mama pedig, ha én elaltatom, úgy alszik, hogy még az égzengés sem ébreszti fel.

Manó szépen kezet csókolt a nénémasszonynak, s jó éjszakát kívánt, aztán kiment a veranda alá; ott megtalálta a szúnyoghálóval befüggönyzött ágyat, amiben Lizandra szokott alunni.

Erdei mohából volt az vetve, keverve diófalevéllel, meg kakukkfűvel, fehér ürömmel, ami a bogarakat elűzi, be volt takarva foltozott, de szép fehér lepedővel. Egy kis vánkos volt a feje alja, taplódarabokból összevarrva, olyan az, mint a szarvasbőr, még finomabb.

Manó levetkőzött, s lefeküdt az illatos ágyba. Egy dologhoz hozzá volt szokva – még leánykorából –, hogy éjszakára a fejét bekösse kendővel, s annak a szükségét most, hogy le volt nyírva, e nedves éjszabadban még jobban érezte. Majd elszoktatják róla a kollégiumban. A kétnapi gyalogolás elég jól kifárasztá, de éppen azért nem tudott mindjárt elaludni. Végigrémledezett előtte az egész változatos tájék, az emberek, akikkel találkozott, amióta az apai kastélyból elszökött. Nem bánta meg, hogy azt tette, nem érzett aggodalmat, mikor körülnézett ezen a vidéken. Csak arra gondolt, hogy itt ugyan nem találhatnak rá. Tegnapelőtt ilyenkor este még hogy siettették lefektetni a melegített ágyba, hogy ijesztgették a kisértetekkel, a rossz lelkekkel, a böjti boszorkánnyal, csak hogy ki ne nézzen az ablakon, az ivóvizébe eleven szenet dobtak, hogy az igézettől megőrizzék, s az ablakait lefüggönyözték, hogy az arcára ne találjon sütni a hold, mert attól nyavalyássá lesz; – most pedig egész teljében ragyog le rá a sápadt zöldes égről ez a bűbájhintő csillag, csodavilágítást árasztva erre a szokatlan tájképre. A lomha csendes tó zöldezüst tükrében zegzugos vonalak szeldelik át a visszavert holdfényt, amint a békák keresztül-kasul léniázzák a békalencsés felszínt, a nagy kőrisfák árnyéka élesen válik el a fényes laptól. Amint a partról egy kövér ung beleugrik a vízbe, terjengő fénykarikák támadnak utána, mik a parti bozótnál törnek meg. A denevérek tízével repkednek tétova csoportban, s egy-egy nagy éjmadár nesztelenül suhan el a hold előtt, kergetve egy kisebb által. S az alvó éjszakának hangja van, mint az alvó ember lélegzetének. A békák légiói, a szúnyogok milliárdjai egy láthatatlan karmester ütenyére egyesítik hangjukat egyetemes összdalba, ami olyan, mint valami álomvilágból áthangzó zene.

Majd meg a házban is megszólal valami. Dalforma, mégsem az, se verse, se melódiája, csak olyan dúdolás, egészen ehhez az álomvilági kórushoz való magányének. Manó nem állhatja meg, hogy be ne leskelődjék az ablakon. A leeresztett függönyök között van arra való nyílás, hogy beláthasson.

És aztán lát valamit, amit nem tud megérteni. Lizandra ott ül az anyja mellett, aki az ágyban fekszik. Annak dúdol, ahogy szokás álomkerülte gyermekeknek dajkadanázni. És a dúdolás mellett azt teszi, hogy a két kezével végigcirógatja a hanyatt fekvő anyja arcát. Csínyján, csak a tíz ujja hegyével, elkezdi a homlokán, le az álláig, és azt teszi újra meg újra, míg végre az öregasszony elalszik. – Mi ez? – Bűvészet!

Ettől aztán mégis lúdbőrt kapott a teste a fiúnak, hirtelen bebújt az ágyba, fejére rántotta a pokróctakarót, s elaludt.

Lizandra pedig, ahogy elaltatta az anyját (sokszor kellett azt neki így tenni), leült a mécs mellé, s hozzáfogott a jövevény fiú ingeinek nőiből férfiúivá átalakításához. Gyors keze volt. Mire a hold a délpontot elérte, már mindennel elkészült.

Akkor aztán nem volt mit tennie, nem is volt álmos. Odaült az ablakhoz, és kinézett a holdvilágos éjbe.

Itt volt megint az ő régi jó barátja, ez a ragyogó ábrázatú, emberarcú csillag. Az ő egyedüli társalkodója éveken és éveken keresztül, akivel csendes éjszakákon át el szokott beszélgetni, akinek dalolni szokott, ahogy dalolnak az erdők madarai a napnak.

A holdsugár aztán odavetette a tekintetét annak az alvónak az arcára. A vékony szúnyoghálón keresztül teljes fényével világítá meg a fiúnak az arcát. Így altában tökéletes leányi ártatlanság tündökölt azon. A két keze imára kulcsolva nyugodott a mellén. „,Ez szebb még, mint a hold!”

A leány ugyanazzal a magyarázhatlan érzéssel bámult erre az arcra, amivel a holdra szokott bámulni. Ugyanazt a titkos, fájdalomkeltő vonzódást érezte iránta. A fiú álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könnycsepp szűrődött át; otthon van, anyját engeszteli. (Mért nem lehet ezt a könnycseppet letörülnie onnan?) De nem, csak azért sem! Az alvó nagyot rúg magán kézzel, lábbal, majd szétrúgja azt a rozzant hárságyat, s aztán durcásan veti magát féloldalt, s hátat fordít a holdvilágnak, összehúzva magát, mint egy tüskés borz.

„Most már csúnya vagy!”

S aztán megint csak a holdvilágot nézte a lyány, az nem csinál vonyarcot soha; az mindig mosolyog.

Egyszer csak valami szokatlan nesz üti meg a füleit. A kőrisfák erdejében recseg a targally sűrű léptek alatt. Errefelé közelednek. Aha!

Eszébe jutott az a pávián, aki őhozzá vadgesztenyét dobált. A nevét nem tudta. A képeskönyvéből választott a számára egyet. A páviánt. Ha ő lehet vadmacska!

De, hogy most ilyen sokadmagával jön ide.

Vajon azok is mind vadgesztenyével akarnak hajigálózni? Nemsokára megtudta, hogy mi jóval vannak az éjjeli látogatók.

Négyen emeltek a vállukon egy könnyű sandolint, s azt csendesen leereszték a zöld tóba. A holdvilágnál megismerhette jól azt az arcot, amelyiknek már egyszer betörte az orrát. A csónakba ez száll be, s aztán kezébe véve a kétlapátú evezőt, errefelé kezd tartani.

Mi lesz ebből?

A sandolin gyorsan szeli keresztül a tó tükrét. Gil Blas úgy evez, mintha regattán versenyezne az első pályadíjért. A sandolin eléri a szigetet, a csónakász kiszökik a partra, járművét odaakasztja a láncánál fogva egy rőzsecölöphöz, s aztán lappangó léptekkel settenkedik a veranda felé.

Ott a szúnyoghálós nyoszolya; azon alszik egy ifjú alak, a feje piros kendővel bekötve, két karja a feje fölé emelve.

Manó éppen akkor végezte az előálmát, amiből egyszerre csak arra ébred fel, hogy valaki durván lerántja a takaróját.

Egy vadonatúj arcot lát maga előtt.

Az, hogy idegen, még hagyján; de ez a vigyorgás rajta! Mit akar ez? Meg akarja enni?

Olvasott ő egyszer a Jancsival valamit (a Márton grammatikájából) a kannibálokról, akik a szigeteken laknak. Ez olyan sziget lesz.

A merész látogató nem késedelmezik, martalékját átölelni siet.

„E bizony meg akar harapni!” gondolja Manó, s jószántából olyan ökölcsapást ad neki a szeme alá, hogy az tizenkilenc holdat lát tőle egyszerre az égen.

Ettől azután Gil Blas még nagyobb dühbe jön; a kíméletlenség minden végletre feljogosítja a férfit; odaveti magát egész erejével megsértőjére, és átnyalábolja.

Lizandra onnan az ablakból úgy nézte ezt, mint egy álomjelenést.

Hogy dulakodik ez a két idegen fiú ott előre-hátra. Akik egymást sohasem látták.

Gil Blas tizenhat esztendős volt, s nagy, csontos legény, Manó csak tizenhárom éves, de acélizmú fiú; egyszer csak nekiveselkedett, összeszedte magát, s egy kanyarítással úgy ellódította magától a küzdőtársát, hogy az hanyatt esett; mivel pedig hogy az a tér a veranda és a rőzsepart között nagyon keskeny vala, egyenesen belebukott a tóba.

Szegény Gil Blas e kudarc után alig tehetett okosabbat, mint hogy a víz felszínére kerülve, gyorsan kiússzék a túlsó partra, otthagyva a sandolint.

Hiszen jó úszó volt, ebben nem volt hiba; de ilyen vízben úszni! S ilyen alkalommal!

Mikor kigázolt a sűrű siska közül a partra, igazán olyan volt, mint egy hamis isten, a tengeri fajtából; felül zöld, alul fekete.

Ott pedig éktelen hahota fogadta. A három nagybátya a fának vetette a hátát, meg hanyatt vagdosta magát, úgy kacagott rajta. Ő meg, nyavalyás, csak prüszkölte orrán-száján a keserű tóhabarékot, amit úszás közben nyelt, s azt nem tudta, hogy a szemeiből törülgesse-e a békanyálat, vagy a hajából szedje ki a sulymot. Sírt is, meg káromkodott is.

Megszánták azután, s letörülgették a zsebkendőikkel, hogy ismét visszanyerje az emberi ábrázatját.

Csak egyet nem lehetett letörülni; annak az ütésnek a foltját a szeme alatt.

– No, te, Gil Blascskám, ugyancsak megjártad a vadmacskáddal – szánakozék rajta Don Juan. – Hiszen nem vadmacska ez, hanem mándruc!

Gil Blas még most is fújtatott a dühtől, az ijedtségtől, meg az akaratlan sporttul.

– Kérlek, csak egyre kérlek, kedves barátim, édes bátyáim, ne szóljatok erről a mostani történetről senkinek. Adjátok becsületszavatokat rá.

– Én megígérem, de becsületszavamat nem adhatom rá – mondá Fanfan.

– Én becsületemre fogadom, hogy nem szólok erről semmit, de csak egy esztendeig – fogadá az Albino.

Csak Don Juan nem állt rá semmi alkura.

– Nem! Kedves Gil Blascskám! Kérj tőlem akármi egyebet; kérd tőlem a vérebemet, általadom; kérd el az epsomi verseny idejére a winneremet, átengedem; kérd el tőlem a Práter utcai numero 28-nak a tolvajkulcsát, boldoggá teszlek vele; kérd tőlem, hogy tegyem le helyetted az érettségi vizsgát, azt is kiállom; de hogy én ezt a szép jelenetet, ami most itt előttünk végbement, még ma hajnalhasadta előtt el ne mondjam minden embernek, akit csak az ágyából kirángathatok, – azt, kérlek szépen, ne kívánd tőlem, mert az lehetetlen!