XXI. Ami meg volt érdemelve

Mikor Manó elhagyta a kastélyt, Adalbert gróf azt mondá a komornyikjának, hogy küldje hozzá a Matyit – a dolgozószobában fog rá várni.

A Matyi egyike volt a híres somogyi legényeknek: kemény fickó, de hűséges.

– Láttad ezt a fiút, aki most innen elment?

– Hogyne láttam volna.

– No, hát most szedd fel a sátorfádat, és készülj az útra.

– Gyalog?

– Bizony nem is üveges hintóban. Mától fogva ezt a fiatalembert kíséred minden útjában, egész Debrecenig. Ügyelni fogsz rá, hogy valami baj ne érje; rossz emberek, állatok meg ne riasszák; hozzászegődöl, s barátságosan beszélsz vele. Ha kérdezi, kinek a cselédje vagy? Azt mondod, Tánczos Márton uramé Debrecenben. Az ott híres hentesmester. Sertéseket jöttél válogatni az én uradalmamba, az ő megbízásából. Az úrfi bizonyítványodat fogja kérni, azt megmutatod neki: itt vannak az igazságaid. Az elemozsinádat megosztod vele, de borral ne kínáld. A hortobágyi csárdánál elmaradsz tőle, s előre mégy Debrecenbe ezzel a levéllel Tánczos Márton uramhoz. Aztán ott maradsz nála szolgálatban.

– Meddig?

– Amíg ő nem fogja mondani, hogy eredj tovább. Akkor majd azt is megtudod, hogy merre menj. Aztán arra a fiúra úgy vigyázz Debrecenben, mint a két szemed fényére.

– De ha Tánczos uramnál leszek szolgálatban?

– Majd oda fog az a fiú is kerülni. Elmehetsz.

Ponthay Adalbert grófnak az egész terv készen volt már a fejében.

Még aznap délelőtt többrendbeli levelet indított útnak Bécsbe és Budára, s ebéd után felpakoltatott az úti hintajába, és elindult Tuhutum vármegyébe Tanusvárra, ahol még mindig ott rostokoltak a dragonyosok és a fekete harisnyások.

Manó a kastélyból örömtől lihegve futott a Styx-szigeti házikóhoz. Egész kincs volt, amit Sáromberkyné számára hozott magával.

Az öregasszony magánkívül volt örömében.

Mit adhatott ennek a fiúnak ezért a nagy szolgálatért? Ennyi nagy örömért? Pénzzel csak nem fizethette ki! Azzal biztatta meg, hogy majd ha egyszer Bécsbe feljön, keresse fel őket, ottan majd úriasabb módon fogadják.

– De én sohasem megyek Bécsbe.

– Akkor hát sohasem is látjuk egymást.

Erre a szóra aztán az a két nagy szem egyszerre megtelt könnyel. Ez megint kitaláltatta, hogy mit kellene hát ennek a fiúnak adni, amivel az meg legyen jutalmazva.

– No, hát adj neki búcsú fejében egy csókot.

S a leány adott a fiúnak egy csókot.

Óh, drága, elveszthetetlen kincs! Egy csók, amit egy tizenhárom esztendős leány egy tizenhárom esztendős fiúnak ád! Gyémánt hamarább eléghet, arany hamarább megrozsdásodhatik, mint ennek a csóknak az emléke elmúljon valaha.

Azután felkerekedtek, s együtt elkísérték az útra kelő fiút a park vad bozótjain keresztül egész az országútig.

Lizandra szomorú volt.

– Sokat szenvedtünk mi itten – mondá Manónak –, de azért mégis nehezemre esik itthagyni ezt a helyet, hogy nem látom ezt a zöld tavat többet, meg az ümmögő békákat, a gólyát sem hallom kelepelni többé, az éjjeli lepkék nem repkednek ott a fejem körül; még csak a holdat sem látom majd azoktul a nagy házaktul ottan. Kivel beszélek majd?

A tűzhalmi kastélyban ezalatt volt nagy riadal az elveszett csemete miatt. Ki látta, hova lett? – De nagyobb kérdés volt az, hogy milyen alakot vehetett föl, mikor elszökött? Anélkül currentálni nem lehet. Hajfonadékait levágva, leányruháit levetve mind itt hagyta; hogyan lehetett öltözve?

Sára asszony hajszolta a férjét, meg valamennyi házibarátot, tiszttartót, alispánt, hogy keressék hetedhét országon a leányát; maga is egész nap kocsizott, s fűt-fát kikérdezett, de semmi nyomot nem talált.

A derék csendbiztos, Holofernes uram ugyan igaz hitére fogadta, hogy ő egy hét alatt előkeríti, ha égbül, ha pokolbul is a szökevényt, s nem múlt nap, hogy a tűzhalmi kastélyba fel ne hozott volna egy-egy kóbor cigányleányt, facér szolgálót, csárdai virágszált vagy kolduló Ancsát, hogy „ugye, ez az?”, hanem Sára asszony egyikben sem akart az eltűnt Emmácskájára ráismerni. Arról aztán Holofernes uram megint nem tehetett; ő megfogta, akit megfoghatott.

Valami tizednapra az eltűnés után aztán véget vetett a kétségbeesésnek egy Debrecenből érkezett levél, melyet a kollégiumi senior írt Decebálnak, tudatva vele, hogy fiörököse mai napon subscribált, s letevén a privat exament, az első humaniorába fölvétetett.

Decebál sietett a levél tartalmát közölni a feleségével.

– No! Megkerült a drágalátos magzatod! Mondtam, hogy rossz pénz nem vész el.

– Hát hol van?

– Jó helyen van. Ott van Debrecenben: a kollégiumban.

– Az én Emmám! A kollégiumban! Mendikás!

– No, ugyan nagy csuda! Én nem tudom, mit lármázod fel az egész vármegyét amiatt a kölyök miatt? Én háromszor elszöktem az apámtul, tizenhárom esztendős koromig. Egyszer a Robinson szigetét indultam el fölkeresni; máskor a görögöket akartam felszabadítani; harmadszor meg egy komédiásleány után szöktem el, s fél esztendeig kóboroltam és vertem a réztányért a vásáron: mégis itt vagyok.

– Akkor is gonosz csont voltál már, de én nem akarom, hogy az én Emmám a te nyomdokaidban járjon.

– Hiszen nem is jár. A kollégiumba szökött, tanulni van kedve. Ezt nem az én példámból szerezte. Ne félj, majd visszajön, ha megunja a mindennapi semperlevest.

– Jézus Máriám! Hogy az én Emmám mindennap semperlevest kapjon!

– Kap biz az ott egyebet is, ha jól nem viseli magát: pálcát.

– Pálcát! Az én fiam! Fel is fordítom az egész kollégyiomotokat a feje tetejére!

– Fordítsd! Fordítsd!

– Te csak nevetsz! Mintha apja sem volnál. Pedig egyetlenegy fiad.

– Remélem, hogy én is egyetlenegy apja vagyok neki. Hájszen nem törik a csontja. Majd eljár légációba, Kis-Pécsre prédikálni; meg énekel a temetéseken petákért.

– Micsoda? Az én fiam petákért énekel; a debreceni Péterfia utcán végig! De ezt a gyalázatot nem hagyom megtörténni! A Tanussy-címeren ilyen szégyenfolt nem ragad. Azonnal fogass be!

– Hiszen már befogattam.

– Hogy Debrecenbe menj, a fiúnkat hazahozni?

– Nem biz én, hanem Koltaberekbe, egypár medvének a bőrét hazahozni.

– Már megint Koltaberekbe! Szerelmeskedni?

– De ördögöt! Vadászni.

– Vadásszál itthon. Van itt erdő elég.

– De nincs medve. Az őzeket csak nem öltöztethetem fel medvebőrbe.

– Halaszd későbbre. Elébb járd meg Debrecent.

– Jaj galambocskám, nem értesz te ehhez. Ennek a hónapnak a végén a medve már téli álmát aludni megy, s nem lehet rá vadászni. Aztán már az egész vadásztársaság össze van híva a napjára Koltaberekbe; magam, a házigazda csak nem maradhatok el.

– Tudom! Hiszen tudom én azt, hogy micsoda medvére vadásztok ti Koltabereken, szép virágszálom.

– Ugyan mit tudsz?

– Mit tudok? Azt, hogy ottan lakik a te örmény menyecskéd.

– Akivel ezelőtt tizenöt esztendővel hírbe hoztak, amikor még legény voltam, akkor is vagy volt igaz, vagy sem. De hisz az már valami nagyszerű vén banya lehet azóta.

– Hát akkor a leányáért mégy oda! Az még fiatal.

– Ezer villám! Nem is tudod, hogy van-e neki leánya, s most féltesz egy leánytól, akiről azt sem tudod, hogy van-e a világon?

– Tudom? Nem tudom? Az nem kérdés. De ismerlek! Azt tudom, hogy miféle vagy. Azért mégy el oly messze, hogy megcsalhass.

Decebálnak nagyon tetszett ez az ungorkodás. Nevetett rajta.

– Ezt bizony kitaláltad.

Sára asszonyt egészen feltüzelte ez az ingerkedő nevetés. Már két zsebkendőt összetépett.

– Hát ha én is olyan pénzzel fizetnék meg férjem uramnak, mint amilyennel őkegyelme fizet nekem?

– Hahaha! – kacagott Decebál. – Ugyan, tedd meg azt egyszer, kedves galambocskám! Kit válasszak ki a számodra? Jó lesz Bakala Peti?

– Azt mondom: dühbe ne hozz, ember! Mindennek van határa. Nem tudod, hogy mire képes egy asszony, ha elkeserítik?

– De szeretnék egyszer olyant látni. Az én feleségem, mint világ rózsája.

– Hát igen. Ha te úgy, én is úgy. Szeretném tudni, hogy mért kellene csak énnekem megtartani a hűséget, másnak nem.

– Ugyan, hogyan kezdesz hozzá?

– Még nem tudom, de majd megtanulom.

Decebál még jobban kacagott.

Sára asszony aztán, mikor látta, hogy a fenyegetésének nem hisznek, sírva fakadt.

– Ez a jutalmam azért, hogy olyan nagyon szeretlek.

– Hát ne szeress olyan igen nagyon. Az sem jó. Lásd: az Emma is azért szökött meg tőled, mert agyon bosszantottad a szereteteddel.

– No, hát nem foglak benneteket szeretni. Kutyavér! Az apja is olyan, mint a fia. No, hát hagyjatok itt mind a ketten. Nem szaladok utánatok. Nem bánom, ha egyiteket megeszi is a medve, a másikat meg a féreg.

Decebál kiszabadult a credóból azáltal, hogy vendégei érkeztek: Tuhutum vármegyei cimborák, akiket a koltaligeti vadászatra meginvitált. Azokkal aztán félrevonult a pipatoriumba. Az asszony duzzoghatott magára.

Duzzogott is. Ebédnél egy szavát nem lehetett venni. Úgy ült az asztalfőn, mint egy bálvány.

Decebál pedig csak azért is erőszakolta azt a témát. Mintha összebeszélt volna a vendég urakkal, folyvást arról adomáztak, hogy milyen víg mulatság esett néhanapján azokkal az oláh fátákkal! De szépek is a lelkemadták! Idézték rá a költő versét. De az örmény nőkben mégis több a tűz! Igaz-e, vagy nem? Decebálnak kellett dirimálni a kérdést.

Sára asszonyban csak úgy forrott a méreg. Egy falatot le nem nyelt az ételből, csak úgy tolta el magától a hajdú által körülhordott tálat.

Decebál emiatt még jobban kegyetlenkedett vele. Minden szava olyan éles volt, mint a penicilus.

– De hol marad az a Bakala Peti? – kérdezgeté több ízben. – Hogy nem jön most, amikor legtöbb szükség van rá.

S aközben csalfán odamosolygott hunyorítva a szép asszonyára. Annak meg tüzes nyilakat szórtak a szemei, karikára nyílva, az ajkai szétfeszültek, a homlokát ránc szelte keresztül.

Végre előkerült a Bakala Peti. Volt nagy rivallat a megjelenésére. Vadászathoz volt már egészen öltözve, nagy visszatűrt szárú csizmákban, vadászkés az oldalán.

– Itt van Peti! Nem csuklottál sokat? Ugyan emlegettünk. Ülj le frissen. Még az ebéd közepén vagyunk.

Bakala Peti előbb a háziasszonynak kezet csókolt, aztán sorba „prenzált” az urakkal, míg a visszahozott paprikás csirkéhez letelepedék, s csak azután kezdte el magát igazolni, hogy miért késett el ilyen soká.

– A vármegyeházánál időztem. Megtudtam, hogy a királyi biztos megérkezett, egészen váratlanul. Az okát is tudom. A curia ítélete megjött a nagy felségsértési pörben, holnap hirdetik ki a vármegyeházán. Belizárnak tudtára lett adva a Judlium által, hogy a házából el ne távozzék, különben mint szökevényt fogják letartóztatni.

– Nos! Nos! – mondogatták minden oldalról, s a tréfás hangulat egyszerre komolyra változott: – Mit tudsz az ítéletről?

Ühüm! Volt ám esze Bakala Petinek, hogy azt mondja:

– Nem tudok többet.

Addig, amíg utol nem érte a vendégtársaságot evésben-ivásban, nem tudott semmit, más dolga volt a szájának, mint deklamálni.

Csak amikor az ötödik pohár szerednyeivel lenyomtatta a töltött káposztát, akkor rukkolt ki vele, hogy:

– A referendárius titkárától kicsaltam, hogy mi van az ítéletben.

– No, hát mért nem mondod mindjárt? Mit kapott Belizár? – sürgölé Decebál.

– Kétesztendei várfogságot Komáromban – szólt Bakala Péti, egy tulipán formára hámozott hónapos retket dugva a szájába.

Az urak dörmögtek, és a fogukat szítták. Csak Decebál veté oda, színlett közönnyel:

– Ez nem is sok.

Efelett aztán élénk disputa támadt, hogy sok-e vagy nem sok az a kimért büntetés. Egyik azt állította, hogy a bizony nagyon sok, egy fokosütésért (a nyelével) Rézkuthy uramnak a hátára, talán meg is lehetett volna alkudni vele, annyi forintba, ahány nap a fogság. A másik azonban előcepelte a Corpus Jurist, s felolvasta belőle az idevonatkozó törvénycikket: „hominem regium verberantes”. Aki a homo regiust megüti, fejét és vagyonát veszíti: még nagyon is irgalmas az az ítélet. Végre Decebál megnyugtatott minden embert. Hiszen tréfadolog az egész államfogság. Az ember, ha jól megkéri a Platzkommandánst, megfizeti a prófoszt, olyan kényelembe teheti magát, mint odahaza. Az látogathatja, aki neki tetszik. Ott vannak a pensionatus tisztek, azok eljárnak hozzá délutánonkint preferáncozni: még vadászni is kijárhat velük a börtönből. Víg élet van ottan. „Magamnak is kedvem volna megpróbálni. Legalább két esztendeig garçonéletet élnék.”

Még ez is Sára asszony bosszantására szólt.

Megállj csak!

Az ebéd vége felé Sára asszony asztalt bontott, felállt a székéről.

No, még egy utolsó nyilat akart a szívébe lőni Decebál: megfogta az asszony kezét, s a vonakodót átölelve, ott tartá, mintha mutatná, hogy módjában van vele játszani.

– No, hékám. Adj egy csókot, én meg mást. Így meg nem bántjuk egymást.

– Eredj már a kutyáidhoz, nem hallod, hogy csaholnak – utasítá el az enyelgést Sára asszony.

A késő őszi medvevadászatokhoz erre neveltetett vérebeket szoktak vinni; mert akkor a medve nem hajt már a lármára, úgy kell kihúzni az odújából. Decebálnak egész falkája volt mindenféle vadászebekből, a pecérek kihozták az illetőket az udvarra, s azok nagy lármát csaptak odalenn. Sára asszony igen helyesen utasítá a tárgyalást a napirendre. Az urak mind felkeltek, s kedves egészségére kívánták egymásnak az ebédet.

Bakala Peti törte magát a vendégcsoporton keresztül, hogy karját nyújthassa a távozó háziasszonynak.

– Héj te, Petykó! – kiáltá rá Decebál. – De felvadászcsizmáztad magadat! Pedig te nem jössz most velünk Koltaligetre medvevadászni.

– Mért nem? – kérdezé az elhüledezve.

– Azt majd megmagyarázza neked a feleségem.

Azzal impertinens kacagásba törve ki, fogta karon a legközelebb eső vadászcimborát, s vitte ki magával a társaságot, a sinkoránokra terelve a beszédet.

Sára asszony a szobájába érve, úgy megragadta Bakala Petinek a kezét, hogy az szinte megdöbbent bele.

– Hát van igazság a földön? – suttogá az asszony. – Hát illik ez? Becsület ez? Elítéltetni egy ártatlan embert, kétesztendei fogságra, s amíg azt bezárják, az igazi bűnösnek hegyen-völgyön lakodalom!

– Biz ez így van.

– Héj, ha én most írni tudnék! – sóhajtá fel az asszony.

Bakala Peti csak bámult.

– Hallja! Maga legjobban tudja, hogyan esett ez a gyalázatos dolog; mert benne volt. Megtenne nekem valamit, ha igen szépen kérném?

– Mindent, amit csak ember megtehet, a nagysád kedvéért.

– Hát tegye meg azt, hogy menjen vissza rögtön a városba, keresse fel a kormánybiztost, s mondja meg neki, hogy én szeretnék vele négyszemközt beszélni: fontos mondanivalóim vannak. Ha meglátogatna holnap délelőtt a tanusvári házunknál. Megértett engem?

– Tökéletesen értek mindent – lihegé Bakala Peti. Sejté, hogy itt egy nagyszerű árulásról van szó, amiben Medea meg Jázon meg az aranygyapjú még egyszer szerepelnek.

Sára asszony pedig azért, hogy könyvből nem tudott olvasni, Bakala Petinek az ábrázatjából ki tudta olvasni, hogy az mit gondol most?

Ez most azt hiszi szentül, hogy a szép menyecske megharagudott a kikapó urára, bosszúból be akarja záratni; és azután maga vígan szándékozik élni szalmaözvegysége napjait. Bakala Peti nem tartaná magát rossz vigasztalónak.

Ettől a gondolattól lépre ragadt Bakala Peti. Volt már őneki az ilyen dolgokban tapasztalása. Megtörtént az már, hogy a legdélcegebb lovagnak a felesége is, ha elhanyagolva látta magát a férje által, keresett magának – mondjuk, hogy „bosszúállást”. S e tekintetben Sára asszonynak teljes oka lehetett a panaszra. Decebál egyre kóborolt szanaszét az országban, anélkül, hogy valaha a feleségét valahová magával vitte volna. Ezt a fitymálást egy asszony sem bocsátaná meg; hát még akit a féltékenység gyötör. A féltékenység és a hűtlenség pedig nem más, mint egy fának a gyümölcse, éretlen és érett korában. Amíg éretlen, addig fanyar, mikor megérett, akkor édes.

– Egy szót se szóljon többet nagysád; elég: mindent tudok. Úgy bízhatja rám ezt a dolgot nagysád, mintha teljes instrukciót adott volna. Mindenben a kezére fogok szolgálni. Mármost csak egyet kérek. Adjon nekem erre a bal pofámra a drága szép tenyerével, egy izmos, de egészséges pofont.

– Mi a csodát?

– Egy olyan patent poflevest, hogy mind az öt ujjának a helye ott maradjon az orcámon.

– Minek az magának?

– Hát hogy tudjam urát adni, miért maradok ki ebből a házból örök időkre, s rá ne jöjjön valaki az igazi okára.

Sára asszony átértette az egész tervet. A szája mosolygott, a szemei meg szikráztak.

– No, hát tartsa!

Adott is Bakala Petinek aztán egy olyan hatalmas pofont, hogy megcsendült bele a füle. Igazán meg volt vele elégedve.

De még Sára asszony is. Mert ki nem állhatta ezt a szemtelen fickót. Mindig viszketett a tenyere, mikor ennek a vakmerően hízelkedő, tolakodó, követelő pofáját meglátta. Csak a régi kívánságát elégítette ki.

– De mármost, lássa nagysád, azt a rajtam ütött sebet meg is gyógyíthatná – mondta Peti, odatartva a pirosabbá tett orcáját. Csókot akart rá flastromul kapni.

De Sára asszony nevetve húzta magát vissza.

– Jaj maga, mint a zsidó kocsisa, előre akarja a fizetést. Majd ha meg lesz szolgálva. Majd egyszerre!

Ez a szó „egyszerre!” nagy jelentőségű.

Bakala Peti belenyugodott. Volt hite a nők váltóképességében.

– Tehát magamat ajánlom.

Vette a kalapját, és elsietett.

Az udvarra leérve, ott találta Decebált és a vendég urakat, kik a sinkoránokat mustrálták nagy szakértelemmel.

– Agyiő, pajtás! – mondá Bakala Peti Decebálnak. – Én sietek innen, és többet engem a te házad nem lát.

– Mi lelt, bruder?

– Hogy mi lelt? Azt megtudhatod, ha a pofámra nézesz, s meglátod, hogy az egyik arcom pirosabb, mint a másik.

Ott bizony még akkor is láthatók voltak a rózsák, amik a szép tündér keze nyomán fakadtak.

Erre nagy nevetés támadt az egész társaság részéről. Ez megkapta a magáét!

Bakala Peti igen jól adta a lefőzött udvarlót. A kocsija ott állt befogva. A kocsisával rettentő veszekedést kezdett (mint afféle megtromfolt ember, akinek valakivel kell éreztetni a haragját). Az istrángszíj ti. csavarodva volt felkapcsolva a kisafára! Fenyegetőzött, hogy elcsapja a marhát. Kikapta a kezéből a gyeplőt, rávagdalt a két sárgára (aminek az áráért három szolgabírónál van már beperelve), s elvágtatott, az egész társaság szerencsekívánatai közt.

Ez az intermezzo Decebál kedélyét enyhébb hangulatba hozta. Szegény Sárika! Mégiscsak gyémántos, aranyba foglalni való asszony! Mikor az ura feldühíti, az udvarlót pofozza fel.

Amint a társaság, egy kis ebéd utáni séta-kommóciót végezve, visszatért a kastélyba, Decebál sietett is felkeresni az asszonyát, s igen gyöngéden bánt vele. Amit annál inkább is illett tennie, mert az asszony éppen azzal foglalkozott, hogy az ő vadászkirándulásához szükséges mindenféle cókmókot összepakolja. Sára is igen nyájas volt már.

Úgy látszott, mintha az egy lecsapástól egészen megtisztult volna a levegő.

Csak arra kérte, hogy magára vigyázzon; a medve meg ne tépje. Gombostűt vigyen magával a kabáthajtókájába szúrva. Ez szükséges a vadászembernek, hogy ha szembejövő pappal találkozik, utánahajíthassa a gombostűt; különben szerencsétlenség éri a vadászaton. Ő pedig maga azalatt, amíg Decebál Erdélyben jár vadászaton, el fog utazni Debrecenbe, s hazahozza azt a rossz gyereket. Bizony nem hagyja ott mendikásnak, ha maga Cálvinus János feltámad is, s az követeli magának.

Ebbe a szándékába Decebál is beléegyezett.

Többet aztán szó sem volt sem az örmény asszonyról, sem annak az esetleges leányáról; ellenben a bekövetkezett vacsoránál (ahol Sára asszony igen jó étvággyal hozta helyre a déli mulasztást) csupa debreceni kollégiumról folyt a diskurzus. Nem volt már titok, hogy az Emma oda szökött; az a gonosz utálatos Jancsi beszélte rá bizonyosan, aki egészen elbolondította a fejét. Majd vissza fogja hozni a mamája, s ezentúl kordában fogja tartani! A vendég urak mindegyike tudott valami tanácsot adni, hogy kihez kell fordulni avégett. A seniorhoz – nem: a constrascribához – de biz a rector professorhoz! – Azért sem; ez a conrector dolga. Hát a legrosszabb esetben ott van a superintendens, ha az sem, hát a coadjutor curator! – Hát ha a fiú erővel ott akar maradni? Mit mond az ilyen esetnél a Tripartitum? Eh, mi köze a „mi” ügyeinkhez a Tripartitumnak. Mit mond a komjáti kánon? Hátha a „nagy botos is” beleszól? Hátha a diákok „ad armát” kiáltanak? Nem tréfa az. Ha ezóta felöltötte a tógát az Emma, nehéz lesz abból kiöltöztetni!

Egyszóval, Sára asszonyt ellátták minden előre elképzelhető eshetőségre jó tanáccsal.

Aztán végre is, magával viszi az asszonyi arzenál leghatalmasabb fegyverét, az anyai könnyeket, amiket már ez alkalommal is bőségesen ontott.

Ez most nem gondol egyébre, mint az Emmájának a kiszabadítására az emoreusok körme közül.

Abban egyeztek meg, hogy Sára asszony holnap reggel mindjárt útnak indul Debrecenbe. Decebál még bevárja a Szilágyságból érkező vadásztársakat, s azokkal egyesülten indul neki majd a bihari hágónak, harmadnap kora hajnalban.

Olyan kedves is volt Decebál, hogy ez este nem ment a cimborákkal kártyázni; amit azok megbocsátottak neki; tekintve az elmaradás tiszteletre méltó indokait.

Másnap későn is virradt meg a tűzhalmi kastélyban, ami sok tréfás megjegyzésre adott okot. Az utazóhintó már reggel hatkor be volt fogva az öt mokány lóval; de biz azok még nyolc órakor is ott rázták a csengőt a nyakukon; a kocsis legalább huszonötször körülrájtsulozta velük az udvart.

A búcsúvétel is igen érzékeny volt. Decebál maga bugyolálta mindenféle wiklerekbe messze útra elbocsátott feleségét. Vége-hossza nem akart szakadni a csókolódásnak. Sára asszony még a tovagördülő hintóból is kihajolt, s lobogtatott kendőjével küldé köszöntését az utána néző édes kedvesének.

Ugyan, mi jár most ennek az asszonynak a fejében?

Nem kevesebb, mint az, hogy ő most ezt az ő édes kedvesét becsukatja két esztendőre a komáromi várba, s aztán saját magát is odacsukatja mellé, hogy az két esztendeig kénytelen legyen ott lakni vele egy börtönben.

Csak asszonyfejben támadhatott ilyen gondolat! Az azután ki is főzi.

A Tanussy Decebálék háza Tanusvárott salva guardia volt: „nemes telek”. A város királyi város; hanem a nemes telek egy darab enclave benne. Ez nem tartozik a városi hatóság, hanem a vármegye igazsága alá. Azért az ezen telken épült ház ment a katonabeszállásolástól, itt a városkapitány tolvajt el nem foghat, hanem csak a szolgabíró. És ami fődolog; a városban nem szabad zsidónak boltot nyitni, de a vármegyében szabad. Annálfogva a salva guardia egész utcára néző tractusa csupa szatócsboltból, rövidáru-kereskedésből és pálinkamérésből áll; itt a nemesi kiváltság hóna alá nyúl a zsidónak, s lehetővé teszi neki, hogy fészket rakhasson a város közepében. Jól megfizet érte! Az uraság maga csak leszálló helynek tartja ezt a házat; ott van a lovai számára az istálló és saját használatára egy udvari lakház, aminek minden ablaka a tágas nagy kert felé nyílik, az udvarra s az abban játszó zsidógyerekekre nem látni ki onnan.

Ez a topográfiai ismertetés azért volt előrebocsátandó, hogy megérthetővé tétessék, mi módon kerülhetett Ponthay gróf úgy össze Sára asszonnyal, hogy azt senki meg ne tudja.

Mert Tanusvár nagy pletykafészek. Ott minden élő teremtés ismeri Tanussy Decebálnét még a járásáról is, s a királyi biztos nem tehet egy lépést a városban, hogy arról még aznap minden ember ne beszéljen, s aztán mindenféle conjecturákat ne kössön hozzá.

Tehát ez így lett kimesterkélve. Őkegyelmessége véletlenül összetalálkozik a salva guardia előtt Bakala Petivel. Köszöntik egymást.

– Hová tetszik menni excellenciádnak?

– Egy szíjártó-boltot keresek. A jukkernégyesemnek szeretnék sallangos lószerszámot venni.

– Van az itt nagy választékban a Kohnnál. Azzal bevezeti őexcellenciáját a Kohn boltjába.

A szatócs előhordja a drágaságait. Bakala Peti műértő szemének egy sem tetszik. „Van még ennél szebb is a magazinban.”

Azzal az udvarra nyíló ajtón kimennek a boltból, s azalatt, amíg Bakala Peti lehordatja az állványról valamennyi lószerszámát a szatócsnak, Ponthay Adalbert véletlenül meglátja az urasági lak nyitott ajtajában állni a szép Tanussy Decebálnét, udvariasan üdvözli. Az meghívja, hogy tessék, legyen szerencséje egy pillanatra. Nem látja meg senki, csak a zsidóasszonyok. Azok pedig némák. (Nem egymás közt, de a világra nézve.)

És így az egész árulást nyélbe lehet sütni, anélkül, hogy az eredetét megtudnák valaha az illetők.

A tényállásról már fel volt világosítva Adalbert gróf Bakala Peti által. Különben is tudta ő azt jól, hogy ki követte el a felségsértési actust, de nem volt rá bizonyítéka. Bakala Peti denunciatiója még magában nem volt elég. Ami csalhatatlan bizonyíték lett volna, az a Decebál által leszakított Lipót-rend. Ez Sára asszonynál van. De hogy kerüljön a király biztos kezébe? Mégpedig olyan módon, hogy el se lehessen tagadni; de mégse kelljen Sára asszonynak a férje ellen tanúbizonyságot tenni.

Nehéz dolog ez nagyon. Valamit sejtett Adalbert gróf.

Ilyen árulást ingyen el nem követnek. Ez az asszony bizonyosan szerelmes. Mert nagy dolog az, ha egy nő a saját férjét be akarja záratni – mégpedig kétesztendei várfogságra.

De vajon kibe szerelmes? Bakala Petibe? Ez nagyon alacsony ízlés volna. A dandy ugyan maga azt hiszi. Adalbert gróf mást sejtett. Ez asszony Belizárba szerelmes, a kisebbik urába. Mikor arról van szó, hogy ki szenvedjen meg, inkább a férjét szolgáltatja ki. Ez tragikus kimenetel; de lélektani tény.

– Én megmondom a módját, hogy hogyan lehet az igazságot kisütni – mondá Sára asszony, miután a történeteket még egyszer előadá a királyi biztosnak. – Hanem egy föltételt kötök hozzá.

– Kérem.

– Nem bánom, ha Decebál megkapja a kétesztendei várfogságot; de kikötöm magamnak azt, hogy engemet is csukjanak oda hozzá.

– Ah! – Adalbert grófnak nyitva maradt a szája bámultában.

– Igen! Azt akarom, hogy legyen kénytelen, a cudar, ott ülni éjjel-nappal velem egy szobában, s ne legyen neki más vígasztalója nálamnál. Ne szökhessen meg tőlem sehova. Legyen a láncnak az egyik vége az ő lábára verve, a másik meg az enyémre. Akkor aztán tudom, hogy megbecsül.

Most nyíltak fel a szemei a grófnak igazában. Ez a menyecske a saját férjébe szerelmes! De még milyen őrülten szerelmes! Ez csakugyan új neme a férji hűség biztosításának. – Jaj, ha lábra találna kapni!

Hitetlenül nevetett.

– No, hát mit nevet a gróf? Én egész komolyan beszélek. Szenvedjen, aki bűnös; de legyek én ott, hogy megvigasztaljam.

– Ez lehetetlenség, asszonyom; nem élünk a Zách Feliciánok korszakában, amikor a családfő felségsértéseért az egész familiát elítélték, asszonyt, leány vegyest. Azért, ha Decebálra kisül a felségsértés, a feleségét nem lehet melléje záratni a börtönbe.

– Csak tessék rám hagyni. Majd teszek én arról. Jól kifundáltam én ezt az éjszaka, hogy nem tudtam aludni. Majd belekeverem én magamat ebbe a processusba, olyan szépen, hogy egy kalap alá kerülünk Decebállal. Tessék csak idehallgatni. Ez a rossz ember most engem elküld Debrecenbe a fiamat keresni, maga meg azalatt a kortyondi pajtásaival eleblábol Erdélybe a régi szeretőit fölkeresni.

– Talán nem is igaz az.

– De tudom én azt jól. Nem lehet egy asszonyt megcsalni. Úgy ismeri az az urát, mint a cigány a hegedűjét. Hát én most azért is keresztülhúzok a számításán. Őkelme nem fog az idén medvevadászni! Kérem! Magam is erdélyi leány vagyok, tudom, hogy ilyenkor már a medve alszik, s akárhogy kérdik tőle, hogy adja a bundáját, nem hozza elő. Decebálnak ezúttal „orrod tőle fokhagymás!”

– De azt előre is megmondhatom, hogy én nemesembert, ha csak in flagranti nem kapom, le nem tartóztathatok.

– Nem is úgy gondolom. Ugyebár vannak az országban olyan bizonyos emberek, akiknek az a dolguk, hogy mindenütt szaglásszanak, hallgatózzanak, szemfüleskedjenek, aztán ha valamit elleshettek, azt megírják Bécsbe.

– Egyszóval „titkos policáj”. De hát hogy tudja azt a tekintetes asszony?

– Sokszor előhozzák beszéd közben az asztalnál az urak. Szidják érte a kormányt. Hanem azok másnak nevezik. Valami olyan kutyafajta.

– Talán „spicli?”

– Igenis, spicli. No, hát egy ilyen spicli feljelenthetné ezt a dolgot. Annak nem kell sem magát megnevezni, sem bizonyítani. Elmondhatná, hogyan történt a homo regius ellazsnakolása; még azt is megírhatná, hogy az elvett Lipót-rend ott található az én elefántcsonttal kirakott szekrényemnek a belső rejtekfiókjában, amit akkor lehet megtalálni, ha az ember az arany cifraságot félretolja. Ott van a „porcus dalicti”.

– Tehát csakugyan ott van a tekintetes asszonynál?

– Persze; én elvettem tőle, mert azt hittem, valami menyecske nyakából tépte le emlékül; hanem aztán a „spicli” felvilágosított felőle, hogy ez Rézkuthy rendjele.

– A „spicli?”

– Hát igen. A Bakala Peti. Eddigelé ugye, hogy nem tudtak a bécsi urak egész Tuhutum vármegyében egy árva lelket sem találni, aki „spicli”-nek odaadja magát? Akit meg idegen helyről küldtek ide, be sem merte ütni az orrát Tanusvárra máskor, mint országos vásárban, egyszer akkor is a hátára ragasztották neki a titulusát nagy betűkkel: „spicli”, meg is verték, ki is dobták. Sohasem is jött az ide többet. No, hát énnekem még azért is köszönettel és hálával tartozik az udvari cancellária, hogy egy ilyen jó spiclit szereztem a számára, aki egészen alkalmatos, s azért megteheti nekem azt a szívességet, hogy engemet az urammal együtt becsukasson Komáromba. Hej, ha én azt elénekelhetném az én Decebálomnak: „Majd elmegyünk, rózsám, Komáromba, Komáromba: Ott is együtt leszünk kovártélyba, kovártélyba!”. Hanem hát menjünk tovább, drága az idő! Erre a följelentésre Decebál meghívást kap Bécsbe, a királyhoz. Hogyan is híják azt? Tatár szó! Sokszor hallottam emlegetni: „Adadundum verbungérium”.

– Igen, igen. „Ad audiendum verbum regium”.

– Nojsz így mondtam. Hát oda fel kell neki menni. Az ellen nincs rugódozás. Ezt a parancsolatot még ma meg kell neki kapni; mert holnap már kimegy Erdélybe, s onnan sohse kerítjük vissza. Azalatt pedig, amíg Decebál Bécsben jár, kegyelmességed, a maga hatalmánál fogva, egész brachiummal kijön Tűzhalomra, s házmotozást kezd a Tanussy ősi lakban. Én akkor már otthon leszek; mert arra a hírre, hogy az uramat Bécsbe citálták, hirtelen végzek Debrecenben, breviáriummal (értsd: brevi manu), akit útban találok, felpofozom; a kölyket beteszem valami professzorhoz; hát legyen az ebadta pap, ha már tanulni van kedve; s azzal vágtatok haza lóhalálában. Ott kezdődik azután az én dolgom. Kegyelmességed házmotozást akar tartani az én nemesi portámon. Seprűt fogok; repellálok. Egypár hajdúnak kiütöm a fogát; a magas kormányt lehuncutozom. Kegyelmességednek azt fogom mondani, hogy úgy áldja meg az Isten, mint a suhai malmot! Tetszik tudni, hogy áldotta meg a suhai malmot? Hétszer ütött bele egy nyáron az istennyila. Mikor pedig a szekrényemre kerül a sor, s a rejtekfiókra rátalálnak, akkor egyszerre elájulok. Hát ez aztán csak elég lesz arra, hogy a Decebálom felségsértési perébe nyakig belekeveredjem, s vele együtt magam is odakerüljek a komáromi Babylonba. (A „pavillon” népszerűsített neve volt ez.)

Adalbert grófnak el kellett ismerni, hogy ennél furfangosabb cselszövényt nem lehet kigondolni annak az elérésére, hogy egy szerelmes asszony az ő imádott urával kétesztendei mézeshetek eltöltésére legyen királyi táblai ítélet útján kényszerítve. Nincs benne semmi lehetetlenség, semmi képtelenség.

Azt azután már Ponthay Adalbert a saját divinátiója nyomán kalkulálta ki, hogy mi lesz ennek a cifra dolognak a lefolyása.

Tanussy Decebál, ha azt megtudja, hogy a házánál tartott házmotozás alkalmával megtalálták az élő bizonyítékát az általa elkövetett felségsértési ténynek, egyszerre felhagy az eddigi tergiversatióval, s ami a nemesember jellemében van, elvállalja egész kevélységgel a maga vétkét, s többé nem bujkál sehová, hanem azt mondja: „Hol az a börtönajtó? Adós vagyok, fizetek.”

Azzal becsukatja magát.

De ezt még megelőzi valami eset.

Elébb a királyi biztos magához hívatja Belizárt. Ez mind e mai napig nem tudja, hogy mi történt vele a régi napnál töltött orgia után; mert álló huszonnégy óráig nem lehetett bele lelket verni. Maga is kezdi már hinni, hogy ő verte meg a homo regiust. Saját híve pedig egy sem volt a társaságban, aki felvilágosítaná.

Ponthay Adalbert tehát meg fogja neki mutatni a bíróság ítéletét. Két esztendeig ülni bizony nem kellemetes dolog. Mikor aztán a „vad elefántot” így megkínozták a „rossz emberek”; akkor elő fog állani a ,”jó ember”, és megvédelmezi, kihozza a veremből. A királyi biztos el fogja neki mondani, hogy bizonyosságot szerzett magának afelől, hogy nem Tanussy Belizár követte el a nagy feloniát, hanem valaki más. Már rajta tartja a kezét. Meg foga menteni az ártatlant a bűnhődéstől, de beleejti a vétkest. És ezért a jó szolgálatért nem is kér semmit Belizártól; semmi ígéretét sem veszi. Még csak arra sem akarja őt gyöngéden kötelezni, hogy félrevonuljon a közügyek teréről. Sőt, óhajtja, hogy vegyen azokban mentül tevékenyebb részt. Csupán arra kéri, hogy emlékezzék meg rá, hogy van igazság a földön, ritka plánta ugyan (mint ez idő szerint a burgonya), de mégis kapható, s hogy ennek a gumóit Ponthay Adalbert, a királyi biztos ültette el Tuhutum vármegyében. – Azután következik az, hogy a megváltozott tényállás, új tanújelek, önkénytes vallomások nyomán az elmarasztaló ítélet Tanussy Decebált fogja sújtani. Hiszen semmi csontja sem törik el bele. Az úr még a tömlöcben is úr. Akár egész víg társaságot gyűjthet ott maga körül az elítélt. De milyen nagy lesz majd a meglepetése; ha egy szép délután csak betoppan hozzá a felesége, s azzal az édes nyilatkozattal borul a nyakába, hogy ő is el van ítélve felségsértés miatt. Hogy ennek mi lesz a következése? Azt véges elme előre meg nem jósolhatja. Hogy Decebál megpuhulva jön ki a börtönből: az az egy bizonyos.

– Áll az alku – monda Adalbert gróf, kezet adva Sára asszonynak, aki őt aztán kikísérte az ajtóig.

– Igazán gyönyörű virágok vannak a kertjében a tekintetes asszonynak – mondá a búcsúzás kicserélése közben.

Ezalatt Bakala Peti minden lószerszámot előhordatott a magazinból, s azok közül kiválasztá a legszebbet őexcellenciája számára. Adalbert gróf helybenhagyta a választást, s odébb ment. Bakala Peti hátra maradt; egyért azért, hogy ne lássák együtt az utcán a királyi biztossal; másért meg, hogy bekasszálja a Kohntól a sápot az elcsaklizott sallangos szerszámért.