XXII. Egy jó szóért

Úgy ment az a dolog, mint a karikacsapás.

Még nem gördült ki Sára asszony úti hintaja Tanusvár poros utcáiból, amikor már útban volt a juratus tabulae regiae notarius Tűzhalom felé.

Ez is szép intézménye volt a boldog arany időknek: a jurátusság. Egy esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán, joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóul megjelenni, és ami legkitűnőbb kiváltságát képezte, bírói idézést, evocatiót, admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, odaszegezhette a jurátus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa annyit ért, mint a szolgabíróé és az esküdté együtt.

A főispán jurátusa volt, aki a királyi parancslevelet megvitte Decebálnak. (Volt a királyi biztosnál ilyen előre készen tartva.) A fiatal joggyakornok közel atyafi volt, szívesen látott vendég a tűzhalmi kastélyban.

– Hozott Isten, öcsém! – fogadá a házigazda.

– De bizony magam is igyekeztem, hogy délelőtt ide juthassak.

– Hogy el ne maradj az ebédről, ugye?

– Nem egészen azért, hanem; hogy átadhassam ezt a királyi parancsolatot urambátyámnak. Ebéd után tiltja a törvényes szokás.

– Királyi parancsolatot? – szólt elcsodálkozva Decebál. – Nem emlékezem én rá, hogy kértem volna őfelségétől valamit. De hát csak azért sem olvasom el ebéd előtt, hátha valami mérges dolog van benne, ami elrontaná az étvágyamat.

– Annál jobb szeretem – szólt a jurátus, ott marasztalva magát ebédre. A levelet aztán zsebre dugták.

Nagy férfitársaság volt együtt, összegyűlt már az egész vadászkompánia. Az ebéd hosszú volt, vidám adomákkal fűszerezve. A kávéval együtt felhozták a pipákat, meg a dohánybörböncéket, ürömtaplóval együtt.

Az egyik vendég úr fidibuszt követelt.

– Itt van nálam egy annak való papiros – mondá a háziúr, kihúzva a zsebéből a hivatalos levelet. Még fel sem bontotta.

Hanem a megkínált vendégnek több praesentiája volt, az előbb feltörte a fidibusznak szánt levelet, s nagy lett a megrőkönyödése, mikor elolvasta a tartalmát.

– Decebál komám. Ez királyi parancslevél. Téged ad audiendum verbum hínak.

Erre a szóra olyan csendesség támadt az asztalnál, mintha mákot akarnának vetni.

Decebál megkísérté elkezdeni a kacagást, de hogy senki se szekundált neki, hát ő is abbahagyta.

Az uraknak egyszerre eszébe jutott a most éppen minden megyei felirat állandó sérelmi panaszát képző elfogatások története.

A meghökkenés csendjét azután felváltá a méltatlankodás zúgolódó hangja. Találgatni kezdték, mi lehet az oka e fenyegető meghívásnak? Hiszen ok bizony volt volna elég; de ki lehetett az árulkodó? Egész Tuhutum vármegyében nincsen spicli. Daruk, sasok összeverekesznek, de egymást be nem vádolják soha. Senki sem megy itt a sérelme miatt még a szolgabíróhoz sem panaszra, hanem maga vesz magának elégtételt, sőt ha ellopják az ökrét, visszalopja. Végre egy ki találta ejteni a nevet:

– Bakala Peti!

Nem Bakala Peti fütyörészett be valamit?

Talán bosszúból a tegnap kapott pofoncsapásért?

Na, attól kitelik.

Az inhibeáló jurátus hozzájárult ehhez a véleményhez a maga tapasztalásával.

– Csakugyan láttam ám Bakala Petit tegnap délután a királyi biztosnál. Mikor átvittem hozzá az aktákat a registraturából, ott ült nála Peti a kanapén, amint benyitottam az ajtót, egyszerre más tárgyra vitték át a beszélgetést. A gróf azt kérdezte Petitől, hogy „Hogy állnak a vetések?”

Mintha tudná azt Bakala Peti, hogy hol van az ő búzája elvetve?

Világos, hogy ő volt az árulkodó.

Csak az a kérdés, hogy vajon mennyit súghatott be abból, amit tud?

– Egy cseppet se zavarjon ez meg benneteket – szólt Decebál megnyugtatólag. – A legmagasabb parancs egész tisztelettel ad acta tétetik. Holnap pedig megyünk mindenestül Erdélybe vadászni.

– Figyelmeztetem rá, kedves urambátyám – jegyzé meg a fiatal joggyakornok, akinél még nagyon friss volt a jogtudomány –, hogy ezen esetben az eltávozása könnyen „fugá”-nak, szökésnek fog vétethetni, s a szökevény nemest megfogdossák.

– Csak hagyd te azt az okoskodást, édes öcsém. Várjon őfelsége, amíg a medvémet meglövöm; ha visszajövök, akkor is olyan szép leszek, mint most.

El lett határozva, hogy nem engedelmeskedünk. (Nincs is annál nagyobb gyönyörűség a világon!)

Ellenben ma este rövidebbre szabjuk a kártyaidőt, hogy jókor lefekhessünk. Hajnal előtt indul a karaván Erdély felé.

A jurátus öcsémet sem eresztették vissza, nehogy hírt mondhasson a királyi biztosnak erről a renitentiáról, s az még valami bracchialis erőszakkal gátolja meg a hazulról elvonulást. Elszöknie sem lehetett, mert a leghátulsó szobába vetettek neki ágyat, ahonnan valamennyi vendég szobáján keresztül kellett volna kiosonnia. Volt ugyan annak egy más ajtaja is a folyosóra; de ott feküdtek a medvefogó sinkoránok, s azok megeszik, ha ki próbál jönni.

Különben is fidélis fiú volt; nem kellett félteni. Ő volt a legelső, aki hajnalban Decebált felkölté.

– No, öcsém, hát hogy aludtál? – kérdé a házigazda.

– Sehogy sem.

– Talán horkoltak a szomszédok?

– Ha még csak horkoltak volna!

– Hát mit csináltak?

– Azt csinálták, hogy minden negyedórában jött hozzám egy, amint egy kicsit elszunnyadtam, s elkezdett a fülembe sugdosni: „Kedves öcsém! Nem akarom Decebált háborgatni; most kaptam levelet, hogy az anyósom halálán van, haza kell sietnem. Kérlek, mondd meg neki reggel.” – Aztán jött egy negyed múlva a másik. „Kedves öcsém! Most zörgetett fel egy staféta, hogy a leányom torokgyíkot kapott, azt hozza, futnom kell doktorért. Kérlek, nem akarom felzavarni Decebált. Mondd meg neki reggel.” – Negyedóra múlva megint rángatja a fejem alul a vánkost valaki. „Kedves öcsém! Nekem olyan borzasztó kólikám támadt egyszerre, majd a falra mászom. Ilyenkor az az orvosságom, hogy lóra ülök, s elnyargalok. Kérlek, majd mondd meg reggel Decebálnak.” Utoljára felöltöztem, gyertyát gyújtottam, papirost vettem, megrubrikáztam, s amint jöttek sorba, rovancsolva beírtam, kinek mije haldoklik odahaza, mije fáj a zsigerei közül? Az utolsónak nem maradt más, mint hogy feltörött a sarka, nem húzhat rá csizmát; ez papucsban ment el.

Mind elpárolgott az egész vadászkompánia. Csak a szegény kis jurátus maradt ottan.

– No, már ez cudarság! – mondá Decebál. – Ennyi poltronságot nem tettem volna fel a barátaimról.

– Ne haragudjék, urambátyám! Lássa, igazuk volt a törvényesség szempontjából. Mert ha ők itt maradnak, azáltal nem magukat keverik galibába, hanem csak egyedül urambátyámat.

– Mégis gyávaság, pipogyaság volt tőlük így elszelelni.

– Én pedig azt tanácsolom urambátyámnak, hogy menjen fel szépen Bécsbe, s hallgassa végig, amit mondanak. Mással is megtörténik az.

– Azért sem megyek. Becsukhatnak, de meg nem juhászíthatnak. Hadd látom, mi lesz belőle, ha nem megyek?

Akkor aztán lement az udvarra veszekedni a cselédekkel, hogy minek nyitották ki a kaput az elszökdöső vendégek előtt.

Mikor legjobban patvarkodik, odasettenkedik melléje egy cigány. Csak akkor vette észre, mikor a kezét megcsókolta.

– Hát te ki malaca vagy?

– Malacnak az apámé vagyok, hanem postásnak a tekintetes nagyságos Belizár úrfi konvenciójában vagyok.

– Hát talán levelet hoztál nekem az öcsémtől.

A cigány előkereste a kalapja mellől a levelet, s átadta.

Belizár írása volt. Olyan csúf kalligrafiája nem volt az egész szittya ivadéknak Herodotus óta, mint neki. Hanem azért ennyit meg lehetett belőle érteni

„Komám. El van árulva az egész dolgod a homo regiusszal. Ugorj, mert elcsípnek! Belizár.”

Ez meg már éppen dühbe hozta Decebált.

– Én ugorjam! A te intésedre? Csak azért sem.

Olyan nagy volt az ellenszenve az öccse iránt, hogy még csak annyi jót sem tett fel róla, hogy az valódi részvétből gondolna őrá, mikor baját látja. Gyáva a fickó! Gyónni, vezekleni viszi az ösztöne, az anyai vér.

Azt már kitalálhatta, hogy Belizár beszélt a királyi biztossal, ő már kiszabadult a kelepcéből. Ki tudja, micsoda áron? Beleesett az árulás Tuhutum vármegyébe. Oda már a szüzesség! Eddig soha bemondó nem vált innen!

Azonnal hivatta az ispánját.

– Üljön az úr lóra! vágtasson utána a feleségemnek. Még útban éri, mert az asszonynép nagy pihenőket tart útközben. Mondja meg neki, hogy rögtön forduljon vissza. Én itthon maradtam, s nagy szükségem van rá, hogy vele beszélhessek. Ég a házunk, csakhogy a füstje nem látszik. Aztán nem kell kímélni a lovat.

Aztán befogatott a hintajába, s a jurátust is meghívta, beviszi a városba, annak sem kell forspont. Együtt szálltak le a vármegyeháza előtt.

Egyenesen rontott fel a főispáni szállásra. Az ajtóban álló kivont kardos hajdút szelideden oldalba taszítva, benyitott az ajtón, s azt sem kérdezve az előszobában ácsorgóktól, hogy itthon van-e, akit keres, ment be egyenesen a belső szobába. Nem hozott semmi fegyvert a kezében. De annyit mégis megtett, hogy a kalapját levette.

Ponthay Adalbert grófot egyedül találta a főispáni elfogadóteremben.

– Alázatos a szolga! (Ez volt az ő köszönési formulája nagy urakkal szemben.)

– Tessék helyet foglalni!

Decebál el is foglalta a helyét a nagy karosszékben, messze elnyújtva a lábát, s a sarkantyúja taréjával cifrákat kanyargatva a viaszkos parketten beszélgetés közben.

– Miben lehetek szolgálatjára tekintetes öcsémuramnak?

Decebál felkapta az állát erre a megszólításra. Igaz, hogy anyai ágról osztályos atyafiak voltak, de azért az „öcsémuram” szót sehogy sem vette a nyaka.

– Hiszen tudvalevő dolog, hogy Tuhutum vármegyében minden ember „bátyám”-nak szólítja egymást, tekintet nélkül az életkorra, ami különben egészen megfelel a francia „monsieur”nek, azért igen jó néven veszem, ha excellenciád „bátyám”-nak szólít, s én is visszaadom. Az „öcsém” megszólítás nálunk bizonyos lenézést fejez ki.

– No, hát legyünk mind a ketten „bátyám”.

– Nekem például van egy emberem, akit én igazán úgy hívok, hogy „öcsém”. Mert rászolgál. Úgy viseli magát, hogy „öcsémnek” híhatom. A szegény félkotyó Belizár. Tudom, hogy eltörött nála a mécsescserép, mikor megtudta, hogy két esztendőt kapott. No, hát ne szurkoljon tovább, kirántom a sárból. Azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem ő inzultálta a homo regiust. Nem is volt az eszénél akkor. Olyan részeg volt, mint a tök. Ketten fogták a két karjánál, úgy húzták utánunk. Ő ártatlan az egész dologban.

Adalbert gróf úgy tett, mint aki új dolgokat hall most.

– De hát akkor ki ütötte meg a király emberét?

– Senki sem! Maga csapta bele a fejét az ajtóragasztóba, attól dagadt fel a homloka.

– De valaki csak hozzányúlt?

– Hát az a valaki én voltam. Egy kicsit megfogtam a gallérját.

– Valami küzdelemnek kellett eközben lenni, mert Rézkuthynak leszakadt a nyakába kötött Lipót-rend.

– Ejh! – kiálta fel, dölyfösen talpra ugorva Decebál. – Nem jöttem én ide magamat benevolisáltatni. Mit törődöm én a homo regius „fityegőjével”? Tudom is én, miféle állat az a Lipót-rend? Sas? Vagy elefánt? Csak annyit akarok mondani, hogy az egész perdulliós perből kérem a Belizár nevét kitöröltetni, s Decebált iratni a helyébe. A többit vállalom. – Mikor kell megkezdeni a beülést? – Megyek magamtul, nem várom be, hogy értem jöjjenek.

Adalbert gróf mosolyogva veregetett a tenyerébe, az óraláncáról lecsüngő pecsétnyomóval.

– Nem megy az olyan könnyen, bátyám, mint ön gondolja. Ez csak bonyolultabbá teszi az ügyet.

– De ha magam idejövök feljelenteni magamat.

– Csakhogy megelőzte bátyámnak az önfeljelentését egy előzetes feladás.

Most már dühbe jött Decebál.

– Ki volt az a gézengúz?

– Azt nem szoktuk elárulni. A szokott forumon lesz elintézve minden, ahogy alkotmányos törvényeink parancsolják. Megkapta bátyám a királyi parancslevelet?

– Itt van a zsebemben – mondá Decebál, s odanyújtotta azt a királyi biztosnak.

– De ne adja nekem, bátyám, mert magának szól az, nem nekem. Magának kell azzal felmenni Bécsbe.

– Minek?

– Meghallgatni a királyi szavakat.

– Nem vagyok rájuk kíváncsi.

– Nem is kíváncsiság viszi oda ez embert, hanem alattvalói kötelesség.

– Ez az a szó, amit nem ismerek! Szabad akaratból, vagy nyers erőszaknak engedve, mehetek a poklokba is; de parancsszóra még csak az álló helyemben sem fordulok meg.

Ponthay Adalbert egyszerre észrevette, hogy ők most mind a ketten egy cél után törekesznek.

Odafenn, a második lépcsőnél van egy kis szoba, olyan kis cucullorium-forma az egyemeletes ház homlokzatán. Ebbe a szobába szokták elzárni az olyan nemesurakat, akiket vagy in flagranti elfognak, vagy valami zenebona miatt elítélnek; legtöbbször üres az, használják különben kvártélyul a homo regius számára is, mikor annak le kell tölteni az idejét a vármegyeházánál, ahogy már egyszer láttuk; Decebál ezt a szobát igyekeszik elfoglalni, inkább becsukatja magát, mint hogy parancsszóra Bécsbe menjen. Aztán Ponthay Adalbert is éppen azt akarta, hogy Decebál oda jusson. Szépen kiegyengítette az útját.

– Nekünk azonban van hatalmunk, azt, aki a parancsszónak nem akar engedelmeskedni, kényszeríteni rá – mondá hivatalos felgerjedéssel.

– Engem? Tanussy Decebált! – kiálta fel büszkén a Thonuzóba ivadék, s kevélyen hordozá körül tekintetét a szobában felaggatott képeken, amik arany rámáikból komoran néztek rá. Azok között volt egy, a király életnagyságú arcképe, a Szent István-rend nagymesterének pompás öltözetében, fején a hermelin kalpaggal, mellette az asztalon Szent István koronája.

Decebál fogta a királyi parancslevelet, s kétfelé szakítva, odahajítá azt a király arcképe elé!

– Nem megyek Bécsbe!

A királyi biztos csengetett. A belépő hajdúnak ezt mondá:

– Jöjjön fel a porkoláb! Ezt az urat fel kell kísérni a nemesurak börtönébe.

Flagrans delictum volt!

Decebál összeütötte a sarkantyús bokáit, s ment maga előre; most már azt sem mondta, hogy „befellegzett.”

Ő elérte a célját. De Ponthay Adalbert is.

Mikor a kacska lábú porkolábbal felkísértette magát a cuculloriumba Decebál, még akkor egészen tetszett neki ez a szerep. Azokban az időkben nagyon népszerű dolog volt becsukatni. Haj, milyen port fog az felverni mind az ötvenkét vármegyében!

Az előtornácból és szobából álló lakosztály nem is volt minden kényelem nélkül, azelőtt a homo regius lakott benne. Még ott volt az almahaj a kályha vállán, amit ott hagyott őnagysága – a nyáron. Nyoszolya, szék, asztal, kanapé: egyszóval minden volt. Fogas is volt a kabátnak, bundának, csutorának, meg aztán egy nagy rengeteg almáriom, de abban nem volt semmi. Azazhogy teli volt az poros iratcsomagokkal (verje meg a csoda!). Az még rosszabb a semminél.

– Parancsolja a tekintetes úr, hogy a Régi Napnál megrendeljem az ebédet? Hány órára parancsolja? – kérdé a porkoláb alázatos hangon, olyan módosan csengetve a kezében tartott csomó kulccsal, mint valami ministráns az inclangoriummal.

– Semmi tekintetes úr! Szarkaláb! (Loco „porkoláb”) – rivallt rá Decebál. – Rab vagyok. A császár rabja vagyok. Aki rabot akar tartani, élelmezze. Ha én becsukatom a jobbágyot a dutyiba, én is kosztozom ott. Hadd látom, milyen gombócot főznek a szegény raboknak.

„Hát hiszen majd elmegy tőle a kedved, ha meglátod”, gondolá magában a börtönök gondviselője.

– Aztán az ajtót be kell rám zárni. Ha fogoly vagyok, be akarok zárva lenni. Aztán akarom hallani, hogy a strázsa járjon alá s fel a folyosón az ajtóm előtt. Most takarodjék kend.

Úgy történt, ahogy kívánta. Egészen meg volt a dolgával elégedve. Dacolhat most már a királyi paranccsal. Nincs olyan nagy úr, mint a rab a maga börtönében.

Elhitette magával, hogy ő most egészen acéllá van edzve. Hasonlatos Konthoz, a „kemény vitézhez”. Garay balladája abban az esztendőben jelent meg. Azt elszavalta Decebál, mikor magára maradt. Elhatározta, hogy a miatyánk helyett minden reggel, este azt fogja elimádkozni.

Aztán körülnézett a szobában, hogy mivel lehetne az időt eltölteni? A szekrénynek mind a két szárnya fel volt tárva, meglátta a sok iratcsomagot. Hátha ezzel is lehetne mulatni? De amint egyet kihúzott belőle, olyan egérfutás támadt egyszerre az egész kasornyában, hogy jobbnak látta ezzel a merénylettel felhagyni.

Amint a delet harangozták, hozta a porkoláb a számára egy cseréptálban a napi illetményét, hat erős gölödényt, hagymás lélöttyben, meg egy egész prófuntot; cinkanalat is hozzá.

Evőszerei azonban voltak Decebálnak; azokat ott hordta ezüsttokban a csizmaszára mellett; kést, villát, kanalat.

– Engedelmet kérek – mondta a porkoláb – a raboknak nem szabad kést, villát tartani, hogy kárt ne tegyenek magukban; azt el kell vennem a tekintetes úrtól.

– No, hát vedd el a kanalat is. A furkóhoz cinkanál való. Mi van a korsóban?

– Békaital.

– Azért mondom. A rabok nem isznak bort! Pusztulj! Ne bámulj a számba!

Elszánta magát, s bevágta mind a hat gombócot. Ismerjék meg, hogy mire képes.

A fekete kenyér aztán egészen új életpályát tárt fel előtte. Igenis; a szegény rabok az összegyúrt fekete kenyér beléből tudnak készíteni mindenféle szobrokat, embereket, állatokat, még órát is, ami jár, ez lesz az ő napi foglalatossága. Csakugyan vitte is annyira rövid időn, hogy valami négylábú állatot kifundált, ami ugyan inkább hasonlított az özönvíz előtti saurusok fajtájához, mint ahhoz a toklyóhoz, aminek ő szánta; de hát így kezdték azt mások is, majd holnap tökéletesebbet fog alkotni.

Valamije nagyon hiányzott – a pipa. Minden böjtölésnél ez a legkeservesebb penitencia a rabokra nézve, hogy nem szabad nekik pipázni. Természetes! A tűzzel felgyújthatnák a börtönt. A raboknak csak bagózni szabad. Majd ha megint feljön a porkoláb, kérni fog tőle bagót. Arról is tartozik gondoskodni a császár.

A legközelebbi kulcscsörömpölésre azonban nem a porkoláb alakja sántikált be hozzá, hanem egy „vármegye uráé”, akit tekintetes főfiskárus úrnak híttak. A nevére a harmadik ember sem reflektált, mert az olyan hosszú volt; „Szomorupataky Dengezics”. (Iskola kell ahhoz, hogy ezt az ember megtanulja!) Ő volt a megyei tiszti főügyész s a legjobb pikétjátszó a Partium és a Nagy-Kunság közötti területen.

A főfiskus egészen őszhajú emberke volt, de a bajusza fekete; azt suvickolta. A beszéde rendesen bilingvis volt, először mondta latinul, azután magyarul.

– Quid fecisti, amice? Mit csináltál, barátom?

Decebál odatartá eléje a tenyerén a most alkotott kenyérbélmammíferát

– Egy birkát csináltam.

– Non hoc dico. Nem azt mondom. Fecisti stultitiam. Bolondot csináltál. Non facias sculptile!

– Haggyad az egyik nyelvedet odakinn, s ne fecsegj nekem diákul, mert kidoblak. Ez az én tömlöcöm. Mi kereseted van itten?

– No, no no, kedves barátocskám. Hát mit keresek én itten? Én vagyok a főfiskális, akinek a te causadat ex offo kell védelmezni a királyi fiskus actoratusával szemben.

– Nekem nem kell védelmező ügyvéd. Az ellen én protestálok. Hagy úgy tegyenek velem, mint Martinoviccsal és társaival! Hogy a védelem ürügye alatt gyáván eláztassák. Ha odaállítanak a rendes törvényes bírák elé, meg fogok nekik felelni emberül, tudom, hogy jóllaknak vele; ha pedig törvénytelen idegen bírák elé hurcolnak, azt mondom nekik, amit Csunkó Náci mondott: „Siebene brennen!”¹

– Ugyan, ugyan, barátocskám, ne vedd olyan tragice a dolgot. El lehet azt még intézni okosan. Dacára annak, hogy nagy hibát követtél el. Adj egy párezer forintot Rézkuthynak, s ígérd meg neki, hogy a jövő restauratiókor mellette dolgozol, hogy első alispán legyen, s revocálni fogja a vádat, hogy ütleget kapott azon az estén. Hát a Lipót-rendjét hova tetted?

– Tudja a magas mennykő!! Elvette tőlem a feleségem, azt gondolta, valami násfa.

– Azt őnagysága titokban visszaküldhetné neki.

– Azt pedig egyenesen megtiltom, hogy a feleségem az én dolgomba beleavatkozzék. Különösen meg ne próbálja énértem kegyelmet kérni, mert akkor válópert indítok ellene! – Ha rabbá tettek, rabjuk leszek! – S ha föld alatti tömlöcbe csuknak, ahová napvilág se jár le, és ha kezemnél, lábamnál fogva a falhoz láncolnak is, még akkor sem fogják megérni, hogy Tanussy Decebál egy könyörgő sóhajtásra is fakadjon előttük.

– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám! Dehogy láncolnak téged a falhoz, hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem őexcellenciaja, hogy ha az ítéletet kimondják is, a várfogság porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivelhogy magad nobiliter feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a vármegyeházánál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot, pincemestert; mi, a te régi jó cimboráid mindennap feljövünk hozzád tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a paradicsomban.

Ez a program pedig már egészen kihozta a sodrából Decebált. A négylábú saurust ágyúgolyóbisnak gyúrta össze, s úgy vágta az asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.

– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem, amit akarnak; de kegyelmet ne osztogassanak. Amit megmondtam, megmondtam. Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra, s aztán akkor lássalak, amikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a tréfát, amit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo „rab” ide csukjanak mellém, aki pedig voltaképpen nem más, mint spion, mert azt én megrágom, palacsintává lapítom, s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy volt szerencsém.

Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivallva a künn ácsorgó porkolábra, hogy többet őhozzá senkit be ne eresszen, mintha ő volna itt az úr a háznál.

A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap van ez így.

Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn. Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet legyalogolni, hogy ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.

De még fél stációt sem végezhetett el, amidőn újra nyikorogtatják az előtornác vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.

– De már ezt megeszem, akárki lesz!

Úgy is várta, ugrásra készen, mint egy tigris a prédáját. Hanem aztán éppen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilop helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. – A mostani látogatója Vakandi Anonymus úr volt. Éppen abban az adjusztírozásban, amiben legutoljára láttuk.

Ezt nem lehet megenni.

De annyit mégis megtehetett vele, hogy per kend kiáltott rá.

– Hát kend mit akar itt az én áristomomban?

A hírhedett tudós oda sem nézett rá; elfordult tőle.

– Csak tessék folytatni, kérem. – S azzal ment egyenesen ama nyitott szekrény felé, s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett nekigyürkőzni.

Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott. Hisz az a cucullorium, azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyúttal magazinja is a vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem tudósok is.

– Maga ide jár studírozni? – kérdé most már enyhültebb hangon Vakanditól.

– Igenis. Éppen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.

Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, ami Decebált képes volt egyszerre az egekbe emelni.

Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő színvonalon lehessen Vakandival, aki guggon ült, kénytelen volt letérdepelni mellé. Hasonlított a kínaihoz, aki a pagodlija előtt áldozik.

– Mit találtál eddig, szerelmetes barátom? – kérdé könyörgő hangon.

– Sokat, de nem mindent.

Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok mind a Tuhutum megyei archívum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen ócska levéltár a senki jószága. Még jó, ha egy tudós szedi ki belőle a becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros töltikéket, vagy a hajdúk vágnak belőle fidibuszt a vicispáni pipatórium számára.

Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, amiknek a papirosa kecskebőr színű volt már, s a betűk rozsdásak. Mindezek tágították a visszatekintő szemei előtt a múltak láthatárát. Hogy a Tanussy család fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre írott palimpsest, aminek az alsó írásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány énekeknek. „Hadúr, Ármány, Turul, Nemere, Táltos” előfordult abban, természetesen régi scytha betűkkel, amiknek valami barát egy diák litániát írt a hegyébe minuskel betűkkel. Alá volt írva: „Zákán”.

Ki volt az a Zákán?

Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb felvihető ősapja volt a Tanussy családnak. Ez tehát élhetett a XII. században. Arra mutat a pogány ének. Akkor pusztították el a hitbuzgó király parancsára a hegedősöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet meghagytak volna a múzeum számára.

– Ahol ennyi van, ott többnek is kell lenni! – Ez volt a nagy archaeolog véleménye.

– Keressük! – dörmögé Decebál, s levetette a kabátját, felgyürkőzött. (Nehogy a borjúszájú ingujjába beleszaladjanak az egerek.) – Segíteni fogok.

– Csak csendesen. Én már tudom a tájékozódást ebben a labirintusban.

– Több szem többet lát.

– No, csak azokat tessék kikeresni, amik minuskel írásjegyekkel vannak ellátva.

Azzal nekihasaltak a papiroscaliforniának; kihúzgálták a csomagokat, szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb. Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.

– Be ne jöjj, ha az életed kedves!

Pedig csak az üres tálat akarta kivinni.

– Jó nyomon vagyunk – biztatá Vakandi Decebált.

Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre írva, mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét; de annak is a legérdekesebb részét, a felsőt, ahová a pogánykorbeli fejedelmi ősök nevei lehettek írva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre kellett éhezned?

Csak az est sötétje vetett véget a nagy búvárlatnak.

Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a Dárius kincstára. Ez egyenesen predestináció volt.

Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap amint megvirrad, compareáljon a börtönében.

Egész éjjel alig tudott aludni – a dicsvágy ábrándjaitól, no meg az egerektől.

Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel. Félbeszakítatott néha a belépő porkoláb vagy a főfiscus által egy pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani sem engedett a szobájában; tele volt ott teregetve minden ócska írásokkal.

A főfiscus ugyan kapacitálgatta, hogy jó lenne belenézni ebbe meg amabba a mai korbul kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját peréről volt szó.

– Bánom is én. Amit rám fognak, mind igaz. Ítéljenek el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!

Makacsul megmaradt amellett, hogy nem jelen meg a bírái előtt; ítéljék el konok makacsságból.

Drága dolgok kerültek napfényre a poros almáriumból.

Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a tiszántúli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy nem használta; de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját képére, ha akart volna.

– Ez mind nem ér semmit – mondá a nagy régész –, ha fel nem tudjuk találni azt az ítéletet, ami Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell lenni.

Az ilyen régiségbúvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba-kereső kopónak. (Ejnye, de csúnya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsvesszeje van, minta kincskeresőnek, hogy ahol a rejtett kincs bujdokol, ott egyszerre lehajlik magától.

– Mit szól ön, barátja az erénynek? – mondá egyszer Vakandi. – Mit keres itt a megyei akták között ez a vastag táblájú imádságoskönyv?

– Bizony nem tudom én.

– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságoskönyveknek a táblái még régibb papírlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra találunk bennük.

– Szedjük széjjel!

Úgysem kell az az imádságoskönyv a vármegyének.

Vakandi egy archaeolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt valami arcanumnak köszönheti, amivel be volt pácolva; amikor ez készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is tele voltak írva.

Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és hazavinni; mert annak a szétfejtése nagy tudomány.

Az évezredes csirizt, amivel egyik papírlap a másikhoz van ragasztva, elébb meleg vízpárával kell felengesztelni. Evégett a zsákmányt haza kellett vinni Anonymus úrnak.

Decebál addig az ideig, amíg a tudós visszatért, nem volt ezen a világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy délután. Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak karikázik be a szobájába, aki nagyon hasonlít Csunkó Nácihoz, a jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel előtte valamit.

Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatalember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs ez meg Buffonban! – Azonban voltak kiváló kapacitások, akiknek annyira megtetszett a jurátusélet, hogy vénséget értek benne. Ami úgy történt meg, hogy minden esztendőben „visszakapták az aranyat”. Tudniillik a censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán, scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig megbukott, akkor visszakapta az aranyat, s még egy esztendeig maradt jurátus. Így aztán volt, aki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi minőségben, s a fiatal generációnak vezetője volt a pozsonyi és budapesti erkölcsmívelő intézetek látogatásában.

Ilyenforma alak volt az, aki Decebált meglátogatta, Pestről küldték, mint az ilyen eljárásokban verzátus praktikust. A börtönben ülő nemesnek ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni az idézőlevél tartalmát.

Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén sastól:

– Aztán hol lesz az a fiakerbál? A „Nagy Gárdistánál?”

– Ott – felelt rá Csunkó Náci, s végezve hivatalos exmissióját, eltávozott.

– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm – kiáltá utána Decebál.

Végre megérkezett a várva várt szabadító.

Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A nyert csata diadala látszott az egész arcán.

– Heuréka! – mondá görögül Decebálnak, hogy a porkoláb ne értse.

Azt azután csakhamar kihurcolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat fölvetni!

De még az sem volt elég, hogy az ajtót kívülről magukra záratták, még azonfölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el legyen torlaszolva.

Ekkor azután a szögletbe húzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne leshessen valaki.

– Itt van, barátja az erénynek. Mind a kettő.

– Mi az a kettő?

– Az egyik Thonuzóba ítélete, a másik pedig Szár László szerződése Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökölés dolgában.

– Fejedelmi örökölés!

Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt papirosdarabok voltak.

– Vigyázva kell hozzájuk nyúlni, mert töredékenyek; a XII. századig még csak a gyapotból készült papírt ismerték; ezek is abból vannak.

Mind a kettő minuskel betűkkel volt írva.

Decebálnak gyönge skrupulusa támadt.

– Hisz ezek nincsenek hun betűkkel írva.

– Az első nem is lehet azzal írva – magyarázá a tudós –, mert az egy országbírói ítélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti okmány, de egykorú hiteles másolat; ami az egész genealógiára teljes világosságot vet.

Lássuk.

A két régiségbúvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.

Itt állt Thonuzóba elítéltetése. A vádpontok. „Halmokon, forrásoknál, köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen ,szert’ kötött. Pártot ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megítéltetett, hogy monnó² elsíroltassanak; ősi szokásuk szerint, lovával, ebével, sólyommadarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyűivel, függőivel, edényeivel; áldozatüst, kés, hártyára írott szer velük temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk, Zákán esztergomi érseknek adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.”

– Íme, tehát minden megvan, amit keresünk – szólt Anonymus, úgy őrizve a tenyerén a ráfektetett ócska papírt, mint aki érzi, hogy attól függ egy ország új átalakulása.

Decebálnak a könny homályosítá el a szemeit.

Lelke előtt látta megjelenni a hős párt; az ősapát és anyát, akik a hitükért, az ősi istenért, a szabadjogért inkább élve hagyták magukat eltemettetni, semhogy az életet megtartsák a hittagadás árán. – Mik vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a tanusvári cucullorium a bajhalmi sírdombhoz?

– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia volt, s eszerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De van ennél egy még nevezetesebb szó is ez ítéletben: „hártyára írott szer” velük temettessék. „Szer” annyit jelent, mint „kötés, szövetség; egyesség”, innen „szerződés”. Azért „Pusztaszer”, ahol Árpáddal a hét vezér szövetséget kötött, s őt fejedelemmé tette. A hártyára írott szer ott van bizonnyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sírban. Az egy cölöpsírbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, ahol a hártyapapírnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata annak a hivatkozott „szer”-nek, mely szintén az imádságoskönyv borítékjába összeragasztott papírok közül került elő. Olvassa el azt, barátja az erénynek!

Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyancsak jártasnak kellett lenni a hajdankori magyar lexikonban, aki azt meg akarta tudni, mi van a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban; mikor a „kopasz” helyett azt mondják „zár”, a „gazdag” helyett „szemere”, a „vívást” jelenti „baj”, a „vívás” ellenben „ivadékot”, „apa” helyett mondják „ük”, a „rokonság” helyett az a szó járja „vért,” „vért” pedig jelent ráviteles értelemben annyit, mint „trón”, s ami fődolog: „fejedelem” szó helyett azt használják: „csákán”. (Ami természetesen a várkun, avar, varchonita szótul jön „Chagan”.)

Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archaeologiai szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpád-ház férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.

És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a Tanussy ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…

Ki hát akkor az igazi „csákán” Magyarországon ez idő szerint? Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint amilyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a tanusvári megyeház cuculloriumának a tetejét.

Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akárki fiai vagytok odakinn; ez most nem megy a ti hívogatástokra semmiféle törvényszék elé.

Itt van az ő álmainak rég kergetett bálványa!

Csakhogy ez még nem az eredeti. – Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt. Bizonyosan ott van!

– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? – kérdé hosszas elmerengés után Decebál.

– Bizony mondom, hogy feltaláltam, barátja az erénynek.

– S hogy ahhoz hozzájuthassunk?

– Nem kerül többe, „csak egy szóba” – szólt ravaszul hunyorítva a vakandok.

Decebál fejet csóvált.

– Az még meggondolni való! Rakd el az írásokat. Ha elhatározhatom magamat, majd odaizenek hozzád.

– Jól van, barátja az erénynek. Én várok és hallgatok.

Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával, Ponthay Adalbert gróf birtokán van.