XXIII. A boldogság, amit megsokallnak

A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy publikum előtt hangzatos címei voltak; politikai meggyőződések, felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kuruc, labanc tábor! hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot; „osztályos atyafiak” voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.

Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, aki a Tanussy testvéreké, utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiúsított leány, akinek halála után egy roppant terjedelmű nagybirtok maradt az unokáira. Ez a birtok Erdély határszélén feküdt, ahol a Kárpátok kezdődnek; a keleti része rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőlős hegyoldalakba hanyatlik át, s aztán ellapul végtelen síksággá, amit két folyam öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repcének, dohánynak hazája; gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.

Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje el volt foglalva a nagy francia háborúval; generális volt a hadseregnél, künn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Mack tábornaggyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt, s a maga dolga után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a bírói osztoztatásnál a rájuk maradt nagybirtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a rengeteg erdőség mind a Ponthay családnak maradt, az áldott Kanahán-vidék meg a Tanussyaké lett.

Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett, s átvizsgálta az inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben dúskálkodnak; neki jutott a makk meg a gubics; ezeknek a bor és a búza; ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az unokaöccsei ellen, azt követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.

A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, ami a berkenyefának; hogy aki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből; ezt nem végzi be egy emberöltő idő.

Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen bírni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy amire az egyik rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályújítás a Ponthay család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is újra kellene osztozni!

De íme a „fátum”, a „véletlen” közbehoz egy minden prókátori erősségnél hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbúvár; ámde ez a halom éppen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncnak legmesszelátóbb gerincén fekszik, amely Ponthay Adalbertnek jutott osztályrészbe. Ott van eltemetve az „ük” Thonuzóba, és vele együtt eltemetve a hártyára írott „szer”. – Csakhogy ehhez hozzájutni más áron nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent, mint egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyanakkora ősrengetegért.

Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége dacára is azt mondá magának: „Aludjunk erre egyet!”

Mert hát nem hiába van az ország címere is olyanformán osztva kétfelé, hogy az egyik részébe esnek a folyóvizek, meg a sík földek, a másik részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké; a másik aztán a mienk.

Decebál még nem adta be a derekát; meg volt ugyan már rendítve; de még tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között. Az egyik serpenyőben búza, repce, a másikban a bükkmakk! – Ezt még a Bajhalom kincsei nem nyomják le. – Még ide kell valami, ami a súlyt errefelé billentse.

Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton; s megkísérté kenyérbélből lovon ülő páncélos vitézeket gyurmázni.

A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiskus jött be hozzá.

– Látod, látod, barátocskám, mondtam, ugye, hogy ez lesz belőle! nem akartál megjelenni, magadat védelmezni; mármost meghozta rád a törvényszék az ítéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod; publikálni fogják.

– És ha nem megyek? – szólt dacosan Decebár.

– Hát akkor visznek. De az nem volna tehozzád méltó szituáció.

Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképpen sem lenne valami dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva hurcolnák a hajdúk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is; az is ott volt az ítélet kimondásakor; különben nem feleselhetett volna a királlyal.

– Jól van, ott leszek. Hadd lássam azt a komédiát!

Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint aki fitymálja az egészet. Az egész hosszan indokolt ítélet felolvasása alatt egyre törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. „No, lássa az ember!” – „Soha több fát, mint az erdőn!” – „Mi a tatár? Hát még ezt is tudják?” – „Coki pöngő!” – „Legyen lúd, ha kövér!”

A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget nevetett a mókázásain; s a derültséget nem bírta elparáholni a királyi biztos haragos tekintete.

Az ítélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely azonban a királyi biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy „azonban a fogoly úr tartozik magát saját költségén élelmeztetni”.

Erre a szóra meg már éppen elkacagta magát Decebál.

– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! Ahogy csak kitelik konyhából, pincéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az urak, bírák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, aki törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt mulathatunk.

Ettűl a szótul még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jókedv.

Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával, a főfiskussal. – Aztán te is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, amíg csak itt ülök. Szívesen látok mindenkit, ahányan csak beférnek a dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!

Kimenet a teremből egyre osztogatta fennhangon a parancsolatokat a hajdúknak, ki mit hozzon.

A börtönajtóban találkozott Anonymusszal. Ez nem kedvező órában jött most.

– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz, mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!

A régiségbúvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a gúnyvigyorgás meg is maradt a múmiavonásain, még mikor visszasompolygott is.

A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, ami azt nagyon meglepte volna, de sohasem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt; amint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgyis majd megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kútforrásból, hát csak hadd patvarkodjék addig.

Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, ami a törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt seperve; a nagy, poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan, s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy politúros pohárszéket állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börböncéje és a tajtékpipája is.

No, ez már emberség!

Kis idő múlva jött két hajdú, aki se kérd, se hall, összepakolja az ágyneműt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos, kis vánkos hozzá, selyempaplan, mind tiszta cihával. Az ágy elé pompás nagy medvebőrt terítenek le.

Őexcellenciája, a királyi biztos úr parancsolta így.

Ez ellen nem is lehet kifogást tenni.

Decebál nem is tartott elébbvalónak semmit, mint rágyújtani a jó vágott dohányra, amiben saját termékét ismerte fel.

Ezt bizonyosan a feleség küldte ide.

Szegény Sárika! Mégis jó áldott asszony ez!

Megint egy kis idő múlva hoznak egy nagy fali tükröt, s azt felakasztják a két ablak közé.

De már ez mire való fényűzés egy fogoly úr börtönében? Egyszer megint jön a két hajdú, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kalickát kanárimadárral.

Már erre nevetni kezdett Decebál.

– Úgy látom, egészen fel akarjátok cifrázni a tömlöcömet.

– Őnagyméltósága parancsolta így.

– Vajon micsoda szellet szállta meg őnagyméltóságát, hogy így kedveskedik – nekem?

Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt ételekkel és italokkal, hanem a meghívott vendég urak is; akik nehány órával elébb mint bírák ültek szemben az incattussal. Most azután pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, amikor vége szakadt az ebédnek. Akkor aztán felcihelődtek a vendégek, s menni készültek.

– De biz éntőlem meg nem szabadultok! – hatalmaskodott Decebál. – Aki énnálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elítélt rabnak Tuhutum vármegyében.

Valamelyik cimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra meg a kanárimadárra.

– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom – monda Decebál. – Az ő kedvenc virágai, meg az ő kedvenc madara. Csodálom, hogy még a kis kedves pincsikutyáját is el nem küldte.

Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyílásnál csak beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, ami elfér egy köpönyegzsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak egy szökéssel felugrik a térdére, s egypárszor körülfordulva, odaágyazza magát az ölébe.

– Mondtam ugye? hogy még a pincsikutyáját is elküldi hozzám. Szegény jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.

Hát csak kívánni kell! Olyan tündérvilág van itt, hogy amit az ember kimond, egyszerre megvan.

A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy „szabad”-e, kinyitják, s belebben rajta, mint a kívánság, az asszonyok legszebbike, s azzal egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha hallják is; annyi csókot rak az orcájára, amennyi csak ráfér.

Decebál, mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem is bánta.

Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy hűséges, nyájas, deli szép asszony, amikor a börtönajtóablak közé szorul.

De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól. Nem hiába-gróf, de fáin ember.

Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdú. Most meg már egy rengeteg nagy rézveretes bőröndöt cepelnek be.

– Csak tegyétek oda az almáriom elé! – parancsolgat nekik Sára asszony, s azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő kulcstartóról kikeresni a bőrönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a sok mindenféle fehérneműt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom fiókjaiba.

Decebálnak csak elállt a lélegzete.

– Hát ez már micsoda?

– Micsoda, galambom? Hát az én ingeim, alsószoknyáim meg harisnyáim.

– De hát mit akarsz te azokkal itten?

– Hát viselni akarom, lelkecském, egymás után; ahogy rákerül a sor.

– Rákerül a sor! Hát meddig akarsz te itt maradni?

– Meddig? Éppen addig, ameddig te. Két esztendeig.

Decebál felpattant erre a szóra.

– No, azt én meg nem engedem.

– Hjaj, szerelmem! Otthon parancsolj. Itt én is olyan uraság, vagyok, mint te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok ítélve két esztendőre, ahogy te?

– Mit? Az én vétségem miatt?

– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám felségsértést elkövetni; ha az olyan virtus, hát mink is tudunk.

– Hát mit csináltál?

– Mit csináltam? Angyalom! Hát amint utánam futtattál, hogy forduljak vissza, hagyjam ott Debrecent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam vissza, haza Tűzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csúnya ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, aki maga személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal, s elfoglalta a kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.

– S te ellenálltál volna?

– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bújt el, amint a katonákat megszagolták; otthagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a prezenciámat; ott fogadtam a szalonajtóban őexcellenciáját, s azt kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay Adalbert, királyi biztos. „Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?” Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok! Mit keresnek itten? Nem vagyunk mink tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a seprűt, s odaálltam a szekrényem elé. Aki hozzá próbál nyúlni, bizony betömöm a száját ezzel a bartwisch-sel.

– Igazán azt mondtad?

– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, aki ott kotnyeleskedett, olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták, elkerítettem, a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész genelógiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.

Decebál felugrott, összevissza ölelte, csókolta az asszonyát.

– Igazán azt tetted?

– Azt én! De mindjárt bilincset is vertek a kezemre.

– Erre a kis kézre?

Decebál csókokkal halmozta el azt a két szép kezet.

– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a gorombákat, amint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják fel a fehérneműimet, amíg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes szalagra, amiről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide a vármegyeházára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak, felírtak mindent, amit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el semmit. Ma délben aztán kihirdették a szentenciámat. Felségsértés miatt két esztendei tömlöcre vagyok ítélve, s azt itt kell leülnöm a vármegyeházánál. Látod mármost, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan kerültünk össze.

Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha már az embert elítélik két esztendeig tartó, tisztességes című vétség miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény, mintha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)

Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe juthatott a maga szerelmesével, ahonnan az tőle sehová el nem szökhet, ahol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül őreá. Most már egészen az övé!

Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: „Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé nem fogok!”

Ez nagyon szép idill volt – egy napig, két napig, három napig. De már a negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot.

Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná magát, hogy aztán visszatérett újdonságnak találhatná a feleségét; de így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.

„Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne gyönyörűségét? Hanem ami sok, az mégis sok. Igenis: kávéscsészeszámra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is túlzott!” Így mondá azt magában Tanussy Decebál.

S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség között idő jártával mégiscsak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.

Egyszer ilyenformát talált Decebál a felesége előtt kiejteni:

– No, de aztán mármost, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott voltam a „Régi Napnál”, akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt cimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöciekkel telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad benne a tolvajságban.

Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.

Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést csinált.

– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanúba a legjobb cimboráit, akik még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni. Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz odajött veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem! Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod, se le nem írod soha. Az ránk nézve meghalt!

Erre a nagyon meleg hangon adott replikára aztán megint Decebál keblében ütötte fel a fejét a féltékenység hidrája.

– De nagyon érdeklődik az ifjasszony azért a drága madárért!

Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, aminek az lett a vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz, s egész nap harisnyát kötött, Decebál pedig végignyújtózott a kanapén, s elpipált két font dohányt. Este aztán mégiscsak neki kellett kibékíteni az asszonyát.

Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy elment, hogy három napig sem került haza, de most az parancsolja a törvény, hogy itthon kell maradni.

Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénnyel, hol zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a mesemondás zárszava: „tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem haltak”, s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot gondoltak ki maguknak.

A nyolcadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel Vakandi Anonymus urat, s küldje ide hozzá.

– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban, s eszi a penészes papirost egész nap.

Mindjárt elő is keríttetett.

Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony egyszerre zsebkendőjével takarja el orrát, száját, amint a régiségbúvár belép, s röviden végezte vele a dolgát.

– Elhatároztam magamat. Eredj el rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.

Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel adott választ, s igyekezett kifelé az ajtón.

Az az „egy szó” pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt „kiegyezek!”.

Értve az osztályigazgatási pert alatta.

Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiskustól, aki holmi hivatalos írásokat hozott magával.

Azok nem érdekelték Sára asszonyt.

Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel? Hisz nem őrá néz a csákányság! Decebál aláírta az egyezséget.

Mikor aztán a főfiskus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.

Az volt a királyi amnesztialevél. – A dátumon még nedves volt a porzó; azt most írták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az excellencia fiókjában.

Decebál elolvasta, s ott hagyta az asztalon.

– Mondhatom, hogy kétheti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.

Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi erdőért!

Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a célját. Hiszen igazsága volt, azt nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes perlefolyás szerint, amíg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik „magasabb politikának” – az üzletvilágban.

– No, asszony! Pakolhatod a ládádat! Megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a kapitulációnk!

– De kár! – szólt nagyot sóhajtva Sára asszony.