XXV. Mennyit értek Thonuzóba kincsei?

„Nagyobb híre volna annak!”

Hiszen ha mai napság történt volna meg ez a nevezetes régészeti felfedezés, amikor száznyolcvankilenc hírlap hirdeti a napok történtét országnak-világnak: hát bizonyosan nagy hevületet idéztek volna elő a bajhalmi cölöpsír leletei. Itt látnók a fényrajzaikat a kirakatokban, s a képviselőház asztalán megjelenne a főrendiház által kezdeményezett első törvényjavaslat az egész őskori telepnek országos költségen leendő kisajátítása iránt; hanem hát, hogy ilyen csendben maradt a dolog, annak harminchárom oka van: akkor még nem volt meg mindaz, ami a hír gyertyáinak felgyújtogatására szükséges; ellenben megvolt az, ami azoknak az elkoppantására volt feltalálva. Az ám! – Ez a mai (villanyvilágításban és sajtószabadságban megreactionariusodott) új nemzedék nem is tudja azt már, hogy mi volt a „koppantó”, meg a „cenzor”. Egy dolog volt a kettő.

Az történt, hogy amint a két tudós társasági tag megírta a maga tudósítását a bajhalmi leletről a „Tudományos Gyűjtemény” számára, hát azt elébb cenzor őnagyságának színe elé kellett terjeszteni. Az pedig, amint az első pillantást végigfuttatta az opus kezdőlapján, elrémülve csapta össze a két első lábát a feje előtt. „Mit? Thonuzóba! Dux paganorum! Resuscitatus!” Csak az kellene még, hogy a pogányok vezérét feltámasszák! Hol a veres plajbász? De még csak a címét sem hagyta meg. Az egyetlen „Jelenkor”-nak még csak említést sem volt szabad róla tenni. S amikor a szemtanú tudósok felolvasást akartak e tapasztalataik eredményéről tartani a Trattner-Károlyi házban (még akkor ott volt az akadémia), a II-ik osztály nagyméltóságú elnöke, a királyi tanácsos úr azt mondá a maga édesen selypítő kiejtésével, hogy: „Ezen értekezész nagyon tanulszágosz; nagyon mulatszágosz; de nem tanácosz!” S vándorolt a kézirattárba. – Hogy aztán később miért nem lett mégis kinyomtatva, szabadság nyíltával? Annak majd kiderülnek az okai a történet végén.

Hanem Vakandi úrra nézve nem volt bedeszkázva a világ, neki voltak összeköttetései a külföld régészeivel, ő megküldte a burkus, bajor és szász orientalista tudósoknak az egész érdekes leletről szóló értesítést, természetesen perzsa nyelven, ez volt a közvetítő idioma a német és a magyar tudósok között, ennek azok szorítottak is aztán helyet egy-egy szaklap belső oldalán, amit sohasem vág fel senki.

Azalatt hónapok múltak el, s a kamarától csak nem jött le még a becslőbiztos, a vármegyeházánál vasajtó és kettős pecsét alatt tartott kincsek értékmegszabására. Nem volt ám akkor villámvonat, csak „villás” vonat. Télvíz idején Tuhutum vármegyét hatökrös szekéren járták be. „Csálé villás!” volt akkor a konduktor „me-het!” jelzője.

A királyi biztos még mindig ott volt. (Olyan az, mint a harmadnapos hideglelés: könnyű azt megkapni, de nehéz megszabadulni tőle.) Mindig akadt valami tennivalója, ami ott marasztá. De most már igazán csak a talált kincsek ügyének az elintézése volt a legutolsó dolga.

Egy napon Decebál kap egy összevissza vidimált levelet – Londonbul. Angolul volt írva.

Egész Tuhutum vármegyében angolul csak Mántay Móric tudott. Ezt sem érti az ember, hogy mi a tatárnak tanulta meg? Kinn is járt Londonban. Mi dolga volt ott?

Hozzá kellett folyamodni szépen, hogy magyarázza meg, mi van abban a levélben?

A mérnök röviden elmondá, hogy egy londoni antiquariatus főnöke, megtudva a bajhalmi lelet érdekes voltát, a maga ügynökét, Mr. Snopkins Salamont egyenesen abból a célból ide utaztatja (via Fiume), hogy ez állítólagos kincseket szemle alá vegye, s azon esetben, ha azok csakugyan igaziak, s ha azokat a mostani tulajdonosuk eladni szándékozik, tőle megvásárolja, melyre nézve Mr. Snopkins Salamonnak, a Barrer et Sons cégtől a legmesszebbmenő meghatalmazásai vannak.

Ez a levél nagyon kapóra jött Decebálnak.

– No, abból ugyan egy patkószeget sem kap az ánglus, ha mindjárt azt az üveg alatt tartott egymillió font sterlinges banknótát kínálja is érte cserébe. Hanem hát azt a célt elérjük vele, hogy amidőn valaki meg akarja venni a talált kincseket, az a leghitelesebben fogja meghatározni azoknak a valódi értékét.

Tehát csak hadd jöjjön az ánglus.

Decebál úrhoz illő módon gondoskodék a várt vendég fogadása felől. Elejbe küldte a Tiszarévig a kasznárját ötlovas csézával, s szörnyen kikérdezte Mántay Móricot, hogy mit szokott az angol ebédelni. „Nem kell annak egyéb, mint egy nagy darab nyers hús, meg burgonya.” Hogy tudja megenni? (Az igaz, hogy a Tuhutum vármegyei búzatermő fekete földben olyan a burgonya, mint a szappan.)

Megérkezett az anglus. Tökéletes volt: nem fért hozzá semmi kétség, hogy Albion szülötte. Mántay Móricnak kellett tolmácsul szolgálni az egymást nem értő urak között. Decebál a tanusvári házában fogadta a külföldi vendéget, ahonnan mindjárt felmehettek a vármegyeházába.

Legelőször is őexcellenciájánál tették tiszteletüket, a királyi biztosnál. Az is tudott annyit angolul, hogy elkonverzálhatott Snopkinsszal.

Az ügynök bemutatta neki a leghitelesebb alakban kiállított meghatalmazásait a londoni világhírű cégtől, s előadta idejövetele célját.

Ponthay Adalbert gróf örömét fejezé ki a kapóra jött alkalom fölött, s ezt Decebálnak is megmondá; mert bizonyára semmi sem tartóztatja már itt (ég a föld a talpa alatt), mint ez a lelt kincsek értékfelosztása. Íme, tehát itt van a leghitelesebb becslő.

Azonnal vezette az urakat a főispáni lakosztállyal összeköttetésben levő archívumba. Annak a vasajtaja is le volt pecsételve a királyi ember és Decebál címeres gyűrűivel. Rézkuthy is kéznél volt, hogy esetleg a leszakított pecséteket újra felüsse a lakatokra; hatan mentek vizsgálatot tartani Thonuzóba kincsei fölött: a hatodik volt Vakandi Anonymus.

A lezárt ládákat felnyitották rendre, s kirakták belőlük a drágaságokat az asztalra.

Mr. Snopkins csak nézte azokat, merev szemmel, mint a kalapácshal.

Mántay Móric tudott volna angolul; de nem értett a régészethez. Vakandi ellenben értette volna a tárgyak becsét s rendeltetését; de nem tudott semmi európai nyelven. Diákul tudott; de arra az anglus azt mondta: „No!”. Ha a latint nem angol kiejtéssel adják, akkor az rá nézve törökül van. Végre megpróbálta Vakandi a szanszkritot. Erre Mr. Snopkins szája, mely eddig lefelé volt hosszúkás, egyszerre széltében lett nyúlottá, ami azt jelenti, hogy mosolyog. Ezt megértette. Indiákon járt már.

Ettől fogva aztán nem kellett Mántay Móric tolmácsnak, Vakandi és Mr. Snopkins szanszkrit nyelven tökéletesen megértették egymást: a többiek bámulhattak rájuk.

Minden egyes tárgy figyelmesen meg lett vizsgálva, titkos jelek felfedezve, amik azoknak alkotási korát meghatározzák; a tanulmany eltartott reggeli 9 órától délutáni hatig. Ez idő alatt az a hat úr sem nem evett, sem nem ivott.

Mikor vége volt a vizsgálatnak, Mr. Snopkins feltolta a homlokára az egyik szemüveget, a másikkal megérinté Mántay Móricnak a vállát, s a fogai közül előmorzsolt valami mondatot.

Erre a mondatra a mérnök bosszúsan vállat vont, s ilyenformán dörmögött:

– Humbug!

Azzal kapta a kalapját, s igyekezett odábbállni.

– No, hát mit mond az anglus? – kérdé, visszatartóztatva a futni készülőt Decebál.

– Azt, hogy bolond. Én megyek ebédelni, éhes vagyok.

S nem hagyta magát lefüleltetni, otthagyta a szobát, a társaságot és a kincseket.

Ponthay Adalbert gróf aztán megtolmácsolá Decebálnak, amit Mr. Snopkins mondott.

– A Barrer et Sons cég mindezekért az itt együtt levő régiségekért ajánl önnek harmincezer font sterlinget.

– Mennyi az magyar pénzben?

– Háromszázezer konvenciós forint.

– Nem adom! – kiálta fel Decebál, még a szemei is vörösek lettek egyszerre.

Mr. Snopkins megint mormogott valamit.

– Azt mondja Mr. Snopkins, hogy fel van hatalmazva egész negyvenezer fontig terjeszkedni az ajánlatával.

Decebállal keringett a világ.

Hiszen négyszázezer forint pénznek is sok! De az a tudat, hogy, íme, Nagy-Britannia mit tart Thonuzóba felől.

– Mentül többet kínálnak érte, annál kevésbé adom oda! – kiáltott Decebál, kinek a homlokán gyöngyözött a veríték a dicsőség hevétől.

Az angol azt hitte, hogy keveslik a kínált összeget, s megint kiöblített egy kurta mondatot a magas inggallérjai közül.

– A mister 48 ezer fontot kínál – tolmácsolá Ponthay Adalbert gróf.

– Bomolj meg! Bifsztekevő anglussa! Ne licitálj rám fölfelé! Sehogy sem adom! Ugyan, kérem, magyarázza meg neki excellenciád, hogy mentül feljebb igér, nekem annyival többel kell a kamarai harmadrészt megváltanom; mert én el nem adom a talált kincseket.

– Azt én nem tehetem – szólt nyugodt méltósággal a királyi biztos –, miután én itt a kormány érdekeit képviselem.

Decebál aztán fogta magát, megmagyarázta Mr. Snopkinsnak pantomimicai módon a maga válaszát, olyanformán, hogy a bal keze hüvelykujját a mutató- és középujja közé dugva, az ekként összeszorított öklét Mr. Snopkins orra alá tartá, mely a néma ábécében angolul is annyit jelent, hogy „füge”.

Ezt meg is értette az ügynök, s azt mondta rá nagy flegmával:

– Very well.

Azzal kivett a belső zsebéből egy rengeteg tengerikutyabőr bugyellárist, azt mesterségesen felnyitotta, s abból egy névjegyet adott át Decebálnak, s valamit mondott is hozzá, amiből Decebál azt vélte megérteni, hogy ez őt most párbajra hívja; míg őexcellenciája fel nem világosítá, hogy a mister itt marad a negociált ügy érdekében Tanusvárott nyolc napig, s ez idő alatt található lesz a szállásán a „Régi Nap”-nal, reggel tizenkét órától négyig.

– Dejsz énmiattam kár a magyarországi levegőt fogyasztani. Búzám, ökröm eladó, de a nagyapám cókmókján nem licitál se zsidó, se örmény, se anglius. Mármost meghallotta gróf úr, hogy mennyit ér a bajhalmi lelet; ha csak emiatt tetszett itt maradni, hát én nem tartóztatom tovább! Referálhat a fiscusnak. Fizetem a harmadot.

Most Rézkuthy úr is megszólalt.

Ugyan mi üthetett hozzá, hogy egyszerre olyan nagy generositást hozott napvilágra Decebál irányában, mosolyterhes confidentiával tevén azon indítványt, hogy talán egészen helyes és méltányos eljárás volna, ha ex offo nem a legutolsó, hanem a legelső ajánlatát vennék tudomásul a Barrer et Sons cég meghatalmazottjának, ami szerint aztán Tanussy Decebál „csak” százezer forintot tartoznék fizetni a kamarának.

Decebált a flegmája utolsó tartalékjától is megfosztá ez a rákényszerített jóakarat, éppen attól az embertől, aki egyenesen oka annak, hogy ő veszteséges birtokcserére ráállt Ponthay gróffal, mert őmiatta ítélték el. Hát ha a mennybéli üdvösséget kellene az ő pártfogása mellett megnyerni!

– Szégyellje magát a táblabíró úr! – förmedt rá kegyetlen haraggal. – Akinek a kenyerét eszi az úr, annak tartsa a hűségét! Ha ön, az aulikus, képes volna megrövidíteni a kincstárt, én, a kuruc, nem csalok meg senkit, még az ellenségemet sem, még a németet sem, még a kormányt sem. Ismerjen meg az úr!

Rézkuthy a két füle közé húzta a fejét és félrekotródott. Decebál aztán, mint aki azokat, akikre rá nem néz, nemlétező embereknek tartja, csak a grófhoz intézett még néhány nyomatékos szót.

– Ha excellenciád megnyugszik a Barrer et Sons kínálatában, én elfogadom azt hivatalos becslés gyanánt, viselem a vele járó terheket, s kérem, a talált kincseimet nekem kiszolgáltatni. És most semmi dolgunk itt tovább, pecsételjük le újra a ládákat és a vasajtót.

Amíg ez végbement, Ponthay gróf úr Snopkins-szel beszélgetett, s az utolsó pecsét felragasztása után tréfás hangon mondá Decebálnak

– Azt beszéli az angol, hogy magáért azért az „avar” sisakért megadná az egész kínált összeget a Barrer et Sons cég, kivált ha az azt viselő koponya is mellékeltetnék hozzá.

Thonuzóba koponyája!

Már erre igazán méltó volt a válasz.

– Megkaphatja az anglus, ha a saját koponyáját itt hagyja érte cserébe.

Ponthay Adalbert kedélyesen nevetett.

– Nem tolmácsolom neki, mert még rá talál állni.

Decebál futott haza. Az az idegroham bomlasztotta szét a józan eszét, amiben sok ember megbolondult már, aki megnyerte a nagy lutrin a főnyeremény százezreit.

Csak azutan, hogy hazakerült, kezdett elgondolkozni ennek a nagy dicsőségnek a prózai oldaláról. A kincs igazi kincs, de a becsár harmadrészében fizetni kell a kamarának százhatvanezer kemény forintokat.

Hívatta a tiszttartóját; hogyan lehetne ezt az összeget rövid idő alatt előteremteni? Mert addig a kincseket ki nem adják a bírói zár alól.

Ponthay gróf fog fizetni az átengedett pusztákon levő őszi vetésekért és fundus instructusért mintegy ötvenezer forintot, az idei termésből, gyapjúból még be lehet venni negyvenezer forintot. Egy gulyát is el lehet adni tízezer forintért. De még akkor is hiányzik hatvanezer. Honnan teremtsük azt elő? – Takarékpénztár még nincs a világon. A váltót nem ismerik. – Pénze van a váradi püspöknek meg a káptalannak, de abból kálvinista nem kap. – A bécsi bank Magyarországra nem terjeszti ki a földhitelt. – Kölcsönt gazdag acquisitoroktól csak 32 esztendős zálogra lehet kapni. A telekkönyv, kataszter csak poézis. Hát az angol bank mit vétett? Azt mondják, hogy az 3-as kamatra osztogatja a pénzét. Mit lehetne neki lekötni jelzálogul? Hát magukat a világhírű kincseket. Hisz Thonuzóba kincsei oly ismeretesek már a csatornán túl, mint amilyenek a nürnbergi Gülden Tafel, és az Attila-leletek, meg Priamus gazdagsága. Erre a negyvennyolcezer fontra becsült hypothecára lehetne hatezer fontot kölcsön venni. Talán maga Mr. Snopkins is elvállalná a közbenjárást – illendő provisióért? Ez lesz a legjobb. – De ki tud vele értekezni? A grófot nem avathatni abba a dologba. – Itt van Mántay Móric! Ez ért a nyelvén. Ez jártas minden dologban, talán még az angol bank ügyeihez is ért. Most még ott lesz Tanusvárott. – Decebál rögtön befogatott, s vágtatott be a városba; ott állt meg a „Régi Nap” előtt. Szerencséje volt, a mérnököt éppen otthon találta a Nro I-ben.

Olyan sietve mondott el neki mindent, hogy az egyik szavával mindig a másiknak a sarkát gázolta le. Azt, hogy négyszáznyolcvanezer forintot ígérnek Thonuzóba és felesége kelengyéjeért, elmondta Mántaynak legalább hússzor, még azt is kiszámította a mérnöknek, hogy ha ő a kamarának kifizette a 160 ezer forintot, hát annak a kétszerese, éppen 320 ezer forintot érő neki magának marad.

Mántay csak hallgatott, és várta, hogy mikor lesz vége. És még azután sem szólt egy szót sem, mikor már Decebál mindent előadott.

– No, hát mit szólsz hozzá? – erőlteté a makacsul hallgatót a megszólalásra.

– Azt mondom, édes Decebál, hogy az Emma fiad nagyon jól tette, hogy elszökött a kollégiumba valamit tanulni, mert te, úgy segéljen, olyan jól gondoskodol a jövendő időkről, hogy a te fiad is elénekelheti majd, hogy „Nagy gazda volt az apám! Hej, de sok is maradt rám! Hat ökörnek kötele meg egy vasvilla nyele!”

– Ne kritizálj! Hanem arra felelj, hogy akarsz-e az én dolgomban közvetítő lenni vagy sem?

– Akarok. Nem érted, hanem azért a szegény gyermekért. Elvállalom az egész Thonuzóba-kincsek ügyének a rendbehozását. Hanem hozz énnekem elébb egy egész hitelesen szerkesztett meghatalmazást, melyben minden a kincsekre vonatkozó ügyednek az elintézését a kamarával és az antikvárius céggel feltétlenül reám bízod. Én mindent elvégzek neked, úgy, hogy meg fogsz vele elégedve lenni.

Decebál kapott az ajánlaton, felkereste a szolgabírót, megírta a felhatalmazást, s sietett vele vissza Mántayhoz. A felhatalmazásnak latinul kellett lenni, hogy Mr. Snopkins is megérthesse, aki olvasva értette Cicerót, csak beszélve nem. Ezzel sietett vissza Mántayhoz.

– Jól van – mondá Mántay. – Eljárok benne. De valamire kérlek.

– Parancsolj! Ha kell Angliába utaznod, a tiszttartóm rendelkezésedre tartja a pénztáramat.

– Köszönöm. Megjárom én azt az utat tíz garassal. Arra az egyre kérlek, hogy eredj el most igazán egy hétre medvevadászni.

Decebál elnevette magát.

– Mért küldesz olyan nagyon a medvékre?

– Hogy az én vadászatomat el ne rontsd!

– Jól van, elmegyek.

Mántay rögtön ment Mr. Snopkinst felkeresni, aki ugyanabban a vendéglőben szállásolt, abban a trágyahalomra nyíló ablakú díszszobában. Mr. Snopkins megértette a latin felhatalmazásból, hogy miről van szó. Akkor aztán mindjárt rátérhettek magára a tárgyra. Egészen komolyan beszéltek róla. Az értekezés vége az lett, hogy Mántay felkérte Mr. Snopkinst, adja írásba azt az egész ajánlatot a Thonuzóba-kincsek megvétele iránt. Mr. Snopkins egész készséggel teljesítette ezt a kívánságát.

Amint ez megvolt, arra kérte Mántay Mr. Snopkinst, hogy holnapután reggel jöjjön el a királyi biztos úr szállására, az ő és Rézkuthy jelenlétében fogja vele tudatni az ultimatumot.

– Hány órakor reggel? – kérdé Mr. Snopkins.

– Tízkor.

– Még alszom.

– Tizenegykor.

– Borotválkozom.

– Tizenkettőkor.

– Reggelizem.

– No, hát hajnali egy órakor délután.

– Jól van.

Még aznap este átrándult a tűzhalmi kastélyba Mántay. Megmutatta Decebálnak a hiteles írásbeli ajánlatot.

– Hát mármost elhiszed, ugye, hogy mindez valóság? – triumfált Decebál.

– Mindent elhiszek.

– Hát a felveendő kölcsön mennyiben van?

– A legjobb rendben fogsz találni mindent. Kielégítjük a magas kamarát, anélkül, hogy akár a Ponthay Adalbert gróf felülfizetéséhez kellene nyúlnod, akár a szép gulyákból adnál el.

– S három percentes lesz a kölcsön?

– De még sokkal olcsóbb.

– Hiszen maga csókolni való ember! – kiálta bele Sára asszony, akinek ott kellett hallgatózni az ajtóban.

– De köszönöm én az olyan csókokat, amilyeneket a tekintetes asszony szokott osztogatni!

Sára asszony aztán ott marasztá a kedves vendéget éjszakára, Decebálnak is olyan kedve volt, mint Heródesnek, mikor Keresztelő szent János fejét elajándékozta a leányának. Lehetett tőle kérni akármit.

Mántay Móric fel is használta a kedvező alkalmat. Vacsora fölött előhozta Sára asszonynak.

– Mikor látta a testvérnénjeit a tekintetes asszony?

– Óh, amióta férjnél vagyok, egyszer sem. Azok nem jöhetnek, mert messze az út ide, s ők szegény sorsban vannak.

– Lám, most elmehetne Decebállal, s vele együtt sorba látogathatná szegényeket Erdélyben.

Sára asszony szemei ragyogtak, kérdő tekintettel fordulva Decebál felé. A férj elérté a kérdést, s megelőzte azt.

– Nos? Van kedved velem jönni?

Válasz helyett odarepült az ölébe az asszony, s az idegen jelenléte dacára, összecsókolta azt a kérdező száját. (Első eset volt, hogy utazásában magával hívta a feleségét.)

– Akkor hát siess, pakolj össze, mert én holnapután megyek, ha velem akarsz jönni.

– Mindenüvé, ahová csak te mégy. Az erdőbe, a hegyszakadékokba, a medvebarlangba. Én is belelövök a te medvédbé.

– Jó lesz. Aztán én meg veled járok sorra látogatni a szűrös sógoraidat, de össze nem csókolózom velük, ahogy te.

Decebál fölkelt, rendeleteket adni az úti készületekre, Mántay egyedül maradt Sára asszonnyal.

– Soha el nem fogom azt a mai tettét felejteni magának – mondá a hölgy. – Maga sem tudja, hogy milyen nagy jót tett velem. Madarat fogathatna velem ma.

– Hát hisz éppen azt akarok fogatni. Egy dologra kérem. Vigye úgy a dolgát, hogy Decebál sohase maradjon két nap egymás után ugyanazon a helyen, s ha valamiképp mégis megtörténhetnék, hogy valami staféta nyomába akadna, akárhonnan érkező levéllel, kegyed fogja el azt a levelet, s dugja el a bőröndje legalsó részébe; s ne adja át Decebálnak, csak mikor hazajönnek.

No, már ennél kellemesebb sportot nem is lehetne indítványozni egy asszonynak! A férj leveleit, mint a szalonkákat, mikor „húzva” jönnek, röptében leszedni! De egy sem kerül azok közül Decebál puskacsöve elé!

Itt hát minden rendbe lett hozva szépen.

Másnap ott maradt a mérnök a kastélyban. Azt mondta, hogy nincsen semmi dolga. Segített málhákat csomagolni az úrhölgynek. Sára asszony nagy parádéval akar föllépni az erdélyi ismerősök előtt, a testvéreinek is számos ajándékokat vitt magával; hadd irigykedjenek majd!

Csak harmadnap reggel, mikor már Decebált feleségestül útnak bocsátotta, tért vissza maga is a városba.

Pontosan ott volt a királyi biztosnál egy órakor; Rézkuthyt már ott találta, hanem az anglusra még kellett várni jó háromnegyedet, annak az órája a londoni idő szerint járt.

Mikor aztán mind a négyen együtt voltak, akkor a mérnök előterjesztette Tanussy Decebál meghatalmazását és Mr. Snopkins írásbeli ajánlatát.

– Mármost tehát elhiszi, inzsellér úr, hogy a bajhalmi leletek igazi kincsek – mondá Rézkuthy úr.

– Hogyne hinném? Itt az írott ajánlat, 48 ezer font sterling. Én ezt Tanussy Decebál nevében elfogadom.

– Hogyan tetszik? – kérdé meghökkenve Ponthay Adalbert gróf.

– Úgy értem, hogy Tanussy Decebál elfogadja a Barrer et Sons antikvárius cég ajánlatát.

– Mit? És átengedi a Thonuzóba-kincseket?

– Mind, azon módon, ahogy együtt vannak.

– Hogyan? Hiszen három nap előtt még embert ölt, ha egy patkószeget el akartak belőle tulajdonítani!

– Hát azóta elővette a jobbik eszét, meggondolta, hogy ha ő most e becsárbul kifizet 160 ezer forintot, azzal a birtokát nagyon megrigázza, míg ha a ráeső 320 ezer forintot készpénzben besepri, azzal a most esett nagy csorbát jóformán helyreköszörülheti. Ezek a kincsek itt úgyis véka alá volnának rejtve, hadd bámulja őket a nagyvilág amott a Temze-parti világvárosban.

Ezt azután Mr. Snopkins kedvéért angolul is elmondta Mántay Móric.

Mr. Snopkinsnak a szája kezdett lefelé nyílni, amint a mondottakat hallogatni kezdé, s folyvást hosszabbra tágult, utoljára majd kiesett a feje a száján. És ugyanabban az arányban ágaskodtak fölfelé a szemöldökei is, karikára nyitva a nagy felhőszínű szemeket.

Mántay Móric pedig a legegyügyűbb ábrázattal gratulált neki a szerencsés vételhez, s utasításokkal látta el, hogy kinek hol fizettesse ki a vételösszeget: 16 ezer fontot Bécsben a kamaránál, Bankgasse Nro. 5., 32 ezret pedig Pesten Malvieux cégnél, akár arany guinea-kben, akár aranyrudakban, de ezüstben is elfogadják.

Az anglusnak most mozgott alá is, fel is a feje meg az álla (külön) minden egyes mondatra. Mikor készen volt Mántay, azt mondta neki: „Very well”. Azzal fogta a kürtőkalapját, s úgy elment, hogy minden ajtót nyitva hagyott maga után.

A hátramaradt urak közül kettő egymás szeme közé nézett, Ponthay gróf és Rézkuthy. Az utóbbi arcán szemrehányás volt olvasható: „Meg kellett volna a kisebbik összegnél maradni”.

Ponthay gróf még erőtette a hidegvérű nyugodtságot.

– Jól van! – szólt Mántayhoz. – Az elfogadási ajánlatot tudomásul vesszük, s majd tudósítani fogjuk Tanussy Decebált az eredmény felől. Hol van ő most?

– Ma ment el Erdélybe, feleségestül együtt, sorba látogatni a tizenegy sógorát, a szélső a Szilágyságban lakik, a legutolsó a Barcaságban. Ne tessék utána fáradni. Én meg vagyok ez ügyben hatalmazva végelintézésre.

Erre már aztán egy kis finom mosoly vonult el a gróf arcán.

Odalépett egészen a mérnök elé, úgyhogy az orraik csaknem egymást érték, s így szólt hozzá halkan:

– Azt mondják, hogy a mérnök úr ezermester.

– Nem, kegyelmes uram, én csak kilencszáz-mester vagyok.

Ezen aztán szabad volt mind a három úrnak hahotával kacagni. Olyan jólesett nekik, hogy kedvükre kinevethették magukat.

– Talán nem is ezen együgyű calembouron nevettek. – De háromszor is újra kezdték.

De úgy eltűnt e naptól fogva Mr. Snopkins Tanusvárról, hogy senkinél sem tett búcsúlátogatást.

Még azután volt egy kis ribillió, amit Horkázi és Vakandi támasztottak, mikor híre futamodott, hogy Mántay Móric a Decebál teljhatalmazása mellett elcsaklizta Thonuzóba szent kincseit az angoloknak, még az ősapának a koponyáját is ráadásban. Mántay Móricot szidták, gazemberezték úton-útfélen, meg is verték, de csak olyankor, ha maga nem volt ott; nyargaltattak stafétákat Decebál után Erdélybe, hogy szaladjon vissza, rántson kardot, viszik Thonuzóbát! De hiában volt minden erőlködés. A küldöncök vagy nem akadtak Decebál nyomaiba, vagy odakerült a levelük Sára asszony bőröndjének a fenekére. Egy álló hónapig nem került vissza Decebál. Azalatt bizony akár lóháton is elmehetett volna Thonuzóba Angliába, azon a csontlován, léptetve, szépen.

De hát csak nem ment. S a bajhalmi világhírű leletekért csak nem küldték sem az aranyrudakat, sem a zsákba rakott tallérokat, se Bécsbe, se Pestre. Azalatt a nagy patvarkodás is elcsillapodott. A királyi biztos is búcsút vett a vármegyétől, s hazament Pontaligetre.

Mikor aztán Decebál hazakerült, az első dolga volt Mántay Móricot felhajhászni. Azt ott találta a dioptrája mellett, földet mért.

– Hát te már megjöttél Londonból? – kérdezé tőle.

– Londonból? Nem voltam én tovább, mint Bikszádon, mit kerestem volna én Londonban.

– Hát az én kölcsönöm dolgában.

– Nem tudok én a te kölcsönödről semmit.

– Gutát nem! Hát amivel a fiscus harmadrészét kifizetem.

– Fiscus – harmad – részét? – Mi az?

– No, a Thonuzóba kincseiért. Ne légy hülye!

– Úgy? A Thonuzóba kincsei! El is felejtettem ezt a dolgot. Otthon van a fiókomban az írás.

– Micsoda írás?

– Hát a királyi fiscusé, melyben tudósít, hogy elvitetheted haza a megyei archívumba letett bajhalmi leleteidet, miután hitelesen be van bizonyítva a megyei levéltárban talált okiratok nyomán, hogy ezek mind a te dédapád, anyád tulajdonai voltak, s így neked jogos örökséged, ennélfogva a fiscus nem követeli belőlük a talált kincsek után járó harmadrészt.

– Lehetetlen.

– De azért úgy van. A királyi fiscus szokott nagylelkű lenni. Ez rendes dolog. Most hagyj nekem békét, hadd dolgozom. A kincseidet vedd át, s bírjad békével.

Decebál nagyot fohászkodott. Ez a bolondos mérnök megmentett a számára 160 ezer forintot, és ő mégis olyan szomorú lett, mintha azt sejtené, hogy ennek a dupláját azonban elvesztette.