XXVII. Kié legyen Mike-Pércs és az ő filiái?

Megérkezett az electió napja!

Nagy nap ez! A diákok választanak legációt. Előttük a hosszú nagy lajstrom, a szent eklézsiák nevével, amik szomjúhozzák a friss „igét”. Mert jólesik ám a hívek seregének „odakinn”, ha az elsottyadt tiszteletes helyett, akinek már könyv nélkül tudja minden ember a prédikációját (csak maga nem) egy olyan tőrülmetszett kölyökpapot lát kiemelkedni a kathedrából, aki aztán csengő, dörgő, pattogó szóval harsogtatja el a híres Szoboszlay vagy a még híresebb Kalmár hatalmas egyházi szónoklatait; nem is olyan alamuszi módon, hogy az egyik kezét leteszi, a másikat felveszi, vagy mind a kettővel megfogja a pulpitust, hogy el ne szaladjon alóla a kathedra, hanem nekiereszti mind a két karját Isten igazában, s dobálja tele marokkal, ahogy illik, az áldást, dorgálást és bölcs oktatásokat. Akkor nem aluszik senki, mikor a legátus prédikál.

De viszonylagosan a diákság előtt is éppen olyan kívánatos ez az ünnepi legáció. Derék egy intézmény az! A fiatalember utazik saját költségén, apostolok lován, országot-világot lát, tapasztal, emberekkel ismerkedik meg; némelyik legáció célja a szlavóniai kálvinista községek, oda Kecskemétről megy a legátus. Aztán a legáció eredménye nagy segítség annak a szegény fiúnak, akit hazulról öt garassal eresztettek el, hogy legyen úrrá. Némelyik már a „post festa”-ra várt jövedelmet is elköltötte előre. A hitközségek súly szerint következnek a lajstromban; némely falu többet ér, mint egy nagy város. Ó-Szőny a legelsők között van, Budapest csak a vége felé kullog (még akkori időben!). A tradíciók, a szájhagyományok egész statisztikai összeállítást tartanak fenn e tárgyról. Hol milyen konyhát tart a pap? Vannak-e felnőtt leányai? Házas-e a rektor, vagy csak academica promotión van? Néhol a földesúr pápista, hanem azért nála ebédel a legátus, nagykanállal, s aranyat kap ajándékba. Elmondatik, hogy micsoda bolondságai vannak a főúrnak, amiket figyelemben kell tartaní. Másutt ellenben a kertek alól kell felmenni a legátusnak a subsidium összegyűjtésekor, mert ha a compossessor meglátja az ablakon át, hogy közeledik a legátus, elszökik előle. Vannak beneficiumokkal járó legációk. Vannak eloláhosodott falvak, ahol már senki sem tud magyarul, s ahol régi kétgarasosokkal fizetnek, amiket már a devalváció alatt kivontak a forgalomból, hanem azért oda is kell menni legátusnak; oda is el kell vinni a szentlélek kettős tüzes nyelveit.

A java legációkat természetesen a quinquennis és a sexennis diákok válogatják el – calculusuk rendje szerint; ezek az igazi teológusok, akik már folyvást, peregvést tudnak zsidóul; utánuk jönnek grádus szerint a juristák, philosophusok, physikusok, akiktől nem kívántatik több, mint hogy az első két sort el tudják olvasni Mózes Pentateuchjából: „Beresid boró Elohim e thassamáim, tohu vahobu chusef.” – A „bagó”-nak aztán marad az, amit a többiek otthagytak; a polyvája. De azért azt is elviszik; nem hoz be többet nyolc bankóforintnál, azt is a perselypénzből adják ki, csupa krajcárban; de nem hagyatik az azért ott.

Hát az említett Mike-Pércs éppen ebbe a kategóriába tartozó legáció volt. Még hozzá az a rossz híre járt, hogy az öreg pap rendkívül fösvény ember, maga főz, nem tart szakácsnét, a legátusnak a kostához kell menni. (Így tisztelték az iskolamestert hajdan.) S még hozzá van két filiája (nem a papnak, az még jó volna, hanem a községnek), két fiók-egyházközség, jobbról is, balról is egy óra járásnyira; úgyhogy a legátusnak, alig tette le a kanalát, már a nyakába kell venni a lábait és kutyagolni a szomszédba, hogy ott legyen a harangszóra, s onnan megint vissza éjszakára Mike-Pércsre, s ott egyúttal énekelni is kell, mert a rektor golyvás, nem énekelhet.

Tanussy Manó is „bagó” volt még (első éves philosophus), hanem tudvalevő két rendbeli kitűnőségénél fogva mint kisbotos és áltista, huszonnégy emberrel elébb választott, s így még abba a kategóriába jutott, ahol egy jó húsz forintos legációra lehetett szert tenni; neki jutott „Sulymos-Káta”, egy magányos helység, bortermő vidék. 400 kálvinista lélek, viális pap, trabális papné, csakhogy addig itatják a legátust, amíg be nem rúg.

Hanem biz a szegény Jancsi pajtásnak már nagyon sovány válogatása maradt, a cimborái belebeszélték Mike-Pércset. Mikor aztán beleválasztott, csak akkor világosították fel a sűrű hátrányáról az eklézsiájának, de már rajta maradt.

Azonban még az electio után következik a cserebere. Egyik is megbánta, amit magának foglalt, a másik is. Azok aztán iparkodnak kiegyenlíteni a dolgaikat, rábeszéléssel, ravaszsággal, vagy ha másképpen nem megy, ráfizetéssel. A virement meg van engedve. Akad gazdája mindegyiknek.

Csak a szegény Jancsinak a Mike-Pércsét nem akarta senki a magának jutottnál jobbnak elismerni. Egész proverbium lett már belőle: „Kinek kell Mike-Pércs, meg a filiái?” A Jancsi majd búnak eresztette a fejét a nagy megbánástól.

– Nohát, ha senki sem akar veled cserélni, cserélek én! – mondá Tanussy Manó.

Eleinte nevettek rajta, azt gondolták, tréfál. Jancsi komolyan elutasította az ajánlatot. Jó pajtások nem fogadhatnak el egymástól ily áldozatot.

Hanem aztán Manó olyan okot hozott fel, amely egészen bevált. Őneki ellensége a bor, ott pedig, ahová ő választott, keményen kell nyakalni; ez az oka, amért odaengedi akárkinek cserébe.

A valóságos oka pedig az volt a cserének, hogy amióta hazulról megszöktek, az egész telet-nyarat folyvást ugyanabban az egy ruhában húzták ki, ami akkor velük jött. A Jancsié már akkor is ócska volt, azóta nagyon megadta magát az időknek; az új ruháját, tudjuk, hogy Manónak engedte, s az még állta elég jól. Ezért kellett a Jancsinak átengedni a nagyobb „dáciával” járó eklézsiát, annak nagyobb szüksége volt rá.

Különben Manó a legkeményebb nélkülözésekhez edzette magát, csikorgó télben is a puszta téglapadlón hált, a feje alatt egy hasáb fával vánkos helyett, s egyszer fogadásból megtette, hogy négy napig nem evett semmit.

Kiállta vitézül.

A nagy vállalathoz (mert nem csekély dolog az!) nem kellett egyéb, mint egy pár prédikációt leírni, azután meg valamelyik öregdiáktól, aki termetre hasonló, elkérni kölcsön a viseltes tógáját, amit az természetes, hogy odaád szó nélkül; rég gyakorlatban élt már ott a socialismus, egész a communismusig; amelyik diáknak hazulról laetum nuntium¹ érkezik, az valamennyi szobatársé, s ha egynek van egy ünneplő kabátja, azt valamennyi viseli. Jön még hozzá egy vászonkuffer, másként „batyu”, amibe egy ing, a tóga és egy pár csizma (ha van) megfér, a prédikációt zsebre nyomják, persze egy árva szót sem tudnak még akkor belőle, mikor nekiindulnak, de hát arra való a hosszú út, az ember előveszi a nagy séta alatt, s bemagolja peripatetice.

Manónak annyival könnyebb volt a batyuja, hogy nem volt több annál az egy pár csizmájánál, amit a lábán viselt; hanem az drága csizma: volt, oda volt rejtve a talpába az a bizonyos százforintos bankó, amihez nem szabad hozzányúlni. A vándordiákot emelgette a büszkeség, mikor arra gondolt, hogy ő most százforintos bankóban gázol!

Akkor azonban magát csalta meg, amikor azt hitte, hogy majd ő az úton tanulja meg a prédikációt, mert amint a szép zöld mezőre kiért, ami akkor ékeskedett a tavasz egész pompájában, a pacsirták éneklése mellett, a méhek zsongásánál, elfelejtette minden apostoli küldetését.

Reggel azzal biztatta magát, hogy majd délután; akkor megint nem akarózott neki a „Keresztyén atyámfiai! Először!”, no majd estefelé! Akkor meg éppen gyönyörű szép vidékbe került bele: Biharország erdős tájékába. Itt meg már éppen nem volt kedve a virágzó iharfák, a barkázó jegenyék helyett a teleírt papirost bámulni. Majd holnap reggel! Hiszen korán virrad. Egyszer-kétszer elolvassa, megfogja azt az ő feje. – Jó hely ez, nem tart hosszan a vacsora.

Ebben az egyben nem csalódott. Amint megérkezett Mike Pércsre, könnyű volt a pap lakára rátalálnia; ott volt az a templom mellett. Ajtó, kapu be volt zárva, dörömbözésre ki nem nyílt; Manó aztán nem sokat könyörgött, átugrott a kerítésen, úgy ment be a paphoz. Ott kinn ült a tornácon.

Öreg alkotmány volt biz az már; egyesegyedül élő lélek a parókián. Az egyházfi hordott neki vizet, ha megkívánta. De ritkán kívánta meg. Ugyanazt a kabátot viselte, amiben mint káplán idejött, s a fején azt a nevezetes föveget, amit műnyelven „vaskalapnak” neveznek. Füstölt erősen a selmeci pipából, ami a földig ért le, előregörbült, török meggyfa pipaszárával.

– Hát kend, hogy jött be ide? – szólítá meg a betörő látogatót. (Még ő minden diákot per „kend” titulált.)

– Az ajtó zárva, a kerítésen másztam be.

– Úgy is illendő. Kend a legátus?

Manó tisztelettudóan vette elő a megbízólevelét, s átnyújtá a tiszteletesnek.

Az öregúr messzire eltartotta magátul a hitelesítő okmányt (presbyops volt), s alfátul omegáig végigolvasta, azzal gyanúsan sandalított félre a legátus felé.

– Hát prédikált kend már valaha? – kérdezé félszájból, a másik féllel fogta a pipaszopókát.

Manó megvallotta, hogy még nem.

– No, jó. Az nem nehéz. Hanem a miatyánkba vigyázzon kend, hogy bele ne süljön kend; mert az rajtam is megesett, hogy mikor odáig jutottam, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen” … semmiképpen nem tudtam tovább menni: „azonképpen, mindenképpen, kutyateremtetteképpen, Ámen!”

Manó megígérte, hogy a miatyánkat írásból fogja olvasni.

– Már most elmehet kend, odaát lakik a rektor, annál lesz kendnek evése, hálása. Aztán ne rontsa kend a kerítésmászással a ruháját; tanulja meg, hogy mi az igazi „magyar závár”; a kisajtón van egy lik, azon lóg ki egy csombókos madzag, ha azt meghúzza az ember, magától kinyílik az ajtó.

Manó megköszönte szépen a felvilágosítást.

A kapuból még egyszer visszakiáltotta a tiszteletes.

– Majd elfelejtettem volna a fő dolgot. Egy presbiter elvesztette a mezőn a metszőkését. Ezt ki kell a kathedrábul hirdetni, hogy ha becsületes ember találta meg a metszőkést, adja be a paphoz. De aztán el ne felejtse kend.

Manó odatalált valahogy a rektor házához. Annak nem volt kerítése, csak a két kapubálvány állt ott előtte magában. Majd jövőre csinál hozzá az eklézsia kerítést.

A rektor jó cimbora volt; biennis diákból került ide, s aztán itt ragadt, megszerette a helyét. Azt is megmondta, hogy miért. Mivel a helység határában pompás borvíz-forrás fakad; az ember egész nap borvizet ihatik. Mindjárt szolgált is a legátus vendégének egy korsóval. Nála kosztozott a praeceptor is, a kisebbik tanító. Lucullusi lakomát adott a vendégeinek. Volt lágy tojás, brinza, meg érett túró és hozzá savanyúvíz elég. De hogy annál pompásabb legyen a lakoma, elővette a gitárját, s sorba énekelte a legszebb hajdankori nótákat, a praeceptor fújta hozzá a kontrát, Manó az áltust. Egész az első bakterkiáltásig mulattak, akkor lefeküdtek szépen, Manó a feje alá tette a prédikációt, hogy majd talán így belemegy. Az első kakaskukorításra aztán talpon volt, s fogta, nekifeküdt az épületes szónoklatnak, hogy majd végigolvassa. De alig fogyasztott el belőle két levelet, már jött be hozzá a rektor a praceptorral. Négy óra volt reggel.

– Ne töltsük az időt hiába! „Minden órádnak leszakaszd virágát!”, s azzal kihúzott a zsebéből egy játék zsíros svájci kártyát. Gyerünk preferáncozni.

Hiába volt minden szabadkozás Manó részéről, hogy ő nem tud kártyázni! Megtanítják. Bele kellett állni. Természetes krétára játszottak.

De hát az a prédikáció? Manó utoljára, hogy a dolog körmére égett, kiszökött a fáskamrába, s ott a térdig érő fűrészporban állva, olvasta keresztül lopva az elmondandó pünkösdi szónoklatot. Bízott a fejéhez, hogy így is elbánik azzal.

Mire a harmadikat beharangozták, már szépen fel is volt öltözve a kölcsönvett tógába, s a hóna alá csapott Bibliával ballagott nagy komolyan a templom felé. A tiszteletes csak a zsoltáréneklés után jött be, mikor már a légátus odafenn állt a szószékben, s olvasta a Bibliából a felvett textust, ami Bölcs Salamon prédikációs könyvéből volt kölcsönözve.

Manó egy csepp kathedralázt sem érzett ez első föllépése alatt; mintha mindig az lett volna a kenyere. Nagyon is megnézték: szép, délceg fiú volt, olyan lehetett, mint János apostol. Nem akadt fenn sehol a beszédben, nem szorult rá, hogy az írásba pislogjon, úgy folyt az, mint a csergedező patak.

A templomnak három ajtaja volt, az utca felőli éppen a szószékkel szemben volt. Mikor már eljutott a szónoklati remekmű harmadik részéhez, s nekifohászkodott, hogy „harmadszor pediglen, kedves atyámfiai, nem ok nélkül mondja a szentírás, hogy »ordíts kapu, kiálts város«”, hát egyszerre csak elhal a száján a szó. A templomajtón egy alakot lát belépni, aki tökéletes hasonmása Horkázi úrnak.

Valósággal ő az, amint közelebb jön: a tűzhalmi táltos. S még oda telepedik le a presbiterek padjába, a kurátor uram számára rezervált helyre, s ott megvetve a két könyökét, úgy néz fel a fiatal szónokra.

Manó úgy érezte, hogy az egész templom körös-körül táncol, mint a csiga, körülötte.

Az volt az első gondolatja, hogy azt most a szülői küldték utána, hogy hazavigye. Hanem aztán, amint a két kezével megmarkolta a szószék támláját, visszatért az egész bátorsága; hiszen „Erős várunk nekünk az Isten!”. S ez a kathedra annak a tornya.

A prédikációból ugyan egy szónak sem volt ura többé, hanem nekiereszté a hangját, s beszélt, ami eszébe jutott, mennydörögve, hogy arra minden alvók fölébredének, mintha igazán kapu, város kiáltana, s ilyenformán szerencsésen kigázolt a prédikációból egész a partra vezető „Ámen”-ig.

De csorgott is az izzadság minden hajaszálán végig.

A szemközt ülő Horkázi pedig nézte nagy hájfényű mosolygással.

Manónak nem annyira Horkázi miatt volt szorongatása, hanem a helybeli tiszteletes miatt. Jaj! Ha az ismerni találja Szoboszlay prédikációját, s rájön, hogy a legátusa micsoda pogánymódra szalmázott most! Fél szemmel mindig a papja felé sandalított. Az pedig fél szemöldökével szinte egyre integet felé, mintha noszogatná, de ő nem értetté azt el. Végre mikor már a miatyánkhoz kezdett, a pap onnan alulról olyanforma mozdulatokat tett a felemelt keze mutató- és középujjával, mint ahogy a rák szokott tenni ollójával. Aha! Most értette már meg! A metszőkést kihirdetni! Sietett is vele. A végén járt már a miatyánknak, ahol annak a kálvinista toldaléka hangzik: „mert tied az ország, a hatalom és – a metszőkés – most és mindörökké. Ámen.”

De tán észre sem vette volna, hogy milyen furcsát mondott, ha a gyülekezet valamennyi tagjának kétfelé nem szaladt volna a szája, s azt nem látja, hogy minden ember a két sor fogát mutogatja felé. Csak akkor kapta magát rajta a subscuson.

Azt hitte, hogy most meg a kathedra süllyed el vele Amerikába. Csapta hirtelen a Bibliát a hóna alá, s kotródott le a szószékből, gallérja közé húzva a fejét.

– Mondtam, ugye – feddé meg a tiszteletes –, hogy legnehezebb a miatyánkot elmondani, de még nehezebb a metszőkés kihirdetése.

Ez már világi nagy hiba volt. Hisz mire hazamegy a kollégiumba, minden diák tudni fogja a kázusát, s holta napjáig minden ember azzal fogja köszönteni, hogy „tied a metszőkés. Amen.”

S e megzavarodása közepett kellett még aztán szembeállnia a hozzálépő Horkázival.

– Nagyon jó volt, Emmácskám. Pompásan ment. Mint a karikacsapás. Lesz szerencsém elmondani odahaza, hogy micsoda dicsőségben részesült a mi Emmácskánk Mike-Pércs szentegyházában.

Manó másra akarta terelni a beszédet.

– Hát maga mit keres itten?

– Hát biz én, Emmácskám, canonica visitában járok a rézaljai híveimhez. Itt vannak ős szittya oroszok, akik az én esperességemhez tartoznak. Már tíz éve, hogy nem voltam közöttük. Útközben aztán megtudám, hogy a mi Emmácskánk itt Mike-Pércsen az ünnepi legátus, s saját füleimmel akartam meggyőződni az előmenetele felől. S nekem nagyon hosszú füleim vannak. Ezt maga jól tudja, Emmácskám.

Ehhez a szóhoz olyan képet csinált, mint a hóhér, mikor az áldozatát kerékre fonni készül.

Szerencsére nem lehetett a diskurzust tovább folytatni a templomban, mert a rektor az iskolásgyerekekkel odafenn a karzaton rázendítette a „dicséretet”.

„Ordítsd, óh, oroszlán, az erdők ligetes
Rengetegeiben, hogy ő rettenetes!”

Amire aztán minden ember abban a hitben lévén, hogy ő az az oroszlán, akire ilyen rettenetes ordítás van szabva a rengetegben, olyan hatalmas énekléshez kezdett, hogy abban minden más egyéb szó elveszett, s eközben a tiszteletes és a legátus odaállának a terített úrasztal mellé, s az egymás után sorjába odajáruló híveknek osztották a kettős jelvényben foglalt úrvacsoráját: a pap a bort egy régi ezüstkehelyből, a legátus a hosszú szeletekre falatolt kenyeret egy szerény cintányérról.

Utoljára, mikor a gyülekezet elkészült, egymást részesíték a szent jelvényekben kölcsönösen. A legátus nem volt felszentelt pap, de a protestánsoknál pap minden ember. Horkázi úr mindezt nézte végig szépen; ő nem kért részt belőle. Az ő pünkösdje két héttel hátrább esik a Julianum kalendárium szerint.

Mikor mindennek vége volt, a hívek kitakarodtak; tiszteletes uram a karjára ölté a hátul lelógó selyemstóláját, s megindula.

– Kend pedig még itt marad, és átveszi a siklust – monda az utána nyomuló legátusnak.

Horkázit ellenben arra sem méltatta, hogy észrevegye. Mit keres ez itt, a mi házunkban?

Az az említett siklus volt a perselyben összegyűlt helypénz; ez a legátus jövedelme pünkösd ünnepén Mike-Pércsen.

Az egyházfi odahozta a fakó bársonyzacskót hosszú nyélre kötve, s kirázta belőle az összegyülemedett pénzt. Csupa vastag krajcárok voltak Mária Terézia idejéből, egyetlenegy ezüstpénz kivételével, amit Horkázi úr tett a perselybe, elébb nagy fitogtatással odahelyezvén maga elé az asztalra. Megszámlálták, végigrakták vele az egész első padot. Épen száznyolcvan krajcár volt: teljes három bankóforint. Manó kivette közüle az ezüstpénzt, s odaajándékozta az egyházfinak; a krajcárokkal megtömte a tóga zsebét.

Azután együtt mentek ki mind a hárman a templomból. Horkázinak a kocsija ott állt a templomkerítés előtt. Három hegyvidéki ló, farka, sörénye teleragadva bojtorjánnal. A szekér ekhós volt, a kocsisa nem idevaló viseletű, gombaforma kalappal, fürtös gubával, s térdig érő rojtos gatyában.

– No, hát mit izen tőlem a kedves anyácskának, apácskának, a szerény kis Emmácska? – kérdezé Horkázi a kocsiba felkapaszkodván.

– Amit én izennék, azt ön úgysem mondaná el, s amit ön elmond otthon, azt én úgysem izenném.

– Nagyon szép trópus. Látszik, hogy retorikát tanult. No, majd a legjobbat fogom hát mondani.

Azzal a kocsisnak utasítást adott, hogy hajtson Bagamér felé. Ez nagyon megnyugtató volt Manóra nézve. Az éppen ellenkező irányba esik, mint az ő filiái.

Nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy ezt a táltost egyenesen azért küldték most ide, hogy őtet erőszakkal fogja el, és vigye haza. Debrecenben nem jó a talaj az ilyen merényletre, de itt a világ háta mögött ki vethet ellene, ha megtörténik.

Neki pedig rögtön indulni kellett a leányegyházba, hogy még délelőtt megtarthassa ott is az ünnepi szónoklatot.

A rektor le akarta beszélni.

– Hagyd te azt délutánra. Minden lelkes állat délután szokta bekurjantani a híveket a filiában. Akkor jobban alusznak. Gyere, inkább preferáncozzunk ebédig. Inkább pénzben játszunk.

Most már volt a legátusnak pénze, a rektor is ma kapta meg a húsz iskolásgyerek után a két garasokat, s ez a kész summa ágaskodott a zsebében. De Manó nem hajlott a marasztásra.

– Nincs nekem most kedvem. Hogy olyan bivalyságot csináltam.

– Így lesz belőled nevezetes ember. Hát mikor Csokonai elcserélte az imádságoskönyvet a szakácskönyvvel, s csak akkor vette észre, mikor félig elmondta, hogy az „ecetes uborka” hogyan készül; de hirtelen fordított rajta, s átvitte a textust „az ecetes vízzel megkínált Jézusra”. Mondok én teneked száz ilyen anekdotát.

Manó köszönte szépen a biztatást, inkább egy fütyköst kért az útra. Azzal is szolgálhatott neki a rektor, volt egész gyűjteménye somfabotokból, miknek a bunkóját ő maga ritka talentummal madárfejekké faragta ki; engedett belőlük választani. Minden legátus elvisz ezekből egyet emlékül, Manó kiválasztotta belőlük a leggorombábbat. Ő csak védelmi eszközrül gondoskodott.

A jó fél órai út most már egészen arra lett szentelve, hogy a holnapra való második prédikációt tisztességesen betanulja. Elővette a kéziratot, s azt magolta folyvást, nem nézegetve többé a táj szépségeit.

Egyszer aztán mély tanulmányából közeledő hintós lovak csengése veri fel; egy urasági fogat jön ugyanabban az irányban, amelyben ő halad, nemsokára utoléri; a bakon ül a kocsis meg a hajdú, benne a hintóban senki sincs, a sárellenző bőr fel van kapcsolva.

– Jól megyek-e Ikafalvára? – szólítá meg Manó a hajdút.

– Dehogy megy, legátus uram! Rég elhagyta azt már! Amoda a szentképnél kellett volna letérni, aztán a mély útba befordulni; erre Kakatra megyünk.

– Nekem pedig így magyarázta a rektor.

– No, megálljon, legátus uram, majd mindjárt segítünk a baján, hogy el ne késsék a prédikációról: kapjon csak fel oda a hintóba, azzal a négy pejkóval egy pillanat alatt visszaröpítjük odáig, ahol eltévedt.

Manó vonakodott a szíves kínálást elfogadni, de a hajdú leugrott a bakról, úgy unszolta, hogy csak üljön fel, ők a hatalmas Wesselényi Miklósnak az emberei, aki a diákoknak maga is nagy barátja, ha legátust kap az úton, mind felszedi maga mellé a hintóba; míg végre rá hagyta magát vétetni Manó, hogy odamenjen a hintóhoz, s lekapcsolja a bőrtakarót.

Valósággal ott találta elbújva Horkázi urat. Az ő veres kiülő szemei voltak azok, amik megigézték, mint a kobra szemei a mókust.

S abban a pillanatban az a másik összeesküvő, a hajdú átnyalábolta vaskarokkal, s leszorítá a karjait. Horkázi pedig hirtelen megkapta a két kezét.

A kisbotos ugyan életre-halálra védte magát, rúgott, harapott, Horkázi szakállát szörnyen össze-vissza cibálta, de végre is győzött a túlnyomó erő; megkötözték kezét-lábát, s aztán feltették a hintóba.

Horkázi nagyot fújt a küzdelem után, az orrát tapogatva, amiről egy helyen bizony lement a bőr a nagy hajcihőben, s aztán kiadta a rendeletet.

– Mármost vissza! Aztán tudjátok, hová?

Azzal maga is beült a hintóba Manó mellé.

A diáknak bekötötték a száját kendővel, hogy ne kiabálhasson. Egészen ott volt a hatalmában a meghódítójának.

S az éreztette is vele a diadalmát, a győztesek szokott impertinenciájával.

– No, drágalátos szép kis Emmácska! Hát hogy hívnak engem! Asinus! Ugye, hogy „asinus?” Hosszúfüles. Olyan hosszú füleim vannak, hogy még a mike-pércsi legátus prédikációját is meghallgatják. Jaj, de szépen mondta! Kivált a miatyánkot! „Mert tied a metszőkés! Ámen.” Hahaha! Jó lett volna pedig ezt a metszőkést nem felejteni ott a miatyánkban, mert elvagdalhatná vele a kezéről meg a lábáról a zsinegeket. Nagyon sajnálom, de az édes mama parancsolta, hogy csak jó erősen megkötözzük. – Hja, így jár az, aki hazulról elszökik! Micsoda szörnyűség. Egy jól nevelt kiasszony! Fiúi köntösbe búvik! És ott ténfereg egy egész kollégium diákjai között! Hát nem szégyenli magát? Ördögöknek kellett beléje szállani, másként nem lehetett! No, megálljon, majd kikergetjük mi magából ezeket az ördögöket!

S ez így folyt tovább. Horkázi a hatalmába kerített gyermeket végig kínozta a bosszantásaival.

– Ekkora szégyent hozni a famíliára! Még ha zsiványok közé keveredett volna, csak megjárná, volna benne virtus! Ha a komédiásokhoz csapott volna fel, el lehetne nyögni; egy kis pajkosság volt! De kápsáló diáknak állni be! Szolgálatot tenni! Dologtétellel fertőztetni be a Tanussyak címerét, akiknek az ükei soha senkinek, még a királynak sem szolgáltak; soha semmi munkát nem végeztek, amiért fizetés jár; akik még a tetten kapott tolvajnál is otthagyták, amit tőlük ellopott! S ezeknek az ivadéka jár alávaló szolgálatot tenni, mint a tót mendikások, mint a betlehemes fiúk, s elfogadja érte a halomra gyűlt krajcárokat! Nem! Ezt nem mondom el odahaza. Inkább a nyelvemet harapom el. Ha azt megtudná Tanussy Decebál, még puskát fogna címere beszennyezőjére!

Manónak mindezt kellett hallgatni csendesen, mozdulatlanul.

Horkázi megint újrakezdte.

– No, majd kurtábbra fogjuk otthon a kisasszonyt. – Ha nem tetszett a szép selyem kisasszonyruha, felöltöztetjük apácának. Ha nem tetszett a táltos oktatása, majd lesz helyette két vén Orsolya-apáca, aki éjjel-nappal fel fog ügyelni rá.

Erre aztán olyan dühös rugkapálás szállta meg Manót, hogy majd szétbontotta a hintót mérgében.

Horkázi csak nevetett a haszontalan erőlködésén.

– Igenis, apáca fog maradni, amíg csak az esze meg nem jön. Penitenciát fog tartani. Be lesz zárva egy cellába, ahonnan ki sem láthat a napvilágra. Nem lesz ott a „Jancsi lelkem”! Az akasztani való! No, ha azt akarja, hogy levegyem a szájárul a kötőt, megteszem azon föltétel alatt, hogy megvallja, hová lett az a Jancsi kölyök! Hogy tolvajság s egyéb latorságok miatt üldözőbe vehessem.

Manó elfordította a fejét, azt jelezve, hogy nem szándékozik semmit mondani.

– Ohó! Lelkem, szép Emmácskám! Énvelem dacolni nem lehet! Azt megmondom, hogy addig az egész úton se enni, se inni nem kap, amíg ki nem vallja, hol van az a gézengúz?

Manó azután megmerevíté magát, mintha csak halott volna. Eközben a hintó, visszafelé térvest, újra eljutott Mike-Pércs alá, de ezúttal csak a kertek alatt került el. Ott volt az egész rakás cigányputri. A meztelen purdék, amint meglátták a hintót, egyszerre futottak eléje cigánykereket hányva, rókatáncot járva, krajcárért epekedve.

– Hol vannak azok az elátkozott krajcárok! – dörmögé Horkázi, beledugva a kezét Manó tógazsebébe; s azzal elkezdte szórni jobbra-balra a sok kemény krajcárt a cigánygyerekek közé.

– Nesztek! Nektek való az ilyen szemét pénz!

Manó olyan igen sajnálta ezeket az ő keservesen megszolgált nehéz krajcárjait, az első summás pénzt, amit maga keresett, aminek annyi helye volt már képzeletében. Mikor királykoronázáskor aranyat szórnak lóhátrul, az nem olyan drága pénz, mint az ő krajcárjai!

Horkázinak akkor állott be a szája a dorgálás-, pirongatástól, amikor elővette az úti tarisznyát, kulacsot, s elkezdett falatozni. Ebéd ideje volt. Csak úgy bocsátotta le szája öblébe a pompás sonkaszeleteket, közbe-közbe nagyot húzott a bakatorral töltött kulacsból, dalolva hozzá az ősi ritmust.

„Tiszántúl:
Kulacsbul!
Dunántúl:
Klázlibul!”

Egy-egy levágott sonkaszelettel meg-megkínálta Manót.

– Nos? Tetszik? Fog vallani Jancsirul? Nem tetszik? Hát jól van.

Azzal bepakolta azt a szeletet is.

Akkor aztán a maga testéről jól gondoskodván, csendesen elszunnyadt, s jó darabig csak a horkolásával bosszantotta megkötött útitársát.

A hintó azalatt gördült tovább a rögös úton négy pej paripával. Manó nem talált ismerősökre sem a hajdúban, sem a kocsisban; ezek nem az ő apjának a cselédjei közül valók. Különben nem szedhették volna rá ilyen otromba módon.

Amint egy hídon áthaladtak, a kocsi egyszerre akkorát zökkent, hogy Horkázinak a feje majd keresztülütötte a hintó ernyőjét, még a nyaka is megroppant bele.

– Hopp, Chabuxyngilas! – kiálta az álmából felrázott. – Éppen Attila lakomáján voltam, Thonuzóbával együtt: ittuk a „vérbulcsut”, ellenség vérét, ellenség koponyájából. Mikor elmondtam a dicső Thonuzóbának, hogy a legutolsó dédunokája krajcár pénzért prédikál Mike-Pércsen a pacinaciták ivadékainak, úgy fejbe legyintett a buzogányával, hogy felébredtem bele.

Ekkor aztán vígasztalásul előhúzta a dohányzacskóját meg a tajtékpipáját, s rágyújtott, gomolygó füstfelleget fújva áldozata arcába.

S aközben elmesélte neki hosszában, széltében, a dicső ősnek, Thonuzóbának feltalálását; a sok milliókat érő kincseket, amikhez fogható a potentátoknak sincsen. Még azt a titkot is fölfedezte Manó előtt, hogy megtaláltatott ugyanez alkalommal az a hártyalevélre írott szer, melyben a hetumogerek Thonuzóba ivadékait emelik a vezéri pajzsra, ha az Árpád-fiaknak magva szakad. És eszerint ezen egész országnak jog szerinti örököse senki sem más, mint az, aki mai napság kongóért árulja a pengőt (krajcárért az igét) a dohos parasztoknak!

Manó utoljára kísértette meg, hogy szétszakíthatná-e a kezeit összebilincselő zsineget. Nem bírt vele.

Egyszer a kocsis megállította a lovakat pihentetés végett.

– Jónás! – szólt Horkázi a hajdúhoz. – Hol járunk már?

– Már látszik a dombon a „Világlátó” csárda.

– No, ha Világlátó, akkor lássunk mi is hozzá, hogy öltöztessük fel a kisasszonyunkat illendő módon.

Erre hajdú és Horkázi hozzáfogtak, hogy a megkötözött ifjút beletakargassák a két színt játszó nagy selyem asszonyi burnuszba, a fejére meg feltettek egy roppant nagy táritoppos selyemkalapot, annak a fátyolát lehúzva egészen az arca elé.

– Így aztán keresztülmehetünk vele majd Debrecenen is, nehogy valaki ráismerjen, s aztán a diákság „ad armát” kiáltson, s még erővel kiszabadítsa.

S ezt neki mind szépen tűrni kellett.

Egy hajtással aztán el lett érve a Világlátó csárda, ami azért kaphatta a nevét, mert egy emelkedett dombocskán áll, de biz a csárda maga nem sok világot lát, ha csak azt nem vesszük, hogy onnan már megláthatni a nagy kálvinista Rómát a ködös láthatáron, négy kálvinista és csak egy pápista tornyával. Még akkor az óváros mély széles árokkal volt körülvéve, amin keresztül nyolc kapu vezetett bele.

– No, itt megetessünk – mondá Horkázi, amint a csárda állása alá megérkezének –; magam is megebédelek, hogy aztán Debrecenben ne kelljen séramóráznunk. Kend, Jónás, azalatt, amíg én az ebédet elköltöm odabenn, itt marad a hintónál, s ügyel rá, hogy a kisasszonyka valahogy el ne szökjék.

A kocsis ezalatt kifogta a két hátulsó lovat, s bevezette az istállóba.

Manó a kocsiból láthatá, hogy a két első lovat meg az a fürtösgubás, rojtosgatyás kocsis kezelgeti, akit a mike-pércsi templomajtóban látott. Az ekhós szekér is ott volt az állásban, éppen a hintó mellett, tülednek (kocsisnyelven „balra”).

Eszerint ez egy valóságos hadi stratagéma volt az ő körülkerítésére. Ez az ekhósszekeres kocsis is az őellene szövetkezettek ligájához tartozott. Igazi triple alliance!

Amint Horkázi a csárda pitvarában eltűnt, erősen kiabálva a korcsmárosné után, s amint az úri lovakat behordták az istállóba (az ekhós szekér gabancsai csak onnan szénáztak a keresztlábú vályúból, félistránggal a kisafához kötve), azt mondá Jónás hajdú a visszatérő gubás kocsisnak:

– Marczinka, hé! Szalonnázott kee már?

– Hogy a pokolba ne szalonnáztam vaóna! – viszonza az szelíden.

– No, hát akkor maradjon kee itten, oszt vigyázzon rá, hogy a kisasszonyka meg ne szökjék innen a hintóból. Meg ne nézze kee, mert harap. Aztán vigyázzon kee!

– Hogy az istennyilába ne vigyáznék!

Azzal aztán a hajdú is bement a csárdába ebédelni.

A gubás kocsis meg nekivetette a hátát a hintó ládájának, s onnan nézett ki a kapun a világba, elbámulva egész a debreceni kettős toronyig.

Nemsokára egy nagy társzekér csörtetett be a kapun. Olyan igazi debreceni társzekér, amire tizenhárom ember szokott felülni, de van is eleibe öt olyan ló fogva, ami elhúzná a helyéből a – tornyot. (A mike-pércsit bizonyosan.) Most azonban csak egy ember ül a szekéren, a kocsisülésben: maga a cívisgazda. Zöld krispin van rajta, veres gallérral, abban az időben a debreceni cívisgazdák viselete. Hozzá lapos, keskeny karimájú kalap, annak a zsinórja mellé dugva két szál rozskalász: urak jelvénye.

Az újon érkezett szekér odahajtat a hintó mellé hozzádra, az állás alá, s ott megáll.

A krispines polgár aláhömpölyödik a kocsisülésből, olyan az egész alakja, mintha csupa gumilasztikumból volna.

– Hallja ni, bácsi! – szólítja meg a gubás kocsis – micsoda város az ottan la?

A cívispolgár végignézi a kérdezőt fültől sarkig sértett büszkeséggel.

– Vakuljon meg a két szemed! Nem látod, hogy Debrec… Erre az elharapott végű mondásra egyszerre felvillanyozódva tekinte ki a nagy kalap ernyője alól Manó. Hisz ez Tánczos uram! Az ő patrónusa, akinek a fiait olvasni tanítja, akinek a nagyanyja fölött nemrégiben ott énekelt virrasztva. Ez őt megszabadíthatja. Keze, lába lehurkolva, a szája bekötve, nem tehetett mást, mint hogy elkezdett nyavalyogva nyögni s hánykolódni a hintóban.

– Nené! Hát ez itt miféle szerzet? – kérdé Tánczos uram.

– Látja kee, ha van szeme, hogy kisasszony! – veté vissza a kölcsönt a gubás.

Tánczos uram azonban nem érte be azzal a válasszal, hanem odalépett, s fellebbenté a kalapfátyolt Manó arcáról.

– …ndörgős menkű! ’Sz ez az én diákom! Hát quid ergo vigyorgó!

Azzal lerántotta a Manó szájáról a köteléket.

– Jaj, édes Tánczos bácsi, az Isten küldte ide.

– …gy is van. Egy mangalicáért jövék ki a tanyára, azt viszem be a tisztelendő úrnak, de hát domine quomodo…

– Vágja le hamar a kötelékeimet. Elfogtak a filiszteusok; apácaklastromba akarnak zárni.

– …geszem én azt a klastrom…

A debreceni bicsak egyszeriben ott termett a kezében, s két nyisszantással el lett oldva kézről lábról a kötelék. Manó kiugrott a hintóból, s szaladni akart ki a kapun.

Tánczos uram megkapta a karjánál fogva.

– …s hova szaladnánk, mikor senki sem kerg…?

– Futok, amerre látok.

– Dehogy fut a magyar! Mikor itt a szekér. Felül a magyar a kocs…

– Mindjárt itt lesznek a hóhéraim! S én inkább meghalok, mint hogy még egyszer annak az orosz pópának a keze közé kerüljek.

– …geszem én azt az orosz póp…

– Ők sokan vannak. Ez is az ő embere, ez a gubás.

– …z a guba? Kiben ember vagyon, Co fel, gubás! Itt egy susták, hozz vizet a puttonyban a lovaim…

A gubás hűségesen elvette a kétgarasost, s leakasztva a szekér oldaláról a puttonyt, sorba megitatta Tánczos uram lovait egyenkint. Lehet ám két úrnak is szolgálni, csak mind a ketten fizessenek.

– …nk meg addig néznénk bele a tarisznyába, mi volna be… Tánczos uram elővette a posztószél tarisznyát, kinyitotta, volt biz abban sült kolbász, fehér pecsenye, meg fonatos két emberre való. – Ne vigyük ezt haza.

Manó azt gondolva, hogy akkor is elég lesz a szaladásra gondolni, ha vagy a hajdút, vagy Horkázit megpillantja, ráállt a falatozásra, s még a kotyogósból is hagyott magára diktálni egypár húzást, amitől mind nagyobb bátorság szállt ereibe. Ezalatt a „guba kiben ember vagyon” megitatta a lovakat, fel is szerszámozta megint, a maradék kolbásszal, pecsenyével boldoggá is tette őt Tánczos uram.

– Adjon Isten ezerannyit.

– …m kell nekem, fiam! Most is annyi van, hogy nem tok há lenni tü…

– Hát itt a szekéren mit visz kegyelmed? – …gy disztót…

A gubás kényes filológ volt.

– Nem disztó az, hanem gyesznó.

Tánczos uram odament a szekérhez, megfogta a fülét a sertés állatnak. Az meg sem nyikkant. Próbálta emelni. Meg sem moccant.

– No, most már „gyesznó”, mert meghótt! – mondá rá igazi debreceni flegmával. – Mondtam annak a béreskölyöknek, hogy ne tegye fejjel a ló felé a disztót, mert megd…

A bizony megesett.

– De mármost ezt csak nem vihetem a magam papjának, de ha papnak szántam, legyen ezé a másiké. Gyere, ecsém, gubás, emeljük le, tegyük a hintóba szegény pár…

Ez a tréfás ötlet még Manót is ördögi jókedvre hangolta, minden elkeseredése dacára.

– Megálljunk csak! – mondá. – Ha már útitársat adunk a táltosnak, öltöztessük is fel szépen.

S azzal felkapva a földre dobált selyemburnuszt, nagy ernyős, fátyolos kalapot, szépen felmaskarázta vele a jobb sorsra érdemes mangalicát, ki vele azonnal helyet és szerepet cserélt.

A gubás mindezekhez olyan együgyű képet csinált, mint aki azt sem tudja, hogy mi ezen a nevetnivaló.

Akkor aztán Tánczos uram felsegítette a kocsiülésbe a diákot, maga is felkapaszkodott melléje; egyet csettentett a szájával az öt sárkánynak, s azzal azok úgy kilódították onnan az udvarból az átelleni kapun a nehéz társzekeret, mintha csak gyerekkocsi volna.

Manó csak ekkor mert nagyot lélegzeni; most hitte el egészen, hogy meg van szabadulva.

– Csak utol ne érnének! – rémüldözött hátra tekingetve. – Jó négy ló van ám azzal a hintóval.

– …geszem én azt a négy lovat hintóst…

– De az ekhós szekér is Horkázié.

– …zt meg se eszem, csak megpipálom…

Jól elhaladhattak odáig, ahol a nagy erdő kezdődik, mire a veszedelem kitört.

Horkázi odabenn a fogadó belső szobájában egész kényelemmel fogyasztott el egy egész paprikás tyúkot, egy üveg bakator és suliguli mellett, csak a zúzáját hagyta meg; azt ki nem állhatta. Ezt azután fenntartá valami kapitális tréfacsinálásra. Felszúrta a kenyérszelő bicskája hegyére, s úgy vitte ki a hintóhoz, megkínálni vele az Emmácskát.

A hajdú még odabenn mulatott a paraszt ivószobában, a kocsis pedig aludt az istállóban; csak a matyó kocsis támogatta a hátával az állás oszlopát.

– No hát! Drága szép Emmácskám! Szereti-e még a zúzáját? A csirke zúzáját? A maga legkedvesebb porcióját. Ehun van: elhoztam. Tetszik megszólalni? Feloldjam a száját?

Hát amint felveti a kalapfátyolt, akkor bődül hanyatt ijedtében.

– Jaj! Ormuzd és Ahrimán! Minden amshasspandok! A kisasszony disznófejűvé változott!

– Ki cselekedte ezt a disznóságot? Héj Jónás! Hajdú, áruló lictor! Hol tekeregsz? Gyere elő! Hol a puskám? Hadd lőjelek agyon!

Erre a nagy patáliára aztán a hajdú is előcammogott az ivószobából, törülgetve a bajuszát az utolsó pohár bortól.

– No, hát mi dűlt fel?

– Ide nézz, ördög fia! Mit hagytak itt a kisasszonyunk helyett? A hajdú aztán a maga részéről viszont a gubás kocsisra förmedt.

– Nem megmondtam kendnek, hogy el ne hagyja szökni a kisasszonyt?

– De azt nem mondta kee, hogy el ne hagyjam szökni – a diákot.

– Agyonlőlek mind a kettőtöket! – üvöltött Horkázi.

Szerencsére a puskája sohasem szokott megtöltve lenni, csak népijesztőnek hordta magával, maga félt a töltött fegyvertől, hanem a barkócafa bottal nagyokat suhintott a két kötelességmulasztó cseléd felé. Azoknak volt annyi eszük, hogy nem tartották hozzá a hátukat.

Ebből lett egy kis kergetőzés, amibe végre is Horkázi úr beleunt.

– Hová lett a kisasszony? Te, mafla! – horkantott a matyóra, nekivörösödött ábrázattal.

– Ahun viszik azon az ötlovas szekéren, ni. Már jól elkocogtak.

– Hát mért nem mondod hamarább?

– Mert nem kérdezték hamarább.

– Gyorsan befogni a hintót! Merre az a kocsi? A füledre feküdtél, te manichéus?

– Arra hát. Jólesik az az ember testének, ha délután egyet szunnyadhat.

A táltos kergette a hajdút, a hajdú cibálta a kocsist, a kocsis nem találta a lónak a fejét, mind a farkánál akarta felkantározni; a Matyó kocsis meg odakönyökölt a kocsiajtóra, a felpiperézett sertésre bámulva, mintha most akarná már teljesíteni a strázsáló kötelességet, nehogy még ez is elszökjék a kisasszonyruhából; mint ahogy már egy diák elszökött belőle.

Azonban ez az egész derendócia nagyon hasonlított azokhoz a betanult komédiákhoz, aminőket valami falusi színésztrupp szokott előadni, ahol az igazgató játssza a dühösködő páter familiást, felkötött kenderszakállal; van hozzá egy káromkodó hajdú; egy agyafúrt palóc, akinek a szerepe tótágast álló feleleteket adni, aztán meg egy kocsis, kinek feladata úgy tenni, ahogy részeg emberek szoktak. A nagyszakállú kiabál, a másik három addig hallgat; a négy lépésnyi színpadon kergetik egymást, de el nem érik, az egyik nagyokat üt a bottal, de nem talál; a másik jajgat, bár nem kapta meg az ütleget, s ahol „hahaha” van írva a szerepben, ott megáll az ember – nevetni.

Ezek itt mind a négyen úgy tesznek, mintha csak egy főpróba nélkül előrántott bohózatot játszanának.

És hátha még az ötödik is szerepet játszik ebben a komédiában? (Nem a sertés állatot értjük, mert az egész komolyan veszi a maga állapotját, hanem Tánczos uramat.) Hátha az is a trupphoz tartozik?…

Azon a szép síkságon, ami a Világlátó csárda s a nagy erdő között elterül, (csupa kaszáló, nyilasokra osztva, amiből minden cívispolgárnak jár egy ötboglyás nyilas); – nagy messziről meg lehet látni egyik szekérről a másikat. Manó egyre tekingetett hátrafelé, amíg Tánczos uram csak úgy kurta kutyakocogásban ereszté a lovakat, értekezést tartva Debrecen városa kiváló szabadalmairól, amik azt a világ első városává teszik, s a cívispolgárnak azon páratlan nagy hatalmáról, amilyennel senki e világon nem dicsekedhetik. Mert hogy minden debreceni polgárnak van harmincszor olyan nagy földbirtoka, kiszabva a legjobb termőföldből, mint amekkora a háza udvarostul, kertestül odabenn a városban; s a házat a föld nélkül eladni nem lehet, azok egymáshoz vannak kötve. Ennélfogva itt semmi gazdag ember nagy birtokot össze nem vásálhat, mert akkor egy egész utcát kellene neki odabenn megvenni. Aztán semmiféle adófizetés s más ilyen nyavalya a debreceni polgár lelkét nem háborítja, sőt inkább ő kap osztalékot a város jövedelmeiből.

Manó mind nagyon érdekes dolognak találta ezeket, de azért mégiscsak nyugtalanul tekingetett hátra azon porfelleg felé, melyet ha néha hátrahajtott a szél, egy négylovas hintó tűnt elő belőle.

– Mindjárt utolérnek bennünket, Tánczos bácsi!

– …dd erőködjen…

S magyarázta tovább a puszták virtusait, áttérve a „purzsás”-ok ismertetésére, akik Erdélyből hajtják le ide a juhnyájaikat legeltetni.

A hintó ezalatt olyan közel érte már a szekeret, hogy a vágtató paripák prüszkölését lehetett hallani. Tánczos uram még mindig csak lépésben eresztette a lovait; rajt ült az ostorán.

– …nek az a nagy ugrálás? Mindjárt benne leszünk a nagy erdőb…

Hiszen Manó is gondolt valamit a nagy erdőről, mikor azt elérték. Az ökleiben nem bízott, de igen a lábaiban. Ha ő ennek a bozótnak nekiveti magát, hárman sem fogják el. Csendesen kezdte lehúzni a csizmáit a lábáról, s a tógát felgyűrte az öve alá; mezítláb még sikeresebb a szaladás.

– …m akar elszaladni, humanis…? – szólt oda félvállról Tánczos uram.

– Már itt jön a pópa a sarkunkban.

– …dd jöjjön! Még úgysem ettem papot se sülve, se nyers…

A nagy erdő szélében kezdődik a homok. Az a jó becsületes kerékkötő homok, amely tanácsossá teszi a fontolva haladást. Itt már a hintó is csak lépést baktathatott a szekér nyomában.

Horkázi és a hajdú leszálltak a hintóból, nyilván csak azért, hogy a lovak könnyebben húzhassanak, de Manó ezt arra vélte, hogy már őérte jönnek, nosza hirtelen lerúgta hát a másik lábáról is a csizmáját, s ő is ugrani készült.

– Nené! – mondá Tánczos uram – valamit kiejtett a csizmából a humannis…

A biz a százforintos bankó volt.

– Ez egy százforintos bankó – monda a diák.

– …gy ne tunn…

– Hát akkor azt is tudja, nagy jó uram, hogy ezt kitől kaptam, mire kaptam?

– …szt is csak tudj…

– No, hát én ezt most megköszönöm és elfogadom.

– …ztán menj…?

– Menjünk, menjünk.

– Od…?

– Oda.

Tánczos uram elővette az ülése alá dugott ostort, s kikanyargatta annak négyes suhogóját.

– No, hát mármost – gyíh, te Csillag, gyih, te Pajkos! Bécs városáig meg sem állsz!

S azzal közibe cserdített az ötös fogatnak. A kemény szájú bucefalusok egyszerre szügyeikbe vágták a fejüket, s úgy elragadták a szekeret, hogy csak úgy csörömpölt. Nem volt azoknak homok a homok.

A hintós ló kocsisa is utána akarta csinálni azt a mesterséget, de az ő más terephez szokott paripái az első nekirugaszkodás után végképpen kiálltak, s szétvetették a négy lábukat, pedig a két pasasér is segített tolni a hintót.

Úgy elszáguldott előlük a szekér, hogy nemsokára még porát sem látták.

Horkázi felállt egy levágott fa törzsére, s onnan kiáltott el egy ókazár-bolgár átkot a futók után, ami azokat valószínűleg egész súlyával fogja utolérni.

És így szerencsésen sikerült a Tanussy család egyetlen fiutódját bekergetni a bécs-újhelyi császári királyi katonatiszti növelde falai közé.

Ha Horkázi Kajafás Ponthaligethy Adalbert grófnak fizetett totumfacja lett volna, sem intézhette volna ezt a stratagémát tökéletesebben.

Mikor pünkösd után nehány hétre Badenben (Bécs mellett) Ponthaligethy gróf összetalálkozott Hruszkay királyi tanácsos úrral, s az első udvariasságokat egymás közt kicserélték, azt kérdezte tőle:

– Hát hogy vannak megelégedve a dologgal a Bankgasse Nro 5-ben (udvari kancellária)?

– Tökéletesen – biztosítá őnagyméltóságát őnagysága.