|
Gil Blas azonnal sietett
tapasztalásdús nagybátyját, Don Juant felkeresni. Megtalálta a kaszinóban. Az
ott szokta nézni a kártyásokat. Ő maga nem kártyázott soha, neki csak egy
szenvedélye volt, az asszony.
A lefolyt hét év nagyon
megváltoztatta a két rokon közötti álláspontokat. Gil Blas nagy, csontos,
erős úrfivá nőtte ki magát, akinek jól illett a tiszti egyenruha, míg
Don Juannak a háta most még jobban előregörbült, s csak az erőhatalom
tartotta fenn nála a régi jó kinézést; a haját hol szőkére, hol barnára,
hol gesztenyeszínűre festette, nyáron pedig, mikor utazni járt, s
abbahagyta a festést, egészen lila színű lett a haja, volt nála
szőke-saison, barna saison, kezdett a lion-világ veteránjai közé
számíttatni.
– Kedves bátyám – mondá
Gil Blas, a sakkozó klubba húzva félre Don Juant. – Én egy nagy barátságra
kérnélek téged. Tudod, hogy én egy év múlva nagykorúvá leszek, s akkor megkapom
az anyai örökségemet. Hanem én nem várhatok odáig. Nekem szükségem volna
negyvenezer forintra rögtön. Nem ismersz valami olyan tőkepénzest, aki ily
kölcsönre hajlandó lenne?
– Hogyne ismernék? S
mire kell neked ez a nagy pénz?
– Szent célra.
– Szent cél? Mindent
tudok. Engem is örökké ilyen szent célok vezettek.
– Nem is sejted. Én
ráismertem arra a delejes csodaszűzre.
– Csak nem ő az?
– De igen. Barátom! Azt
nekem nem lehet eltűrnöm, hogy egy jó családbeli leány ily veszedelmes
pályán maradjon, ahol elébb-utóbb a csáb áldozatául fog esni. Az anyja a mi
öregapánkkal volt gyöngéd viszonyban. Nem akarok semmi vonatkozást tenni
ezáltal. De nagyon tisztelte az öreg ezt a hölgyet. S viszont az is őtet.
Én a kegyeletet megőrzöm. Én ezt az összeget odaadom a csodaszűznek,
s azáltal olyan helyzetbe hozom, hogy az erényét megőrizhesse. Tudod, a
nyilvánosság, a titokzatosság! Ennek előbb-utóbb rossz vége lesz. Ezt én
nem engedhetem meg. Nekem meg kell őt szabadítanom.
– Nemes keblű
fiatalember! Egészen az öregapádra ütöttél. Ő is ilyen erénymegmentésben
gyakorolta tehetségeit. Tettél már talán ilyforma ajánlatot az olasz
grófnőnél?
– Igen.
– És nem utasította
vissza!
– Azt felelte komoly
méltósággal, hogy értekezni fog eziránt a „családdal”.
– Jól van. Utána fogok
járni a megbízásodnak. Pár nap alatt nyélbe lesz sütve a dolog.
– De árulást ne kövess
el ellenem!
– No, hiszen annyi eszem
csak van, hogy nem szerzek magamnak párbajt egy olyan gavallérral, aki ágyúval
lövöldöz.
– Csitt! Senkinek egy szót
sem!
Amint szétváltak a nemes
rokonlelkek, Don Juan azt mondá magában:
(„Sohasem hittem volna,
hogy én tanuljak valamit a Gil Blas öcsémtől az én tudományomban! Nemes
keblű ifjú! Követem a példádat, s megelőzlek egy lion-fejjel.”)
Azzal Don Juan ment fölkeresni
a nagybátyját, Adalbert grófot. Az a makao-szobában volt, bankot adott.
Megvárta, míg nyereséggel visszavonul. Ilyenkor, mikor nyert, Adalbert gróf el
szokta hagyni a kártyázószobát, s igen szorgalmas hírlapolvasó lett
belőle. Don Juan leült melléje, ugyanazon Augsburger Allgemeine árnyékába.
– Kedves bátyám. Mit
gondolsz, sokáig elélek-e én még?
– Azzal a mértékletes
életmóddal, amit te folytatsz; – hiszen még egy ősz hajszálad sincs.
– Semmi tréfa. Igen
komoly dologrul akarok veled beszélni. Én szeretnék tőled hatvanezer
forintot előlegezni, hat éves levonásokra az általad fizetett
életjáradékombul.
– No, ez annyira komoly
dolog, hogy kedvem volna sírva fakadni rá.
– De mindjárt olympi
derű ragyogandja keresztül jupiteri ábrázatodat, ha elmondom, mi célra
akarom fordítani én azt az összeget. Szent cél! Egy veszélyben forgó női
erénynek a megmentése.
– Nem menthetné azt meg
más?
– Senkinek sem
kötelessége annyira, mint nekem. – Tudod, hogy ki az a csodaszűz, aki
neked azt jövendölte, hogy még két fiad, meg egy leányod fog születni? Senki
más, mint Sáromberkyné leánya. Tudod, hogy szegény jó apánk milyen nagy
tisztelettel viseltette e jeles hölgy iránt. Ha ő most ide szállhatna
közénk az égből.
– Hagyd ott szegény
megboldogultat! Hát mit akarsz te azzal a leánnyal?
– A legszentebbet.
Biztosítani akarom őt a csábok és eltántorítások ellen. Ez az ő
mostani csodaszereplése in ultima analysi mégiscsak a bűn ösvényére vezet.
Csak gondold meg, még a saját fiad is a csábítók sorába állt, negyvenezer
forintot ajánlott fel a grófnénak, s most azt hajhássza, hogy kitől kapja
meg mindenáron. Százezret kész aláírni egy uzsorásnak.
– Tüzes mennykő! Ez
nem tréfadolog.
– Nohát? Ugye, hogy
nemes tettel örökítem meg az emlékezetemet, ha az én áldozatommal két ártatlan
lelket mentek meg az erény számára.
– Hát inkább te, mint a
fiam! No, gyere el holnap hozzám; majd ott beszéljünk bővebben erről
a dologról.
Kezet szorítottak, s
azzal ott hagyták az Allgemeinét.
Magában pedig azt
gondolá Ponthay Adalbert gróf:
(Inkább az öcsém, mint a
fiam? – De hát miért ne inkább én magam, mint ti mind a ketten? – Hogy az én
két halántékom között eső domb már kopasz? Duplázzuk meg a tételt, s nem
fog az látszani!)
Ponthay Adalbert a maga
részéről átvándorolt a kaszinó magán étkezőfülkéjébe, ahol
Simphonides herceg szokott vacsorálni. Még az entremet-nél találta. A poharak
közül a Saint Julien szerepelt, a Cliquot még a jeges medencében hűselt. A
milliók prófétája egyedül szokott enni és inni. Zsenírozta, hogy az étvágyát
bámulják. Hanem, ha olyan bajtársra akadt, akinek az étvágya az övével versenyt
tudott futtatni, abban nagy kedve telt; még újra is kezdte érette az egész
vacsorát az elején.
Ponthay Adalbert gróf
pedig igen szívesen látott vendége volt a hercegnek. Egyik nagy részvényese volt
minden pénzügyi műveleteinek. Az osztriga és a giardinetto között igen
szépen végig lehet azokat sorban tárgyalni. A mai napok börzéjének éppen a
„Nordbahn”-részvények voltak a kedvencei; mindennap hágott fölfelé az
árkeletük. Már 80-nal álltak a parin fölül. És Adalbert grófnak volt
belőlük 1000 darab. És ő mégis azt a szándékát árulta el –
fagylaltozás közben –, hogy ezeket a részvényeket kéz alatt eladja.
– Hóhó-hán-hum! –
lélegzett nagyot a pénzóriás. – A Nordbahnt eladni! Hallatlan! Lehetetlen! Kell
a grófnak 80 ezer forint? Humhum hőhő! Talán aranybányát akar rajta
venni Erdélyben?
– Nem biz én. Hanem
őszintén megvallva: (pietas dolga ez) (nemesember nem tűrheti ezt el)
– (hogy egy családunkhoz vonatkozással levő személy nem éppen rangjához
illő állapotban tengődjék) – (nem mondtam volna még?)
– Hum-hán! Semmit sem
hallottam.
– No, az a szegény kis
árva lélek, ott a Sommacampagna grófnő lakásán, aki csodajövendőket
mond.
– Haha, hohó, humhumhum!
Nekem mindennap van vele értekezésem húsz louis d’or-ért. Nagyon kedves
teremtés. Hát mi az?
– Én megtudtam, hogy az
egy előkelő családnak a leánya, a grófnő csak mellékszemély a
dologban. Az anyja az udvarnál is – (de csitt! ne tovább). Elég az hozzá, hogy
ez a titokteljes szereplés nem fér össze a család méltóságával;
előbb-utóbb az erkölcsi süllyedés fertőjébe vezet. Én elhatároztam,
hogy ezt az összeget, amit nekem úgyis csak a véletlen szerencse adott, arra
fordítom, hogy ennek az ártatlan hölgynek az erényét megmentsem általa.
– Hohohó, ühü-hopp! –
döcögteté elő a nagy financier a véleményét. – Hát erre kell a 80 ezer
forint? – Nyolcvanezer – hohó – forint? Egy esztendőre? – Ez nem is
sok egy esztendőre, egy hölgynek, aki az erényét megmenti! Csak elfogadná!
Adalbert grófnak csak
elnyúlt az ábrázatja erre a szóra.
Hja, ha ebbe a
licitációba egy olyan úr keveredik bele, aki a nyolcvanezeret
„esztendőnkint” értelmezi, akkor a többiek hogy versenyezzenek?
|