XXXIII. Az ablaklátogatás

A németek egy szóval tudják ezt kifejezni: „fensterln”. Az ő divatjuk. Senki sem ütközik meg rajta, ha esteli tizenegy órától éjfélig a mariahilfi vonal egy földszinti házikójának ablakából, a kidülő vasrácson keresztül egy fiatal kisasszony egy katonatiszttel beszélget. Miért nem mennek be mind a ketten a házba? Az ő dolguk. Tán jobban esik így.

– Tudsz-e hát igazat mondani? – kérdi a férfi a leánytól.

– Titokban szorgalmasan tanulom – a kedvedért.

– No, hát most exament fogsz belőle tenni. Mondd meg igazán, ugyebár az a te pythonissa szereped tiszta világcsalás?

– Nem az. Ez művészet. Csak olyan adomány, tehetség kell hozzá, mint a színjátékhoz. Hiába adnám oda a szerepet másnak, minden utasításaival, nem boldogulna vele. Megmagyarázhatnám akárkinek az egész technikai berendezését a bűvészeti színpadomnak, nem tudná azt használni. Te, mint gyakorlott technikus bizonyosan kitaláltad azt magadtól.

– Igen. Az a kis boltozatos szoba egy akusztikai góc, valódi Dyonisius füle, ahonnan a beszélgetés hangját az a felső Meissner-féle fűtőgége átszállítja egy harmadik szobába.

– Úgy van. Ott pedig ül valaki, aki a kilesett kérdésekre megsúgja a választ egy rézcsövön keresztül, ami az alvó alak nyoszolyájában egy szélpárnába szolgál; az alvó félfülével ezen a párnán fekszik. Ez igen egyszerű készülék, s csupán arra való, hogy az alvó becsukott szemmel is megismerje a besúgó által a vele beszélőt.

– De hogy ismer mindenkit a besúgó?

– Hisz ez éppen a titka az egész bűvészetnek, ami nélkül az egy furfangos szemfényvesztési tréfára szállna alá, mint a beszélő japáni vagy a Kempelen sakkjátszó gépbábuja. Annak, aki az alvó alak fülébe súgja a válaszokat, ismerni kell minden tagját a bécsi előkelő világnak, be kell avatva lenni a főrangú családok legbensőbb titkaiba, annak mesés emlékezőtehetséggel kell bírnia, hogy akit egyszer meglátott, annak az arcára, nevére, minden dolgára visszaemlékezzék. S még az emlékezet maga nem teszi meg; segíteni kell a divinatiónak. Ki kell találni egyes jelekből, véletlenekből jól eltitkolt viszonyok szálait, azokat ügyesen legombolyítani, összekötözni, mindenki bizalmát elnyerni, mindenüvé befurakodni, folyton leskelődni, kutatni és egy kezdő szóból az egész történetet kitalálni. Az a nagy mester, aki mindehhez ért; ez az én anyám.

– Azt is kitaláltam.

– Ő most is oda van. Egész reggeli két-három óráig a várost járja. Úgy nevezi, hogy vadászni jár. Ahol valami estély van, mulatság, családi ünnep, ott ő mindenütt tudja magát hasznossá tenni. Segít a konyhában, a terítésnél, az öltözőszobában, főúri családoknak titkolt pénzzavaraikban kezükre dolgozik, zálogot közvetít, cselédet beszerez, azt hiszik, mindezt azért az alamizsnamorzsáért teszi, ami a nagy urak asztaláról lehull. Pedig ő rájuk vadászik. Felhajtja a vadat, én aztán elejtem.

– S tetszik neked ez a komédia?

– Óh, nagyon. Ne hidd, hogy én ebben csupa báb vagyok. A művészi feladat az enyim. Én a suttogásból csak egy tényt tudok meg; nekem kell abból hirtelen olyan rejtélyes választ alakítanom, mely a kérdéshez odatalál, de mégsem árul el mindent. Az adott válaszban csípős élnek kell lenni, vagy költői alakba burkolt értelemnek, s azt, hogy a kérdés miatt zavarba jöttem volna, nem szabad elárulni egy arcpirulás, egy verítékcsepp által a homlokon, sem a szemöldök összehúzásával, sem az ajknak egy mosolyával. Ez a megfordított színpadi művészet, nem szabad az arcnak semmit mutatni, csak a delejes álom egyformaságát. Hanem hiszen nekem ehhez adományom van; én csakugyan bírok azzal a delejes lénnyel, amit mesmerizmusnak hínak; – látod, azt, hogy te engem meg fogsz látogatni, nem súgta nekem az anyám, azt a kis cédulát készen tartottam magamnál, mielőtt te a hozzámjövetelre gondoltál volna.

– Arra is rájöhettél eszmetársulat láncolatán, hogy én természetfölötti tüneményekben nem hiszek. Ez a te művészeted mégis hazugság, csalás.

– Hát legyen az. Senkinek nem teszek vele kárt, ha megcsaltam.

– Csak magadnak.

– Szégyenemre válik, ugye? Hiszen van más fajtája a csalásnak, ami becsületünkre válik – nekünk, lányoknak. Ez a csalás meg van engedve, sőt kívántatik tőlünk. Ez aztán kárt is okoz másnak; de nem nekünk. Hiszen, ne félj, erre is elő van készítve az út. A delejes alvótól nemcsak a jövendő után kérdezősködnek, vannak, akik a jelenre kíváncsiabbak. (Nézd, hogy ég az arcom? Tedd rá a kezedet.) Mindennap hallani ilyen kérdést. Ha nekem mondják, válaszol rá a rézfüggöny. Az okosabbak a patronának mondják el. Az feljegyzi, s közli az anyámmal. Következik heves vitatkozás. Valóságos árverezés folyik! (Nézd csak; olyan a kezem, mint a jég!) No, ne szorítsd meg olyan nagyon. Anyámról meg kell mondanom, hogy ő büszkeségéről sohasem tett le. Annak az aranynak, ami ezt a büszkeséget megveheti, elébb gyűrű alakot kell felvenni. Ha az árverezők közül, akik kincseiket a mérlegre halmozzák, valamelyik – a sok közül – aki legbolondabb – azt találja mondani, hogy „No, hát magát a kezet is!” – az megkapja a pálmát. Az aztán nem kérdés, hogy a potrohos lesz-e az? Vagy a rezes orrú? Vagy a festett hajú? Vagy a bajusztalan? (Ezek között nem a legvénebb a leggyűlöletesebb). Ahhoz menni kell. – Ez a hivatása a leánynak. – És akkor aztán áttér az egyik csalás útja a másikéba. Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha én odatérdepelek az oltár elé, s Istent tanúságba híva azt esküszöm egy embernek, akit gyűlölök, utálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom, midőn minden idege a szívemnek azt hangoztatja vissza: „De meg foglak csalni! De veszedelmednek örülök! S kívánom, hogy elbukjál, hogy elhagyhassalak!” S mikor a nagy hazugságnak a végén azt kell mondani: „Isten engem úgy segéljen!”, hogy rebegem utána az „ámen”-t, mikor lelkemben ez az istentagadó érzés szól: „Hiszen ha ide hagytál hurcoltatni, mit segíthetsz rajtam ezentúl!” Tehát hazudni, csalni, hamisan esküdni! – Hanem ez becsület! Ez megszerzi a világ tiszteletét. Szegény leány, ha a theátrumon komédiázol, megvetés a sorsod – hanem ha a templomban tetted azt – dicsőség és hálálkodás fogad.

Manó fogva tartá az ablakból kihajló leánynak a kezét, s halkan suttogott hozzá.

– És hátha a templomban is lehetne igazat mondani a leánynak? Hátha olyan kéz vezetné oda, melynek nem kell lánc, hogy örökre ott tartsa?

– De ez álom.

– Nincs olyan álom, amit ha erősen akarunk, meg ne valósuljon. Légy az én nőm.

A leány elszomorodott e szóra.

– Minek mondtad ki ezt a szót? – monda bánatos hangon – látod, ez a szó olyan szent valami, mint az Isten neve; nem szabad azt könnyen kimondani.

– Én egész hitemmel mondtam.

– Ha te annyit gondolkoztál volna ezen, mint én! Gyermekkoromban is, amikor még nem szerettem más elérhetetlent, mint a holdat, voltak ilyen gondolataim. Mi van a holdon túl? A csillagok. Hát a csillagokon túl? A tejút. Hát a tejúton túl? A ködfoltok. Hát azokon túl? A semmi. Hát annak hol van a határa? Azután más végtelenség után kezdtem futni. Mi lesz belőlünk? Én is, te is, leszünk-e valamik? Hát aztán mi lesz? Találkozunk-e valaha ismét? Hát azután? Fogsz-e olyan jó lenni akkor is hozzám? Hát azután? Meg még azután? És ismét azután? Ebbe olyan könnyű belebolondulni, mint a világ végének a keresésébe. – Tegnapelőtt óta, hogy megláttalak, nem vagyok képes az alakoskodásra. Azt kellett mondanom, hogy beteg vagyok, nem tarthatok előadást. Egyet megtudtam – lettünk valamik: én egy szemfényvesztőnő, te egy császári tiszt; azután még egyet; ahányszor én álmodtam tefelőled, te is annyiszor énfelőlem, de hát azután? Neked semmid sincs, nekem sincs. Két semmiből nem lesz valami. – Anyámnak minden vagyona ez a kis ház, amiben lakunk. A te apádnak pedig nem marad idestova egyebe, mint az őseinek a csontjai; az anyád el fogja hagyni. – Ezt nem én jövendölöm. Ezt az anyám tudja így. Egy császári hadnagy, meg egy híres somnambula! Hogy csinálsz ebbül egyet? Mi van az utolsó csillagokon túl?

– Hát én megmondom neked, hogy mi van az utolsó csillagokon túl! Egy új csillagvilág. Te azt mondod; én is semmi vagyok, te is az. Lehet-e két semmit összeadni? Én annál nagyobbat is tudok. Kétfelé vágni a semmit, s az egyik feléből csinálni valamit.

Mint császári hadnagy nőmmé nem tehetlek, de letehetem a tiszti kardbojtot, amikor nekem tetszik, s akkor szabad ember vagyok.

– És koldus.

– Nem az! Nem koldus az, aki a száraz kenyeret meg tudja szolgálni becsületes munkával. Mint a mítoszi ambróziában egyesülten élvezhető volt minden íz és zamat, úgy megvan ez a munka szerezte falat kenyérben. Óh, ha tudnád, hogy milyen édes, milyen jól tartó ez a kenyér! Ez a te ismeretlen világod. – Én már jártam benne. S gyönyörrel emlékezem vissza a boldog estékre, amikor a puszta földön fekve nem kellett senkinek megköszönni az elmúlt napot, s a reggelekre, amikor nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velem ma. Ide hívlak ebbe az ismeretlen világba. – Lesz semmink és egy egész világunk benne! – Nem beszélek neked hóbortokat. Messzelátó terveim vannak. Most indult meg hazánkban a nagy Tisza-szabályozási művelet, oda tanult mérnökök kellenek: engem ott szívesen fogadnak. Keserves, nehéz munka lesz az; semmi kényelem, semmi megpihenés. Egy nádkunyhó itt-amott valamelyik láp szigetén, vad szederindával befutva; ez lesz a palotám, ahová a menyasszonyomat viszem; a dobogó keblem a vánkos, amire a fejét lehajtja; maga lesz cseléd, szolgáló, aki süt, mosogat, ruhámat megfoldja, s danolva vár, mikor csónakommal közelítek a nádasból feléje, s akkor aztán a ropogó tűz mellé leheveredve elbeszélgetünk egymással azokról a csillagokról, amik túl vannak a látott csillagokon.

A leány elkezdett zokogni, s csak annyit rebegett:

– Hol van az a szederindával befuttatott nádkunyhó?

Megvolt az eljegyzés. – Hozzámegy.

Hogy magához téregetett a gyönyörvegyületű fájdalomból, azt kérdé lelke ifjától:

– És te valóban képes volnál arra, hogy énérettem, a te szíved kívánságából, lemondj arról a fényes pályáról, amit annyi szorgalommal vívtál ki magadnak? Hogy a tiszti rangot letedd énértem cserében?

– Hát lássad, kedvesem – szólt szelíd komolysággal az ifjú. – Énnálam még az elhallgatott igaz szó is éppen olyan súlyos, mint a kimondott hazugság. Ha hízelgő, csábító volnék, azt mondanám: „Csupán teérted teszem azt, hogy téged bírhassalak!” – Egyéb okom is van rá. – Ma kaptam levelet az apámtól. Azt már megtudtam, hogy őt császári tisztté kineveztetésem nagyon lesújtotta: rögtön eltávozott Pozsonyból, otthagyta az országgyűlést, hazament Tűzhalomra. Elhiszem, hogy abban az állásban, amit ő a politikai életben elfoglalt, az én címem rá nézve egy rákseb, belehal, ha ki nem égetheti. – Ma levélben keresett fel. Igen szelíden és higgadtan írt. Kedves fiának nevez. Elmondja hímezetlenül, hogy az én mostani életpályám az övét egészen lerontja. Azután szeretetteljesen kér, hogy az ő kedvéért mondjak le a tiszti rangról, térjek haza. Ő átengedi nekem őskövi uradalmát, gazdálkodjam rajta. S minthogy ő soha senkitől sem kért az életben semmit ingyen: rám hagyja, hogy ennek a kívánságának a teljesítéseért kívánjak tőle akármit, ami tőle függ, előre „igent”-t mond. Te kitalálhatod, hogy mit fogok tőle kívánni. – Hát mármost megtudtad, hogy nem csupán teérted hagyom el a tiszti pályát.

A leány sóhajtva mondá:

– Hát akkor mit biztattál engem azzal a szederindás nádkunyhóval?

– Óh, azért ne félj! A kunyhó meglesz. Mert afelől megint én mondhatok egész bizonyossággal jóslatot, hogy engem harmadnapra a hazakerülésem után – vagy az ajtón, vagy az ablakon –, de ki fognak dobni a tűzhalmi kastélyból, s nagy szerencse lesz, ha meg nem vernek.

Olyan jókedvűen tudtak ezen nevetni! – Kezeiknek az öt ujja egymásba volt fonva.