XXXIV. Az édes otthon

Hét éve már, hogy az atyai háztól elszakadt az ifjú, azóta ő is nagyot változott, a gyermekből daliás legény lett, az arca megnyúlt szép tojásdad alakra; ajkain, állán pelyhezni kezdett az ütköző férfijel, termete katonás, egyenes tartáshoz szokott, dús fekete haja az akkori időkben divatozó csigákban takarta homlokát, halántékait – egész arckifejezése hideg volt, és kemény; hanem a szemeiben volt valami igézet, aminek a varázsa alól ki nem tudta magát vonni sem ember, sem állat, s vagy odasimult hozzá, vagy elszaladt előle.

Mikor egy utolsó ablaklátogatásnál búcsút vett kedvesétől, megmondva, hogy holnap indul a szüleihez, azt mondá neki a bölcs leányzó:

– Aztán tudod, édesem, amire kértelek. Csak arra, hogy tanulj hallgatni. Lásd, olyan az igazmondás, mint a töltött fegyver. Az ember használja védelemre, támadásra: az férfias dolog; de ok nélkül, tréfából játszani vele bolondság, gyermekeskedés.

– Jól van. Tégy zárt a szájamra.

A leány aztán megpróbálta mindenképpen lezárni azt a szabadon járó száját a fiúnak. Talán használ neki, legalább egy időre.

De Manó is sok változást talált az apai háznál, visszatértében. Először is az anyja egészen más asszonyság volt, mint amilyennek azelőtt ismerte. Az egykori tűzrőlpattant háziasszonyból a pozsonyi társaság egész úri dámát mívelt. Szalont, boudoirt tartott; Dorkó nénő ki volt szorítva a cselédszobába; Sára asszonynak Svájcban született francia társalkodónője volt: attul rettenetes sok német és francia beszédet tanult el, parádézott is vele állandóan; sőt még abba is beletörte magát, hogy olvasni megtanult, minden asztalán feltárt könyvek voltak láthatók, s azokból ő aranyfogantyús lorgnonnal olvasott, s ha látogatója jött, sietett a társalgást az irodalmi térre átvinni. Jósikának az Abafiját már egészen átolvasta.

Előre értesítve lévén a fia megérkeztéről, annak a kedveért grand toilette-et csinált, és svéd kesztyűt húzott, a haját à l’anglaise fürtökbe süttetve. (Szép asszony volt most is!)

Mikor Manó belépett a szobájába, felugrott a hímzőráma mellől és eléje szaladt, dicsekvőn kiáltva németül, franciául.

– Oh, te schene Pum! Regardé mamzell: nid wahr, ist bogár Sohn? (Beau garçon.)

Azzal megkapta a fejét: összevissza csókolgatta, egy foltot szárazon nem hagyott rajta; folyvást áradozva:

– Combién bogár Sohn!

Azzal odaülteté maga mellé a pamlagra, folyvást ölelgetve s a tenyerével veregetve az orcáját; szinte elfeledte az etikett parancsát, hogy a szobában levő hölgyet bemutassa neki:

– Mamzel Zsüliett!

A svájci hölgy igen kövér képű szép volt: áldott jó teremtés, szemérmetes és mindjárt elpiruló. Amint Manó ránézett, el akart távozni a szobából.

– Resztó! resztó! mamzel! – marasztalá Sára asszony. – Ist mein Emma ta! Hab i xakt, kommst her!

– Hát, édesanyám – szólalt meg Manó –, ha a kisasszony megengedi, beszéljünk magyarul.

– Sik-zik-nik! Az nem illik. Ha valaki nem érti a nyelvünket, az előtt magyarul beszélni.

– Hát akkor én majd csak csendes hallgató leszek.

Úgysem jutott volna itten szóhoz. Sára asszony egyre kérdezett, de feleletre nem hagyott időt; mindent meg akart tudni, ami azóta történt, amióta „hast davongeloffen”, „du Schelma, du Kanáli!”, s más ilyen válogatott édnevek kíséretében. S majd nemsokára rátért a vallatás arra a kérdőpontra, hogy nem szeretett-e bele még valami hercegasszonyba? Hán? Valld meg igazán? Senki sincs még?

Azzal magyar tréfás szokás szerint a mutatóujja hegyével megtapintá a Manó orrának a hegyét: az elárulja, ha hazudott.

– Nix nutz! Azt majd én választom ki a számodra! Ohó! Mennyi kontesz, hát baronesz van Pozsonyban: nobel bálban. Sármánt, elegáns, mányifik!

Aztán elszámlált neki nagy gyorsasággal, de nem egészen hibátlanul egy egész kalendáriumot, előkelő úri hajadonok keresztneveiből. Ezekből mind válogathat „ő” a fia számára.

(Hiszen éppen azért jött most ide Manó!)

El is felejtette, hogy lakat van a száján, s egyszerre csak kirukkolt vele nagy magyarul.

– És hátha olyan szegény leányt választottam volna, mint amilyent az apám vett feleségül?

Erre a szóra nagyot lökött az öklével a fiának az oldalába.

– Úm möglök (unmöglich).

No, ez a lökés legalább a régi stílusból való volt. Manó annyit megtudott, hogy az anyjánál nemigen számíthat pártolásra. A szegény leányból lett úrasszony grófnét keres a fiának arául.

– Hát az apámat hol találom? – kérdé, kibontakozva az anyai ölelő és taszigáló karok közül.

Erre Sára asszony fontoskodó arccal mondá franciául:

– Ton pér e boku pér avek.

Manó bámulva nézett szét, s aztán a mademoiselle-hez fordult tiszteletteljes kérelmével, hogy magyarázza meg neki, mit értsen az alatt, hogy az ő apja most egyszerre olyan sokadmagával lett apa?

Mamzell Juliette aztán, lángvörösre pirult arcát kecsesen félrefordítva, mintha valami szívbeli titkot vallana meg, világosítá fel a tényállas felől, miszerint jelenleg igen sok lelki atyák vannak a kastélyban összegyűlve, akik a követ úrral együtt tanácskoznak.

– Értem, kisasszony. Köszönöm. Tractualis gyűlés van, esperesek és assessorok vannak itt, az atyám a tractus coadjutor curatora.

Tehát itt is egy nevezetes mozzanatra érkezett meg véletlenül.

Iparkodott szabadulni a boudoirból, s ment az apját felkeresni.

A folyosón majd leverte a lábáról a sok szembe jövő tiszteletes és világi assessor, kik éppen az előértekezletről jöttek ki Decebáltól. Megbámulták valamennyien.

Mindenki tudta már, hogy megérkezik az elveszett fiú, s ugyan kíváncsiak voltak rá. Vajon csakugyan Sobri Jóska volt-e? Vagy medvetáncoltató? Vagy – ne adj Isten! – császári tiszt? Egyik sem nézett ki belőle.

Manó azon az ajtón látta jónak bemenni, amelyiken a frequentia kijött: a consistorium tanácsterme volt az. Csak ketten voltak már odabenn, a coadjutor curator, meg a tractualis nótárius. Az utóbbi Manó előtt jól ismert alak a diákéletből, az ő diákkorában contrascriba volt a debreceni kollégiumban, s mint ilyen az alumnusok főfelügyelője. De sok poshadt káposztát megetetett velük! Azért el is nevezték „Géházi”-nak. Most már pap valahol, s nagyra vihette a dolgát valami kerülő úton, hogy ő viseli az egyházmegyei jegyzői hivatalt.

Egy hosszú, zöld asztal elnöki pozíciójában jegyzőkönyvet collaudálva találta az apját Manó.

Ha már az anyjánál kellemesen volt meglepetve Manó azon feltűnő változás által, melyet a közmívelődés annak az egész lényére gyakorolt, ez a benyomás csak fokozódott azon átalakulás szemlélete által, mellyel az atya tündökölt.

– A tréfás, népdalontó, jó kedélyű cimbora helyett maga előtt látta a szónokok és statusférfiak egyik tipikus példányát, ki saját fontosságának érzetét sohasem hagyja el.

Decebál addig nem reflektál az ajtón belépő jövevényre, amíg a jegyzőnek az információt meg nem adta.

– A gyűlést megnyitó szónoklatot per extensum kell a protocollumba felvenni; nem per excerpta: diaetán is ez az usus.

Csak azután méltóztatott a kezét nyújtani a hazakerült fiának, e rövid mondattal:

– Szép tőled, hogy hazajöttél.

– Te parancsoltad: én szót fogadtam – felelt Manó, megcsókolva az atyja kezét.

– Úgy is kellett – szólt Decebál országgyűlési szónoklat öblös hangán. – Az embernek hármas kötelességei vannak az életben: a családja iránt, a hazája iránt és vallása iránt. E hármas kötelességet sohasem szabad az életben elmellőznünk. (Ez készült beszéd volt!)

Manó hasonló ünnepélyes tenorbul felelt meg.

– Arany betűkkel fogom felírni szívem érctáblájára ez emlékezetes szavaidat.

– Bomolj meg! – neveté el magát Decebál, kiesve a méltóságteljes szerepből. – Most is csak hóbortoskodol! No, hát beszéljünk prózában.

E szóra a jegyző úr jónak látta kibújni a karszékéből s protocollumostul együtt elosonni más, kedvezőbb éghajlat alá.

Decebál fölkelt, kinyújtózta magát, s megropogtatta az ujjait: az öt óráig nyúlt consistorium egészen a hátába állt.

– No, hát gyújts rá, fiam, ott a pipa. Micsoda? Nem pipázol? Hát csak tubákot szívsz? Azt is kaphatsz az anyádnál. Ő titokban rákapott. Látott már az anyád?

– Már meg is házasított.

– Itthon fogsz maradni?

– Egészen rendelkezésedre állok.

– A lemondásodat beadtad már?

– Azonnal, amint megtudtam, hogy az általam választott életpálya a te érzületeddel ellenkezik.

– Óh, azért ne képzeld ám, édes fiam – szólt Decebál méltóságot affectálva –, mintha én amiatt hagytam volna oda az országgyűlést, mert a te tiszti kinevezésed közbejött. Az én pozícióm nem olyan ingadozó, hogy azt egy ilyen csekélység megrendíthesse. Csupán azért siettem haza, mert itt a quartalis gyűlésen a pecsovicsok meg akarják változtatni az instrukciót az adókérdésben, ennek kell útját állnom. Azonkívül a tractualis gyűlésen is nekem kell vinnem a praesidiumot. És még annál is fontosabb dolgok vannak függőben, amiket majd megtudsz, ha érdekel. – Most azonban még fontos ügyeim vannak elvégzendők. Parancsolhatsz a lovászodnak vagy a kocsisodnak, s kirándulhatsz körültekinteni a gazdaságban. Vagy ha az nem érdekel, megtalálod a szobámban az országgyűlési írott naplókat: nagy érdekkel bírnak. Vacsorára jókor megjöjj, hogy a társaságot ne várakoztasd.

– Köszönöm a kocsikázást, édesapám, volt benne részem Bécstől idáig, a bölcs dolgokat is hagyom nálamnál okosabb embereknek, a vacsorát pedig nálamnál éhesebbeknek. Én csak egy kis zugot keresek a házban, ahová a magam bolond fejét nyugalomra hajthassam.

– Tégy tetszésed szerint, egyébként jól mondád.

El is mehetett bízvást Manó a számára rendelt kis szobába a kertre nyíló traktusban: a háznál minden embernek fontosabb dolgai voltak, mint hogy ővele foglalkozzék. Fumigálta őt még az utolsó hajdú is. – Sok is volt a teendő. Egy egész traktusnak eleget tenni nem tréfadolog!

De bizony mégis maradt egy jámbor lélek, aki hozzá húzódott: Dorkó nénő. Ezt a szegény, megbukott kegyencet, amióta az úri szobákból kimaradt, a konyhai körök sem szívelték. Így van ez a diplomáciában! A szakács sem engedte semmihez hozzányúlni. Minden hatáskörét elvesztette.

A félreeső szögletszobában ő vetette meg az ágyat az ifjú tensúr számára, s önkényt ajánlkozott, hogy a csizmáját lehúzza. Hogy az az áldozatkészsége nem vétetett igénybe, azt hozta javaslatba, hogy jó lenne tán, ha az Emmácska lábait dörzsölgetné, miként hajdan, minden este. Hogy ez is köszönettel lett visszautasítva: végre azt már csak nem engedte magától megtagadtatni, hogy az ifjú tensúr ágya lábához egy felfordított szakajtó fenekére lekuporodva, azt mesemondásokkal tartsa, amíg el fog szunnyadni: miként hajdan.

– Hát jól van, meséljen, Dorkó nénő.

– Jaj, tens ifjú úr: de egészen más világ van itten, mint hajdanában volt! Amióta maga itt hagyott bennünket, mintha a boldogságot is elvitte volna magával. Az ember magamagára sem ismer már, úgy megváltozott minden. Én bizony nem is kívánok a belső szobákba menni. Az a francia mamzel még csak a jó nap köszönésemet sem tudja visszaadni; az édes mama meg mindig csak azt mondja neki, hogy „ui, ui!”. Hisz én bizony meg nem vagyok kezes malac, hogy azt mondjam: „ui, ui”. Hanem azért, ha nem értem is, mégis tudom én jól, hogy mit beszélnek. A múltkor azon kaptam őket (tudja, mikor már híre járt, hogy a tensúrfi hazakerül), hogy egy festett képet mutogattak; azt mondták rá „kontesz”. Aztán beszéltek magárul, az Emmárul; azt a szót is mondták, hogy „máriás”. Mintha én nem tudnám, hogy mi az a máriás? A franciafutáskor nekem is mondta azt egy nyalka francia szapör: verje meg a csoda! Azt teszi az, hogy „házasság”! Jaj, lelkem Emmácskám, el ne vegye azt a konteszt! Csúfabb az a madárijesztőnél. – Hanem hát gazdag. Én Istenem, atyám! Hát már a Tanussy famíliának arra kell nézni, hogy hol van egy gazdag menyasszony? – Kell bizony, édes jó Emmácskám, mert ég ez a mi kastélyunk, csak a füsti nem látszik. Tudok én mindent a kasznár gazdasszonyától. – A legszebb birtokunkat elcseréltük sok bolond erdőkért; mert azokban volt egy domb, akiben el voltak rejtve a Tanussy família ükei, csupa csontvázak. (Isten nyugtassa meg őket!) Már minek volt azokat kiásni! – Azt mondják, hogy rettenetes sok kincseket találtak ottan; idehordták a kastélyba. – Na, ezek bizonyosan olyan kincsek lesznek, aminőkről én szoktam álmodni; amíg álmomban markolászok benne, csupa körmöci arany, mikor meg fölébredek, hát a kukoricás szakajtóban vájkál a kezem. Azt tudom, hogy amióta azok az elátkozott kincsek idekerültek a házhoz, egyik gulyát, egyik ménest a másik után adogáljuk el; nincs már se ciframénes, se szűzménes, se törzsgulya. De még azt is meg kellett érnem, lelkem Emmácskám, de meg ne mondja, hogy éntőlem hallotta, hogy egyszer az egész kastélyt lepecsételték: idejöttek a sok akasztani való fiskálisok, azt mondták, hogy mindent elkótyavetyélnek, még a tekintetes asszonynak a kanapéját is. – Jaj, de nagy szégyen volt a házunkon. – Hát még aztán az az istennyila nagy követi restellatio. Lelkem, Emmácskám! A levesestálból itták a bort, a gödények! Hogy a döbröc verte volna meg őket. Csakhogy a ház tetejét meg nem ették. De biz azt is megették. A városi házunkat tövig lebontották; utoljára még Tanusvárt felgyújtották: minden porig égett. Nekünk kellett a templomot felépítenünk. Most is jár ránk az ácspallér a toronyfedél áráért. – Amióta meg aztán felmentek Pozsonyba követnek, felfordult itthon az egész gazdaság. Senkit sem fizetnek, hanem ki mit ellophat, az az övé. Minden ember egymás elől dugdos. Senki se vesz semmit számban. – Hát legalább maradtak volna Pozsonyba, ha már német szóra kellett nekik menni; de minek jöttek megint haza? – Nézze csak, galambom, Emmácskám: ez a sok tiszteletes, aki itt most nyüzsög, mint a hangya! Ne gondolja ám, hogy ez mind tanácsot ülni van itt. Megint bele akarják ugratni a mi áldott jó urunkat valami nagy pocsba. Óh, mert hiszen olyan jó ember, mint a falat kenyér; ha az ingét kérik, azt is odaadja. Megint készül valami nagy restellátió. A kálvinisták főkurátort akarnak választani. A tuhutumiak a mi urunkat akarják felléptetni, az egész Tiszahát ellenére. Nem bánom én, akár lesz, akár nem lesz; de a vége mégiscsak az lesz, hogy megüti a házunkat a lapos guta. – Jaj, lelkem Emmácskám, de sokat mesélhetnék én magának ezekről a dolgokról, de nem akarom az álmát elrontani. Látom már, hogy nagyokat ásít. No, de még csak egyet! – Tegnap este, hogy a tiszteletes urak ajtaján hallgatóztam, mikor vacsora után cihelődtek, megütötte a fülemet az, hogy magáról beszéltek, akinek neve közöttünk csak „a tékozló fiú”. No, nézze csak, drága Emmácskám, micsoda követ fújnak maga ellen. Holnap, vasárnap „Téged Isten dicsérünk” lesz szokás szerint a templomban. Ez a ferde vállú, ez a sunyi Pilátus-kergető fog prédikálni, akit azért tolnak úgy előre, mert az esperes úrnak a kisasszonyát akarja elvenni. Köztünk mondva már egy kicsit idejemúlt perszóna őkelme, aki sok farsangon tőkét húzott. Hát ez a pokolra való papja azt fundálta ki, hogy a holnapi prédikáció textusának a tékozló fiút választja, s a tensúrfit, a mi drága Emmácskánkat fogja kiprédikálni. Én bizony nem mennék a templomba, ha magának volnék. Hogy az egész világ hallatára csúffá tegyenek. Mondja azt Emmácska holnap reggel, hogy a hasa fáj. Főzök én magának olyan jó herbatejet fodormentábul, hogy…”

De már akkor aludt az Emmácska mélyen.

Kiprédikálni valakit, aki arra erkölcsi magaviseletével rászolgált: ez szokás a kálvinistáknál; ősi előjogon alapul, mely a hajdankori próféták dicsőséges példáiban gyökerezik. Megdorgálni a hatalmasokat az Isten igehirdetőjének, miként tette Éliás, Dániel, Keresztelő János, Akhabbal, Heródiással és magával a szent Dávid királlyal, dacolva a világi hatalommal s engedelmeskedve az égi parancsolatnak: ez olyan magasztos hivatás, melynek betöltése éppen a reformáció feladatai közé tartozik.

És ennek a megfenyíttetésnek tartozik magát mindenki alávetni, töredelmesen.

Manó nem is gondolt arra, hogy magát a fenyíték alól kivonja, sőt inkább igen megtisztelőnek találta, hogy egy sátoros ünnepen az egész eklézsia az ő bűneinek és bűnhődéseinek tanulságából merítse lelki épülését. Fel is öltözött az ünneplő ruhájába szépen, s mikor a másodikat harangozták, már ott kopogtatott a „szép mama” öltözőszobájának az ajtaján. Szavát megismervén, bebocsátották. Sára asszony szintén fel volt már készülve a templomba menetelhez, csak éppen a fejkötőjét tetette fel a kontyára. Volt azon három nagy strucctoll, nemzeti színű, amivel jelmezbálban nagyon szépen lehetett volna parádézni.

Sára asszony bókot várt a fiától, körülfordulva a sarkán a nagy álló tükör előtt, arra a hármas strucctoll bóbitára volt különösen büszke, s hogy Manó késedelmes volt, egyenesen felszólítá:

– Nos, hát szép vagyok-e ma?

Manó szeretetteljesen csókolá meg az anyja kezét, s igaz érzéssel suttogá, hogy más nép ne hallja:

– Óh, kedves jó anyám: szép vagy te nekem mindig és minden alakban.

– De hát ez a kofputz?

– Enélkül még szebb volnál.

Ettől a szótól aztán eltört a türelem mécsescserepe.

– Eredj! Cudar, csúfolódó, pimasz! Azt akarod mondani, hogy nevetséges vagyok! Hátam mögött kinevetsz! Meg szemtül szembe is csúfolsz. Mindig tiszteletlen voltál irántam. Nevetségessé tettél a világ előtt; kikacagtál. Ha én hízelegtem neked, te a nyelvedet öltötted rám. Összeültél a csúfolóimmal, hogy megszólj. Könnyebb volt a lelkednek, ha ócsárolhattál rajtam valamit: nem gyermekem, hanem szegődött ellenségem voltál…

Manó csak ámult és bámult, hogy mekkora zivatar támadhat a megsértett structollból.

– De édesanyám.

– Nem édes! Keserű! Hát emlékezzél vissza arra a debreceni levélre! Mi? Én odafáradok, töröm magamat hozzád, hogy nyomorúságodbul kiszabadítsalak, s te nekem levelet küldesz, mikor tudtad, hogy én nem tudok olvasni, csak azért, hogy te a piszkos, szutykos, rücskös (mondott még egy nagy sort, hogy milyen) mendikás pajtásaid előtt nevetséget csinálj az anyádból! Szívtelen, érzéketlen fajankó, te! Egy macskakölyök nem tenné azt az anyjával! A kismacska nem karmolja meg az anyját, de te az én arcomat karmoltad össze, mikor azt a levelet karmoltad.

Manó szeretett volna közbeszólni, hogy ő ugyan nem írt semmi levelet, de valamint a Niagara-zuhatagba nem lehet egy kavicsot belehajítani, mert visszapattan róla…

Csak éppen, hogy felnyitotta a száját…

– Mit? Talán el akarod tagadni azt a levelet? Behívassam a hajdút, hogy a szemedbe mondja?

– Kérlek! Hiszek neked is annyit, mint a hajdúnak. Hát még mit vétettem?

– Semmit. Ezt is jól tetted. Mert ezzel a megszégyenítéssel ösztönöztél rá, hogy tudatlanságombul kivetkőzzem. Éjjelt napallá téve törekedtem, hogy kimíveljem magamat. Isten ekként jóvá fordította a te gonoszságodat. Nincs okod többé szégyenleni az anyádat: vajha énnekem se legyen okom pironkodni temiattad. Te lájtinánt! Volt már nekem szerencsém feldmarsalokkal is beszélni, de azok is mind tiszteletet tudtak előttem. „Enélkül szebb volnál!” – Hiszen csak ne volna ma az a szent ünnep, tudom, hogy megmosdatnám a fejedet lúg nélkül!

Manó úgy találta, hogy jobb lesz innen kitakarodni.

– Jobb is, ha elkotródol; majd mikor érted küldök, akkor jöjj ide.

No, itt megbuktunk – az igazmondással. Hát nem megfogadtuk-e annak a leánynak, hogy nem mondunk el mindent, amit igaznak tartunk. De kár volt a fogadásról megfeledkezni.

Most már jónak látta az apját felkeresni.

Annak a szobájában már össze voltak gyűlve az egyházi és világi elöljáróságok, s csak a harmadik harangszóra vártak. Decebál az atyai tekintély egész méltóságával tudatá a legközelebbi teendők iránti elhatározását.

– Emmánuel fiam, te mellettem fogsz ülni, azon a helyen, ahol én szoktam ülni az apám mellett hajdanában. Azután a szentegyházban méltó és illendő magaviseletet tanúsíts.

(Ezek idehaza bizonyosan azt hiszik, hogy ő a templomban fütyülni szokott, vagy a padot faragja.)

A harmadik harangszóra megindult a menet a templom felé gyalog; pedig az jó messze esett a kastélytól. Kocsin csak az úrhölgyek jártak a templomba.

Addig a népség sem vonult be, amíg az urak meg nem érkeztek; künn az utcán várt férfi és asszony.

A távolrul jöttek között volt tizenkét egyházi férfiú, az esperest és alesperest, meg a mai nap szónokát is beleszámítva; egypár vén vaskalapos, de vagy három fiatalabb korú lelkész is, mind simára borotvált arccal és fekete selyemreverendában, aminek a gallérjárul hátul hosszú stóla függött alá: azt mindenik a karján előrevetve viselte.

Csatlakozott hozzájuk két szál világi ülnök. Az egyik egy nyelvbeli Sámson, a másik egy annál izmosabb hallgató ember. Azután volt egy csoport néptanító, vulgaris néven „kosta”, ezeket nem számlálják.

A templomban a lelkészek a kathedra melletti kettős padot foglalták el, szemben a gyülekezettel; a középső padsor volt a presbiterek helye, az első pad magáé a Tanussy családé, melybe a családtagok mellé senki sem ült, kivéve a gyűléseken, amikor az assessorok részesültek ezen kitüntetésben. Szélről foglalt helyet a coadjutor, Decebál, mellette Manó.

A tanítók felvonultak a karzatra az orgona mellé, s képezték az énekkart, midőn megzendült a zsoltár.

Nagyszerű az a kálvinista zsoltáréneklés a gyülekezetben; jellemzi magát az egész hitelvet. Azok a fennkölt dalok, amiknek szerzője egy szent volt, egy király és egy költő egy személyben, akit az egy Isten (még akkor csak egy kis népfajnak ura) csoda módon felemelt a pásztorhalomról a trónra; – soha senki nem fog azokhoz hasonló énekeket szerezni, nem is teheti más, mint ő, aki színről színre látta a Jehovát, a maga népe előtt járva! S mikor ezeket az őszintén nyilatkozó zsolozsmákat rázendíti egy éppen olyan őszinte szívű, keleti eredetű nép, aki szeret a maga Istenével közvetlen beszélni: „Kiáltásom halld meg, Isten! Vedd füledben az én könyörgésemet! Mert én szívem nagy ínségből, Messze földről, Kiáltja fölségedet!”. Olyan ez, hogy szinte visszhangzik rá az égboltozat, ahonnan a Kherubim és Szerafim serege felelget rá vissza. Nem félig nyitott szájjal, nem lesunyt fővel, aggóskodva, de tele szívvel és tüdővel bocsátja neki a hangját minden ember; s a koldus rekedt hangja, az obsitos katona recsegése összevegyül a nagy urak és úrasszonyok énekével, s mindenkinek megkönnyebbül szíve-lelke utána; kipanaszkodta magát! Meghallgatták! Nem torkolták le: „Hallgass! Itt nagy urak vannak!”

De senki sem énekelte azt a zsoltárt olyan szépen, mint Tanussy Emmánuel. Gyönyörű tenorhangja teljes érvényesülést szerzett magának a gyülekezetben, kihangzott az ezer ember éneke közül is. Most már tenorrá csattant meg a gyermekkori szép áltushang; de bámulva hallgatta azt minden ember, még a rektorok is odafenn a karzaton. S mindenki rajta feledte a szemét azon a gyönyörű, szelíd ifjú arcon, melyen semmi rosszindulat nyoma sem volt található, önkényt látszott jönni az áhitat, mért színlelte volna? S mikor a végsorokat zengették a magasan járó énekben: „Te voltál és vagy örök Isten! És te megmaradsz minden időben!”, csaknem egyedül hangzott az ő szava: úgy elhalkallódott mellette az egész gyülekezet. Arca, tekintete a magasba volt emelve, a kálvinista templom puszta fehérre meszelt padmalyára; nincs „Ő” odafestve, de azért mégis meglátja, aki keresi. Úgy tetszett neki, mintha az első keresztények gyülekezetében volna, akik elhagyott romok közt, barlangüregekben, sírboltok pitvarában tartották istenitiszteletüket, s várná a mártíriumát.

Az is megérkezett. Az éneklés után következett az imádság (felállva), s aztán a prédikáció.

A leülés zsurmolása alatt odasúgott Sára asszony a svájci mamzellnek

– Nid wahr? Il chant, comm ün angelo?

Hanem azért mégis:

– Der Kanali: infame!

Hát aztán a prédikáció is csak elment a maga útján. A textus a tékozló fiú allegóriájából volt véve, amit a szónok mindenképpen iparkodott párhuzamossá tenni a Tanussy család elzüllött sarjadékának történetével; ami néhol szellemdússá is vált: például, ahol a bibliai tékozló fiúnak az együttlakomázása a sertehordozó állatokkal még fölébe helyeztetik annak az állapotnak, amidőn egy magyar nemesi család ivadéka egy vályúból étkezik a német kadétokkal.

Hogy ez a prédikáció egyenesen Decebál apa meghagyásából készítődött, azt kitalálhatá Manó abból az elégedett ragyogásbul, ami az apja arcát megdicsőíté a fenyítő szónoklat alatt. Egyszer-egyszer Decebál a könyökével meg is taszítá a fiát, s a szemöldökével odavágott neki: „Ez terád talál!”

Hanem a szónok annál jobban izzadt; ő maga érzé azt legjobban, hogy most nagy igazságtalanságot követ el: hiszen ha őt most igazán az Illés, Dániel és János prófétai szelleme szállta volna meg, hát nem a tékozló fiút kellene lemennydörögnie, hanem a tékozló apát.

Azonban hát nincs olyan hosszú prédikáció, aminek ebéd idejéig vége ne legyen. Manó kiállta a nagy fenyítéket, szép keresztényi önmegadással; se nem feszengett, se kihívó arcot nem mutatott, se el nem mosolyodott; a prédikációra következett zsoltárt megint együtt énekelte, s azután részt vett az úrvacsorájában, amit a kálvinisták „áldozás”-nak hínak.

A gyülekezetbontás után a tractualis férfiak ismét összevárták egymást a templom székfűtől illatos udvarán, hogy amíg a népség hazatakarodik, az egyházi személyek hátramaradjanak.

Tisztelendő Nyeles úr, a mai nap szónoki hőse, sorba élvezé a gratuláló kézszorításokat, amelyekkel homiletikai remeklését a szakférfiak jutalmazták; mindazok közt legbecsesebb lehetett rá nézve az a magasztalás, mellyel a kegyúr, a kurátor elhalmozá. Decebál sohasem hallott ennél szebb prédikációt. S különösen feldicsérendőnek találta annak erkölcsi tanulságát és alkalmaztatását.

– Ez egészen az én rossz fiamnak a viselt dolgait ábrázolta.

Manó ezt is csak egy szelíd mosolygással fogadta. Hadd találja benne kedvét az apa.

Hanem Nyeles úr múlhatatlan kötelességének tartotta a delikvens büntetését enyhíteni és nem súlyosbítani.

– Óh, kérem alássan – szólt féloldalra mosolygó szájjal, a fejét a görbe vállai közé húzva. – Világért sem úgy volt célirányozva. Távol volt tőlem minden vonatkozás. A tékozló fiú története nagyon régi esemény.

Ez az esetlen, ügyetlen mentegetés aztán teljesen elfogyasztotta Manónak a flegmáját, ami különben sem szokott fiatalembereknél nagy készletben tartózkodni. Azt tette, hogy a vállára ütött a tiszteletesnek, s azt mondá neki:

– Ugyebár, Géházi! Akkor történt ez meg, amikor te poshadt káposztával tartottál bennünket, szegény tékozló mendikásokat.

Tyhű! Ez volt ám a furcsa puska! Ijedtében az egész nagytiszteletű gyülekezet sóbálvánnyá meredt vala. Így beszélni az egyházi szónokkal! Vállára ütni és per tu szólítani, s még a diákoktul kapott gúnynéven nevezni: „Géházi!”. Ki ne tudná, miféle csúnya név az, a bibliából? Illés próféta bélpoklos inasa! A pénzért bejelentő! Maga a megtisztelt csak tátogott, mint a partra rántott potyka.

Még Decebál maga is megijedt. Ettül a fiókegyszarvútól kitelik, hogy még őtet is megökleli!

Manónak azonban kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az odavetett bombájának a romboló hatásában gyönyörködjék, ő észrevette, hogy találkozik itten háládatos publikum is. A derék jó kosták mind félrekapták a fejüket, hogy derült kedvüket felében legalább eltakarják. Mert nagy az öröm Izraelben, ha a vaskalapot valami katasztrófa éri! Csak egy ábrázat vigyorgott egészen szemközt fordulva a gorombaság után, s ez ábrázatban Manó egyszerre felismerte, dacára az orra hegyéig benőtt serteszakállnak, az ő kedves hajdani cimboráját, Jancsit. Egyszerre odafordult hozzá, hátat mutatva az illusztris társaságnak, s megfogta a néptanító kezét.

– Servus! Jancsi pajtás! Te vagy a Galgai Jancsi, ugye?

– Hát rám ismertél?

– Hogy ne ismertem volna? Hát te mit csinálsz itt?

– Itt vagyok kosta, Lúdbereken; a rektori értekezletre jöttem.

Azzal Manó rögtön a hóna alá dugta a feltalált régi jó pajtásnak a kezét, s rontott vele előre, ki a templomudvarból. A tanítócsoport zsivajgott utána, s ahogy mindenki könnyen kitalálhatá abbul a derült nyájaskodásbul, amivel a rektorok Manót körülvették, cirógatták, tapogatták, a fülébe sugdostak: ez most mind azt mondja neki: „Jaj, de istenes dolog volt ennek a Géházinak megmondanod az igazat!”

Van tehát még olyan emberi osztály, amelynél az igazmondás forgalomban levő pénz! Igen, a szegény rektorok azok. Még őközöttük járja az igazság. Minden megvehető a világon vagy egy, vagy más módon; de az, hogy egy falusi rektor egy jó kapóra jött igaz gorombaságot veszendőbe engedjen, annak nincsen ára.

Manó igazán nagyon megörült neki, hogy a Jancsit feltalálta. Tehát mégis van hát itt valaki, aki szereti.

Ebben az „otthon”-ban!

– Hát az apám, meg az anyám, nem ismert-e rád? – tudakolá Manó a régi cimborától.

– Kire? Egy kostára? Hát ember az? Annak a szája csak arra való, hogy enni adjanak neki, de nem, hogy beszéljenek is vele. Hát nem tudod? A nagy étteremben van két asztal, egyik a közepén, a másik a falnál. Mind a kettő fel van terítve. A középsőnél ülnek a rangbéli vendégek, a szélsőnél a kosták. Ez a rektorok asztala. Annyian ülhetnek mellé, ahányan odaférnek. Ebéd után az mondja nekik a kastély ura: „Nagyon örülök, hogy szerencsém volt uraságaitokhoz, igen kérem, hogy jövőre is, amikor itten lesz dolguk, tiszteljék meg szerény hajlékomat becses jelenlétükkel!” Hanem hogy kinek mi volt a neve? Azt nem kérdezi meg tőlük.

Egészen úgy volt a szokás, ahogy azt Galgai Jancsi elmondta, a tűzhalmi kastélyban.

Oda leghamarább megérkezett a gyors inú kostasereg, Manó vezérlete alatt; Sára asszony a mademoiselle-lel kocsin még hamarább, és így Manó legújabb viselt dolgának még nem futamodhatott híre a kastélyban. Később pedig az úrnő öltözködéshez fogott, s senkit sem bocsátott magához, amíg azzal el nem készült. Akkor azután a komornától izent a hajdúnak, hogy keresse fel az úrfit, és híja be.

Ezúttal már nem kérdezte Sára asszony a fiától, hogy szép-e a fejkötője; pedig volt rajta három georgina: egy veres, egy sárga, meg egy rózsaszín, hanem csak egyszerűen leckét adott neki a társaságban követendő illemről, amit az ilyen katonaiskolából kiszabadult kamasz nem is ismerhet.

– Aztán idegen emberek előtt csináljunk nyájas képet. Most nyújtsd a karodat: vigyázz, hogy le ne taposd a sleppemet.

Sára asszony a fia karján lejtett át az étterembe, a mellékszobában még dörmögött rá, duzzogott; amint az ajtó kinyílt, egyszerre nyájas képet mosolyított feléje, s kecsesen megköszönte neki, hogy a karján idáig vezette, legyezőjével megcirógatva az orcáját: „mon cher petit bébé!”, s azután még complimentet is mondott neki: „tu as voix très bien”. Amiből Manó megértette azt, hogy az anyja az énekéért dicséri meg, s sietett neki franciául, egész courtoisie-vel ezért hálás köszönetét kifejezni.

– No, csak ne hadarj olyan nagyon! – oktatá Sára asszony.

A franciát szép csendesen, halkan kell mondani, minden szótagot jól megnyomva, óh, tudom én, beszéltem én a diaetán Pozsonyban elég francia úrral, még attasékkal is.

Énnél a szónál az esperes úr közbelépett. Kedves kötelességének tartá alkalmat nyújtani a ház asszonyának a kedve szerint való francia társalgásra, ő kint tanult az akadémiákon Németországban, ott sajátítá el a francia idiómát, bár azóta nemigen gyakorolhatta. Így azután, egymás mellett ülvén az asztalnál, folyvást tarthatták egymást francia beszéddel: érteni ugyan nem értették, hogy mit mond a másik; ellenben mondtak egymásnak olyan gorombaságokat akaratlanul, hogy a mademoiselle folyvást a legyezőjével takargatta elpiruló arcát.

Manónak az a szerencse jutott, hogy a rektorok asztalánál elnökölhetett. Igazán szerencse. Ott van aztán jókedv, pattogó élc, adomamondás. Hiszen otthon is ez a szegény rektornak az asztalán a harmadik tál étel, ez az ő vizeskancsójához a borjárulék, a tréfás jókedv. Hihetőleg az édes Jézus is azon módon változtatta a kánai mennyegzőben borrá a vizet, hogy rászabadította a tanítványait (az első kostákat) az adomázásra.

Itt azonban nem volt hiányosság a borban, s annak mind a főasztalnál, mind az alsó táblán meg is felelt emberül a vendégsereg.

Manó sohasem ivott bort. (A kadétokat bizony nem traktálják olyannal.) De nem is szerette. Most mégis belediktálták. A jó barátságért, a viszontlátás örömére! Nem tagadhatta meg.

S a bornak volt is hatása. Érzé, hogy ez valami jókedvű ördög, aki az embernek az érzéseit fel tudja csiklandozni. Tüzet gyújtott, ahol jég volt.

A főasztalnál javában volt az áldomásozás, körmönfont toastok (egész búcsúztatók!) törtek keresztül a kés-, villacsörömpölésen. Manót is ösztökélték az asztaltársai, hogy bocsásson el egy felköszöntést, de nem akart rá vállalkozni.

– Ha én valakit tisztelek, szeretek: azt én a háta mögött, ha megtámadják, megvédelmezem, még kardot is húzok érte; de hogy én valakit szemtől szembe nyakon-pofon dicsérjek: arra nem visz rá a lelkem.

Ez olyan fennhangon volt mondva, hogy a szomszéd asztalnál is meghallhatták, s meg is orrolhattak érte.

– Egy embert azonban mégis kedvem lett volna felköszönteni, ha jelen volna – szólt Manó. – Az én feledhetetlen mesteremet, Horkázit, a táltosok utódját. Csodálom, hogy ő most nincsen itten.

A tűzhalmi rektor tudott róla felvilágosítást adni. Nem jöhet az öreg: megdagadtak a lábai, nem járhat rajtuk, feküdni kénytelen, s nem szabad neki bort inni.

– Akkor meg fogom szegény öreget látogatni.

Mentül jobban fogyott a jó bor, annál nagyobbra nőtt a jókedv, különösen a rektorok asztalánál. A nagy zsivaj, hahota miatt alig lehetett már a főasztalnál érvényt szerezni a későbbi toastoknak, hasztalan parancsolgatott át Decebál: „Csendesen ott a macskaasztalnál”, rá sem hallgattak. Bornak, rektornak külön sem lehet parancsolni, hát még ha összefognak. Aztán Manó adta maga a rossz példát. Restellte is a dolgát Sára asszony nagyon, s figyelmeztetésül kenyérgalacsinokkal hajigált hozza.

Az esperes úr végre, az ebéd végén, mikor már a hajdúk az 1834-ikit töltögették a karcsú poharakba, szellemi felsőbbségének tudatára levén hangolva, jónak látta odafordulni Manóhoz, a dévaj fiatalba belekötni.

– Hát, édes uramöcsém, Emmánuel úr, járt-e kadét korában is a templomba?

Manó fidélis modorban válaszolt.

– Jártam bizony, mert muszáj volt.

– Persze, hogy pápista templomba?

– Biz a kadétok számára nem tartanak mást.

– Hát aztán mit szoktak csinálni a kadétok a templomban?

– Bodzafa fújótülköket vittek magukkal, s virtust csináltak belőle, hogy ki találja el egy szem borsóval a regimentspáternek a fején a süveget.

Ez derék mulatság volt: nagyon megnevették.

– Hát, Emmánuel öcsémuram, kegyed is részt vett ebben az ájtatos rítusban?

– Annyi bizonyos, hogy engem is rendesen becsuktak az egész classissal együtt, mert a tettest senki sem árulta el.

– Hát azután gyónásra vitték-e a kadétokat? – kérdezősködék tovább az esperes úr.

– Rendes időközökben.

– S vajon mit szoktak meggyónni a kópék?

– Hát hogy pénteki napon, amikor böjtölni kellene, hány legyet találtak a levesben, aztán meg volt a regimentspáternek egy csúf vén gazdasszonya: az ez iránt táplált tilos érzelmeket gyónta meg mindenki a páternek.

– Hát öcsémuram is éppen ilyen istentelenkedést mívelt-e?

– Én más metódust követtem. Mikor a reglement szerint gyónni rendeltek, én mindjárt azt a bűnömet vallottam meg, hogy nem adok semmit a papokra, erre aztán az volt az absolutio, hogy mehetek a pokolba!

Ezt is harsány nevetés követte.

– De reménylem – szólt az esperes úr (egyedül tartva meg komoly méltóságát az asztalnál) –, hogy öcsémuram e szóval csak a pápista papokat értette?

Manónak nagyot csendült a füle. Eszébe jutott, hogy mit fogadott meg Lizandrának: „Ne mondj el mindent, ami a nyelvedre akad, csak azért, mert igaznak hiszed.” Talán hallatlanná lehetne tenni azt a kérdést, s inkább rákezdeni valami nótára. De az a nyughatatlan ördög, aki a boron keresztül lopózik az ember zsigereibe, nem engedte neki, hogy elnyelje, amit gondolt.

– Én bizony, megvallva az igazat, mind valamennyit odaértettem.

Már ez csúnya nagy gorombaság volt! Ennyi reverenda jelenlétében. Ilyet igazán csak részeg fővel mondhat ki valaki.

Fel is háborodott erre az egész traktus. Az esperes úr az elszörnyedés hangján emelé szózatát e súlyos vádra:

– Hisz akkor kegyed ateista! Vallástalan! Isten- és Krisztustagadó.

Erre aztán egészen szembefordult Manó, s elkomolyodva nézett a lelkész arcába. Nagy csendesség támadt.

– Nem vagyok hitetlen, nagytiszteletű úr. Én Istent imádom, s parancsolatjait követem. Krisztusban hiszek, és azt vallom, hogy minden, amit ő tett és mondott, isteni volt, és örökké megmarad, – de amit az emberek tettek hozzá, az mind gyarló, emberi munka, tökéletlen és mulandó beszéd.

De jobb lett volna a gyereknek a zimankós jégesőre kiállni s azt kapacitálni, hogy nincs igaza, mint ilyen szót odadúdolni egy asztalra, amit hosszában csupa papok ülnek végig.

Nagy zivatar zúdult a fejére. Decebál el akarta ütni a dolgot.

– Ugyan, ne hallgassanak a haszontalan kölyökre! Hiszen be van rúgva! Nem tudja, mit beszél.

De az esperes nem volt hajlandó kiereszteni az áldozatát a kezei közül, s lecsitítva a többieket, megaposztrofálta a lázadót.

– Tehát tökéletlen munka mindaz, amit emberek csináltak? Hát például a „credo”?

Ahá! No, most meg vagy fogva, Emmánuel. Feküdj le! Erre nincs felelet. A „Hiszekegy” ugyanaz a kálvinistának, ami a pápistának, a lutheránusnak, a görögnek. Ez ércből öntött monumentuma a múlt és jövendő évezredeknek.

Még nagyobbat csendült a füle Manónak. Csak úgy inté az a távollevő jó lélek: „Hallgass el! Sunyd le a fejedet! Kérlek, járj eszeden!”

Nem fogadott szót neki. Kinyújtotta a kezét. Mutatta, hogy felelni akar.

– Igenis. Éppen a credo az, ami az emberi munka jellegét legjobban viseli magán, mert van benne egy igen nagy hiány, egy nagy valótlanság és egy nagy ellenmondás.

Erre a blaszfémiára Sára asszony felugrott az asztaltól, s a füleire tapasztotta a tenyereit.

– Juj, juj! Ezt nem hallgathatom tovább. Hisz a lelkem kárhozik el vele!

S azzal kiszaladt az étteremből a mamzellel együtt.

– Fiú! – kiálta Decebál Manóra. – Eredj ki innen! Az ilyen szent dolgokat egy ostoba fiúnak nyelvére sem szabad venni. Az esperes nem engedett.

– De csak maradjon. Hiszen mi teológusok tanulhatunk tőle. Az úr néha a gyermekek ajkán át hirdeti a bölcsesség igéit.

– Sőt, a szamarakén át! – kiálta Decebál. – Mint Bálám idejében.

Most aztán egészen a tíz körmére állt az ördög, akit Manó lenyelt. Felállt a helyéről, s kilépett a kérdező elé.

– No, hát itt maradok. Jézus tizenkét esztendős volt, mikor a papokkal, az írástudókkal disputált.

– Hát halljuk azt a nagy hiányosságot a credóban?

– Előadom. A credo elmondja, hogy a Krisztus született és meghalt, de ami a fődolog, azt, hogy életében mit tett; azt, hogy megváltó lett, azt, hogy a szeretet Istenének vallása által a bálványokat ledönté, és ezért szenvedett kínhalált, arról a credo nem szól semmit.

E meleg érzés hangán elmondott szavak nem költöttek többé haragos ellenkezést, hiszen nem gúny, nem istentagadás hangzott azokban: ezt bizony Sára asszony is meghallhatta volna. – Azonban mégis minden oldalról rá jött az alapos cáfolat:

– Az nem hiány! Azt minden keresztény ember úgyis jól tudja! Nem lehet mindent összefoglalni.

– No, jól van. Elég volt! – mondá rá Decebál.

– Nem. Kérem! Halljuk – tiltakozik az esperes. – Ebben az ifjúban egy nagy apostol veszett el. Hát az a valótlanság a credóban hol található?

Manó erre is vállalkozott: hiába volt a fülcsengés.

– Ott, ahol ez mondatik: „Szálla alá poklokra.” Ennek ellene mond maga egyike ama hét mondásoknak, amiket a megváltó a keresztfáról hangoztatott, midőn így szól az egyik latorhoz: „Bizony mondom neked, ma velem leszesz a paradicsomban.” Tehát Krisztus azt mondta, hogy „ma” fog a paradicsomban lenni: halála napján. Én a Krisztus szavainak hiszek.

Már ez nagy szóvihart idézett a gyerek fejére:

– Erre majd megfelelünk! – biztatták minden oldalról.

Ő azonban rájuk sem ügyelt, hanem a harmadik skrupulusát is előadta, kérdezést sem várva:

– A nagy ellenmondás pedig van e két tételben: „onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat” – s aztán három sorral odább: „hiszem bűneinknek bocsánatját”. Már vagy megítéltetnek a bűneim, vagy megbocsáttatnak, de együtt a kettőt nem érthetem.

No, megeredt erre minden oldalról az exkommunikáció: „Manicheus! Arianus! Socinianus! Patarénus! Baffometista”!

– Hiszen ez amaz egyszarvú, akinek eljövetelét János Jelenések könyve megjósolja! – mennydörgé az esperes, míg Decebál megsemmisülten rogyott hanyatt a karszékébe. – Ez a rossz kölyök porba ejti még az egész főkurátorságot.

Maga Manó is kezdett most már megszontyolodni. Ennél mégis okosabb dolog lett volna egy toastot mondani, s felköszönteni az esperest, mint a tiszántúli Melchizédechet.

– Pajtás, te! – súgá a fülébe Galgai Jancsi. – Te ugyan szép hínárba másztál mostan bele. No, megállj, majd én kirántalak belőle. Csöngessétek a poharaitokat!

Amire a rektorok elkezdték késfokkal pengetni az ivóeszközöket.

Galgai Jancsi pedig rákezdé.

– Uram, uram! Tisztelendő Sohaj Mátyás uram, szállok az úrnak.

A pohárcsengetésnek megvan az a varázshatása, hogy egy pillanatnyi csendességet idéz elő, s ha a merénylet elkövetőjének van elég harsány hangja és ügyessége magát ebbe a hasadékba befúrni s a toastját hirtelen elsütni, hát még gyakran sikerül is. Így tett Galgai Jancsi, röviden odakiáltva a felemelt pohárnak.

– A mai nap hősét, tiszteletes Nyeles Lőrinc káplány urat, a leendő sásligeti lelkipásztort, az Isten éltesse!

Erre egy részleges lelkesedés és pohárösszecsörrenés következett, a megtisztelt felugrott a székéről, s sietett elébb a főasztalnál ülő patrónusokkal, azután pedig felköszöntőjével a poharát megütköztetni.

– Mi volt ez? – kérdezé Manó a barátjától –; te felköszöntöd azt az embert, akit ki nem állhatsz?

– Megállj csak – súgá az –, várd el, mi lesz ennek a folytatása!

Nyomban következett az eredmény. Egyike az úri asztal végén ülő fiatal papoknak, még harsányabb hangon, mint az előtte szólott, rivallá el a contratoastot.

– Én pedig emelem poharamat szintén a leendő sásligeti lelkészre, tiszteletes Baksavári Antal uramra.

Az is nagy éljenzést kapott, fele a társaságnak, kivált a fiatalja, annak a részén volt.

De az öregek nem hagyták abba a dolgot. Protestáltak.

– Az nem lehet! Abból nem lesz semmi! Baksavári sohasem lesz sásligeti lelkész!

– Miért nem? – kiabált vissza az ellentábor.

– Mert kánoni hibája van.

– Miféle kánoni hiba?

– Megcsalta a jegyesét; otthagyta esküvő előtt.

– Ezt nem tiltja a kánon!

– Hanem tiltja az eklézsiában való korteskedést, amit Nyeles követ el.

Erre a szóra kiütött a háború; a Páris almája, a szép Heléna papucsa, a kovásztalan kenyér, az alexandriai schismák, mind gyönge ürügy a háborúra a sásligeti papválasztás dolgához képest. Miként Attila halálával a hunnusok tábora egymást öldökölni támadt, akként kavarodott fel egyszerre az egész traktus ezzel a dupla felköszöntéssel, még a német assessor is kiabálni kezdett, s mind valamennyien Decebálhoz rohantak, majd széjjeltépték, hogy tegyen hát igazságot közöttük, melyik a nagyobb kánoni hiba, az-e, ha valaki a mátkáját ülve hagyja, vagy az, ha a hívek között korteskedik; Decebál pedig ezer zavarban volt; bánta is, akármit mondanak a „komjáti kánonok”, csak az ő gallérját eresszék! Hisz egyik félt sem sértheti meg azzal, hogy ellene tegyen igazságot. (Jön a főkurátorválasztás.) Futhatott ezalatt Emmánuel úrfi, amerre akart, nem törődtek már vele, ha magát Pilátust kidisputálja is a credóból.

El is osont az úrfi szépen az amabilis confusio alatt, amit a kedves pajtása rendezett a számára.

Ebéd közben elmondá neki Galgai Jancsi, hogy ő nem akar ám pappá lenni, hanem ami pénzt keres a rectorián, azzal felmegy Pestre, prókátorságot tanulni. Be is bizonyította, íme, hogy milyen szép talentuma van a pörcsináláshoz!

Manó aztán az ajtófélhez támogatott botok közül kiválasztva a leggörcsösebbet, azt elvitte magával a sétára, az italhordó hajdúnak megmondva, hogy ha keresik, hát tudassa, hogy Horkázi urat ment meglátogatni.

A hajdú ezt menten megreferálta a szobaleánynak, a szobaleány besúgta Sára asszonynak, az pedig nagyon megijedt miatta. Őneki sokszor elhistorizálta Horkázi, hogyan fogták el az Emmát legátus korában. Ez a fiú most, hogy hazakerült, megy bosszút állni a megkínzóján. Erős dalia lett belőle, ha megharagszik, porrá töri azt a vén táltost, aki meg egész rokkant lett azóta. Sára asszony hirtelen behívatta a Dorkó nénőt, ráparancsolt, hogy fusson az úrfi után, lesse meg, hová megy; ha a pópához megy, leskelődjék be az ablakon, s ha valami gorombaságot találna elkövetni a tisztelendő úron, rontson be, és adja tudtára az Emmának, hogy a mamája hívatja, rögtön siessen haza. De ha lehet, még fogja el útközben, és térítse vissza.

Manó azonban nem úgy járt, ahogy okos emberek szoktak, a csinált úton, hanem nekivágott toronyirányában a mezőnek, az útját szelő patakot átugrotta, a vadaskert sárfalán keresztülvetette magát, lovon sem lehetett volna utolérni.

Az Árpád-kori templom közelében állt az alacsony paplak, mely Horkázi rezidenciáját képezte, az ajtaja tárva-nyitva volt, éppen akkor jött ki rajta a diakonus; harangozni kellett neki a délutáni templomra, amihez csak a pap hiányzott, meg a közönség.

A paplak udvarán akkora volt a csalán, lósóska meg az ebkapor, hogy bottal kellett utat törni a konyhaajtóig. A tűzhelyen nem égett tűz, pedig vasárnap volt. Bizonyosan a kastélyból küldik ide az ételt. Még egy kutya sem ugatta meg a látogatót.

Manó benyitott az utcai szoba ajtaján: az volt a táltosnak a díszszobája. Mikor volt ez kimeszelve? Hát még felsúrolva? Piszok, pókháló, penész uralkodott szerte, bőrszékeken, pamlagon olyan vastag volt a por, hogy a látogató ujjával ráírhatta a nevét. A nagy szobába torkollott egy kis benyíló, aminek tárva volt az ajtaja. Annak a belsejéből hangzott ki valami mély, rekedt hang:

– Ki mászkál ott a szobában?

Manó legjobb válasznak tartá bemutatni az alakját a kérdezőnek.

Az öreg szittya ott feküdt az ágyon, egyik lábát kinyújtva egy szalmaszékre: az a lába olyan kegyetlenül be volt bugyolálva, hogy valóságos elefántlábhoz hasonlított; egy lópokróc meg egy medvebőr képezték az ágybelijét ősi szokáshoz illőn. Olyan tárgy nem volt a szobájában, amitől a tolvaj el ne szaladjon, ha utána dobálják. Asztal nem volt a fekhelye előtt, hanem az ágya felett volt egy mély ablak, mely a folyosóra nyílt, aminek az a kettős haszna volt, hogy kikiabálhatott rajta a diakonusára, aztán meg a savanyúvizes palackokat is odarakhatta.

Mikor a látogatóját meglátta Horkázi, azt hitte, hogy az utolsó órája ütött. Egyszerre ráismert a hajdani tanítványára.

– Nini! Az Emmácska! – hebegé ijedten, s elfeledkezve a fájós lábáról, ki akart ugrani az ágyból, hanem aztán sziszegve esett vissza, s a térdéhez kapott.

– Én vagyok biz az, Horkázi bácsi – mondá enyelgő hangon az ifjú. – A hajdani Emma – most pedig Manónak hínak. De ne féljen tőlem, nem vagyok valami félelmes ördög, csak afféle fűevő manó, akit a német „Grasteufel”-nek nevez.

– Hát nem haragszik rám? – kérdezé az öreg síránkozó hangon, s összetette könyörgő módra a két kezét.

Manónak az egész arckifejezésében volt valami csodaszerű, engesztelő varázs, ami, ha akarta, öreget és ifjat meghódított. Ez megelőzte a szavait.

– Igazán megmondom, hogy mind e mai napig nehéz szívvel voltam önre, páter; de ma meggondoltam. Talán a véletlen, talán magasabb sugallat volt, ami oda vitt. A templomunkban voltam. Áldoztam. Ez minálunk annyit jelent, hogy kibékülünk ellenségeinkkel, s megáldozzuk a haragunkat. Megfogadtam, hogy békejobbot nyújtok ma önnek, ha a házunkhoz jön. Aztán meghallottam, hogy ön betegen fekszik. Hát idejöttem. És most én kérem önt, hogy bocsásson meg azért a sok keserű óráért, amit gyerekésszel önnek szereztem, s aztán részemről is legyen feledve minden.

– Igazán! – rebegé az öreg, s félve nyújtá a kezét Manónak, s csak azután, hogy az nem ropogtatta össze a csontjait, állapodott meg iránta a bizodalma: nem tréfa, amit mond. Komolyan veszi, amit „áldozat”-nak hínak a kálomisták. „Ne menjen le a nap a te haragoddal!”

Manó aztán leült a beteg ember ágya szélére, s kikérdezé nagy részvétteljesen, hogy mi baja? Hogyan gyógyítják?

A beteg embernek olyan jólesett, hogy elmondhatta valakinek, hogyan vándorol az a kutya fájdalom a bokájából a térdébe, onnan egyszerre átugrik a másik térdébe, s aztán masírozik le egész a sarkáig, a lába öregujjáig: azt hiszi, hogy megdicsőül bele. Nem ér semmit az a sok kenőcs, medicina, amit a doktor rendel többet használnak azok a mindenféle lapuk, amikkel egy javasasszony a lábát beborogatja, de legtöbbet használ ennek majd a hideg föld.

Manó vigasztalta az öreget: majd jön a nyár, a jó nap melege többet ér az egész patikánál, még az ő lakodalmán táncolni is kell az öregnek.

Ezzel még meg is nevetteté.

A nevetésre nyitott be Dorkó nénő. Azzal a politikával élt, hogy egy tálba meg egy asztalkendőbe összeszedett holmi sültet és süteményt az úri asztal maradékaiból; azzal szaladt át a paphoz, hogy tiszteli a tekintetes asszony, egy kis collátiót küldött. Úgy tett Dorkó nénő, mintha nagyon meg volna lepetve, mikor Manó úrfit megpillantja. Nem is gondolta volna!

Még egy palack borocskát is hozott a betegnek, de ez azt határozottan visszautasította.

– Csak idd meg magad, Dorkó lyányom, nekem nem szabad bort innom. Jobb volna nekem egy kis bikszádi borvíz. Attól meggyógyulnék, ha mindig azt ihatnám.

– Hát miért nem hozat? – kérdezé tőle Manó.

– Mert nincs hozzá való monéta. A szegény tűzhalmi orosz esperesnek nincs se keresztelője, se esketője, se temetése, csak úgy teng, mint a Toldi Miklós lova. A bikszádi pedig drága, egy tízesért adják a görögnél.

Hanem az ennivalónak nagyon megörült, mindjárt hozzá is látott. Hogy könnyebben étkezhessék, fel kelle őt ültetni az ágyában, egyik lábát a másik után nagy óvatosan leemelgetni, aztán alátett karral ülő helyzetbe hozni a nehéz testet. Manó segítsége nélkül ez meg sem történhetett volna. Az emelgetés közben Manó egy ezüstpénzt odacsúsztatott a Dorkó kezébe. Elértette a jó lélek, mire kell az, s lódult ki a szobából.

Manó pedig azalatt gyönyörködött benne, milyen mohón tömi magába két marokkal a páciens a pecsenyét, tortát egymás után. Nagyon ki lehetett éhezve.

Sebtében megérkezett Dorkó nénő, hozta, amiért küldték: a bikszádi borvizes palackot. Talált egy poharat, azt teletöltötte. Haj, de jól is esett! Ez az igazi nektár!

– Elég lesz mára! Holnapra is maradjon.

– Nem úgy lesz az, páter – mondta Manó. – Hanem hozasson magának, ha ezt rendelte az orvos, s érzi a jó hatását, egy egész ládával.

– Rengeteg pénz kéne ahhoz.

– Tán csak kikerül még valahonnan – monda Manó, s a zsebébe nyúlva, kivett valami aprópénzt, s a pópa kezébe csúsztatá. Az azt hitte, ötkrajcárosokat kap, s nagyot hördült, úgy megijedt, mikor a markába tekintett.

– Hüh! Hisz ezek sárga csikók!

Nem akart hinni a saját szemeinek, Dorkó elé tartá a tenyerét.

– Arany ez? Ugye, Dorka?

– Jézus Máriám, tíz arany! No, már ez nagy eset!

Azzal Dorkó felkapta az asztalkendőt, amiben a tálat hozta, s futásnak eredt. Hogy ezt a nagy esetet mentül hamarább elmondhassa az úrasszonyának. Jaj, dehogy döngette meg az Emma úrfi a vén papot, de még a fájós lábát is emelgette, de még tíz aranyat is adott neki bikszádi vízre. Az öreg még a másvilágon is bikszádi vizet ihatik azon.

Manó is tovább akart menni, csak helyre kellett még fektetnie a hajdani mentorát, a testét az ágyba, a lábát a szalmaszékre. Hanem az öreg megfogta a kezét, s visszatartá.

– Hát igazán megbocsát nekem, Emmácskám?

– Gyermekdolgok azok! Ki tartogatná emlékében?

– Mondja azt, hogy megbocsát! Nekem ezt a szót kell hallanom. Ezt akarom a fejem alá tenni, hogy aludni tudjak. Mert különben úgy zúg, mintha egy méhkas volna a fejem alja. Meg tud-e nekem bocsátani mindazokért, amiket maga ellen vétettem?