XXXVI. A praktikus emberek

Manó a kezébe vette az útitáskáját, s a hátulsó ajtón meg a kerten keresztül tovaballagott.

Hát, biz ennek ez a természetes lefolyása. A kitagadott fiút nem szokták négylovas hintón eltovábbítani, hanem megy az a legközelebbi alkalmatosságon, gyalogsorban.

Mehetett a kerten keresztül, anélkül, hogy valaki megkérdezte volna tőle, hova megy. Maga a kert is hirdette a ház hanyatlását. A pázsitot felverte a bogáncs, a farkkóró; az utakat ellepte a perje; néhol az út közepén óriási halmot hordtak össze a vereshangyák. Egy-egy fa, amit a szélvész keresztüldöntött az úton, ott hevert, míg befutotta a repkény, teleszőtte a sárga taplógomba. Nincs már itt kertész. A nagy halastó ki van száradva, a békanyál, mint sárga szemfödél lóg alá a vízitökök kóróiról a szélein. A hattyúkat, pávákat megette a görény. A délszaki növényeket elfelejtették egy télen betakarni, azok kifagytak. A rózsabokrokat elnyomta a folyondár; a vadaskert fái sudárszáradtan meredeznek elő az aljbozótból, az őzeket, nyulakat kipusztították belőle a farkasok, hiúzok meg a vadorzók. A patak egy nagy felhőszakadáskor elvitte a hídját, s nem csináltak helyette újat; aki át akar rajta menni, lehúzza a csizmáját, s átgázol. A kert kapuja zárva, nincs már kapuőr, aki nyitogassa, hanem a kerítésen van rés törve, azon járnak ki s be. Minden azt hirdeti, hogy a gazda csak vendég a háznál.

Manó, mielőtt elhagyta volna az apai házat, kiszemelt egy szép egyenes somfacsemetét a bozótból, s hozzáfogott a zsebbeli késével, hogy ezt kivágja tőből – úti pálcának.

E munkája közben észre sem vette, hogy valaki utána jön, és megszólítja.

– Ugyan, édes drága úrficskám, mit csinál itt?

Dorkó nénő volt, nagy batyuval a hátán.

– Botot vágok magamnak az útra, Dorkó.

– Hát maga is elmegy innen? De jól teszi. Én is elhagyom a házat, de még képpel sem fordulok felé soha többet.

– Hát magának mi baja van, Dorkó?

– Megütött a tekintetes asszony. Pofon ütött tegnap este. Soha életemben, amióta a kontyot feltették a fejemre, meg nem ütött engem senki, mert nem szolgáltam rá. Most sem vétettem semmit. A mamsell azt mondta, hogy menjek oda, csókoljak kezet, majd megbocsátanak. Hát, ha éhen kellene meghalnom!

(No, lám! Még ennek a kegyelemkenyéren megvénült banyának is van büszkesége!)

– Aztán tudja, édes úrficskám, hogy miért ütöttek pofon? Éppen maga miatt. Azért, mert tegnap este elmondtam azt, amit láttam. Ő küldött oda az úrfi után leskelődni, s aztán, hogy az igazat elmondtam, hogy milyen áldott jó szívvel ápolgatta azt a beteg kalugyert, hát azt mondta hogy ne locsogjak, s hogy mégis tovább beszéltem, hát felképelt.

– Menjen kend az útjára! – utasítá el Manó a banyát. – Nem akarom, hogy az anyám ellen panaszkodjanak előttem.

Dorkó nénő nagy dohogva odább ment. Manó megfaragta a somfa botot, s aztán a vállára veté, a végére akasztva az útitáskáját éppen úgy, mint azelőtt hét évvel, mikor elszökött mendikásnak.

Az a somfa pálca volt az egyedüli öröksége, ami a tűzhalmi uradalomból rámaradt.

Ezúttal nemigen messze vitt az útja. Tanusvár gyalog is csak egy óra járás a tűzhalmi kastélyhoz, sétálva bemehetett.

Alig ismert rá a városra a nagy égés után. A házak legtöbbje még csak feléből volt felépülve. A kálvinista templom tornyának, a hajdani hegyes tető helyett csak olyanforma házisipka volt nyomva a fejére, a „Régi Nap” ismét felépült kétemeletes háznak, de a felső emeleten még nem voltak beállítva az ablakrámák, s az egész fal még várt a bevakoltatásra. Hanem az új címere nagyszerű volt, hordófenéknyi küllős ábrázat aranyból, alája írva: „Az új régi naphoz”. Dabajkó úrra is rá lehetett találni, de nem ráismerni, mert a nagy tűz alatt összeégett az ábrázatja, egészen új bőrt kapott, de fájdalom, bajuszt nem.

A kérdezősködésre, hogy idebenn van-e Mántay úr? készséggel utalta a jövevényt, hogy ott van a Numero I-ben.

Manó sietett fel hozzá. Benyitott a szobájába, eldobta a kezéből a táskáját, botját, s odaborult a jó barát nyakába.

Az is összeölelte, csókolta, amellett szertelen jókedvvel kacagva.

– Hát itt vagy már? Ugyan vártalak. Nézd, még egy második ágyat is hozattam be a számodra. Tudtam, hogy ma itt fogsz lenni!

– Hogyan tudtad, bátyám?

– Hát mire való az asztronómia? Meg a trigonometria? Azt megtudtam; hogy három nap előtt Tűzhalomra megérkeztél. Azt is tudtam, hogy tegnap vége volt a tractuális gyűlésnek, ma a vendégek eltávoztak, magatokra maradtatok. Az aurea regula szerint azon a napon neked futnod kell a tűzhalmi kastélyból. – Ugye, kidobtak?

– De még meg is vertek.

– Azt is tudtam. Csak egyszer?

– Az apám ütött meg.

– Akkor ötven percentet megtakarítottál. Én azt szántam neked, hogy az anyád is megver.

– De szomorú dolog ez nagyon.

– Dehogy szomorú. Hát a püspök, mikor bérmál, nem oszt-e gyönge pofonokat a lelki gyermekeinek? Hát a királyok nem ütéssel avatták-e fel a lovagjaikat? Olybá vedd a dolgot. Ki is tagadott az apád, ugye? No, hát csak kezdj hozzá, hogy rögtön valami munkához láss, mert bizony mondom neked, hogy egyszer valamikor a szegény apádat, anyádat még neked kell eltartanod vénségükre! – Van-e kedved velem kompániába állni?

– Csak tudjam, hogy mi feladatom lesz.

– Tudod te azt, hisz azért jöttél ide. Azt már tudod, hogy az isteni Széchenyi megkezdette a Tisza-szabályozást. (Én nem vagyok nagyon adakozó a címzésekkel, de aki a mocsárfenékből kenyértermő földet teremt, annak csak méltán kijár ez az epitheton.) Egy egész tér szakaszmérnöki munkálatait én vállaltam el. Lámpással keresem az olyan embert, mint te vagy, s ha megkaphatom, bársonyban köttetem. Hahaha! Daróc is jó lesz. No, hát darócba foglaltatlak. Csúnya munka ám az, hallod! Amelyiknek gyomra van hozzá, annak esze nincs hozzá, amelyik meg értené, az a Bécsből hozott technikus, az harmadnap patécsot kap, s vagy elpatkol, vagy elszökik. Ilyen átkozott kemény fickó kell nekem, mint te vagy, aki kitanulta az egész mesterséget, s beéri hétszámra sült hallal meg foghagymás pirítóssal.

– Felváltva!

– Természetesen. Aztán a nyáron nem látunk ám épített emberi hajlékot, hanem ott hálunk a töltésen. Télire bekerülünk Véreskőre a mappákat elkészíteni. Mikor minden készen lesz, sok pénzt kapunk, hanem addig a markunkból élünk.

– Az igen természetes.

– No, hát szeretem, hogy megegyeztünk. Ez az egész bagázsiád, amit magaddal hoztál?

– De bizony még akarok hozni valamit.

– No, csak valami fölösleges dolgot ne.

– Feleséget akarok hozni magammal.

– Feleséget! Asszonyt?

– Még leány.

– Akkor te roppant praktikus egy ember vagy! Hiszen ez hiányzott nekünk! Egy asszony, aki a számunkra megfőzi a vacsorát, a paprikás halat; amikor mi fáradtan előkerülünk a mocsárgázolásból, hát készre vár, aztán tiszta inget mos ránk. Mert remélem, hogy ilyen leány az, akibe beleszerettél, akit el akarsz venni?

– Tökéletesen ilyen!

– Becsülöm az eszedet. Nem is ér az semmit, azért venni feleséget, hogy majd az pénzt hoz a házhoz. Veszedelem az csak. Azért nem házasodtam én soha. Egyszer voltam szerelmes egy szép menyecskébe, özvegyasszony volt, szívesen hozzám is jött volna. Aztán egy izromban együtt utaztunk a nagyváradi Püspökfürdőbe. Tudod, nekem szokásom az útikészülékemet versbe szedni, hogy valami el ne maradjon. Nálam egy disztichon kiadja, de őnála hét soros hexameter lett belőle, le van írva a tárcámban, hallgasd meg:

„Kuffer, láda, börönd, utitáskák, kis doboz és nagy,
Szélvánkos, ridikül, teafőző, pájdli, necesszér,
Úti bukét, ibrik, kávémalom és repülősó,
Kesztyűtágító, vasaló és hajbodorító,
Sál, bajadér, vikler, legyező, umbréla, napernyő,
Mopszli, kanári kalitkástól, pesztonka, szakácsné,
Hála Istennek, komplett a schwere bagázsi.”

Nem tudtam megtanulni könyv nélkül, inkább megszöktem eleve.

Manó nevetve biztosítá a barátját, hogy az ő kedvese éppen olyan könnyű szerrel utazik, mint ő maga, s az igényei olyan szerények, aminők csak valaha a száznyolc ázsiai magyar törzs leányaié lehettek a pusztában, amikor még a magyar nyelvben ez a három szó: ajtó, ablak, ház nem volt meghonosítva.

– No, hát akkor gratulálok hozzá. Persze szökik?

– Természetesen.

– No, hisz ott rá nem talál a famíliája, ahol te a háztüzedet meggyújtod. Van egy szigetünk a kurusi láp közepén. Nem is trigonometriai pont, a pózna sem jelzi. Az lesz a közepe egy nagy falunak ötven esztendő múlva. Körüle a mocsár a legszebb búzatermő róna fog lenni. Most még csak lélekvesztőn lehet hozzá jutni. Már most is népes telep. Van rajta kilenc gunyhó. Kettő az enyim, a többi a munkásaimé. Az egyiket odaadom nektek. Választhatsz belőle, amelyik jobban tetszik. Az egyik egészen új, most raktuk össze nádkévékből; a másik már régi; azt ott találtuk, vadászleskunyhó lehetett. Hanem ez sokkal regényesebb, egészen befutotta a szederinda, a tetejében van egy fészek, kilenc kis fiók nádiverébbel.

Manó tapsolt örömében.

– Éppen ilyent ígértem én a kis kedvesemnek! Szakasztott ilyent! Jaj, hogy örült neki előre!

– No, hát hozd bele minél előbb!