V. FEJEZET
Hanswurst mester

Egy veres üvegű olajlámpás, mely az erkélyről kinyúló sárkányfejű esővízcsatornára volt akasztva, jelölte meg a színházat, melyre különösen szombat este a gyalog és hordszéken érkező látogatók processziójárul is könnyű volt rátalálni.

Színlapok ugyan még nem voltak, s azoknak a házfalakra felragasztása éppen nem lett volna megengedve; de ezt a hiányt bőven pótolta az a hatásos intézmény, mely szerint maga az igazgató az előadandó darab főszerepének jelmezében teveháton vagy szamáron lovagolva, bejárta a főváros előkelőbb utcáit, s a szögleteken a síppal, dobbal összegyűjtött sokaságnak elmondá, hogy mi minden látni és hallani való lesz a mai darabban, nem kímélve közben-közben a kukorékolást, károgást és orron keresztül bocsátott hangokat. A primadonna jutalomjátéka alkalmával ez maga is ott ült a nyeregben, a legpompásabb török jelmezében, mint a háremhercegnő „Banice”. Hasonló bemutatást követelt a Courtisan, a Harlekin és a Pantalon: a főszerepvivők.

A hatóság bölcsen megtiltá a teátrumlátogatást a tizennyolc éven alul levő ifjaknak; amit azonban ezek azzal az egyszerű metódussal játszának ki, hogy női kantust öltöttek fel, s férfi kísérő karjába kapaszkodva masíroztak el az árgus szemekkel őrködő policáj őrei előtt. Ennélfogva nemcsak a páholyok és a parterre, de még a karzat is el volt lepve feles számú női alakokkal; akik közül a valóságos nőket csak azáltal lehetett kiismerni, hogy a színpadi trágárságokon azok nevettek legjobban.

A Hanswurst-színház nézőterén leginkább csak állóhelyek voltak; csupán a hölgyek és rangbeli személyek kaptak szalmaszékeket: de azoknak nem volt szabad támlánnyal bírni, hogy tumultus esetén verekedő eszközül ne legyenek felmarkolhatók. A páholyoknak a mellvédjei azonban kényelmesen kínálkoztak ülőhelyül; férfi és nő, ki-ki a maga módja szerint használhatta azokat lovaglásra. Mind a két lábát lelógatni a páholyból azonban parasztságnak tartatott, s a parterre-közönség által kellő represszáliákkal fogadtatott, amik közé tartatott a lábtyűk erőszakos lehúzása.

Wammána úr az ő védencével éppen az első proszcéniumpáholyban foglalt helyet. György úrfi nem keverhette a mestert gyanúba. Wammánát mindenki ismeré: daliás, szélesvállú alakjáról, simára borotvált, kihívó tekintetű kreolszín arcáról, villogó fekete szemeiről, kevély sasorráról s a lisztfehér francia parókájáról, mely merész kivételt képezett a többi gavallér fekete allongeparókái közül. A páholyában szemközt ülő hölgyecskének a kalapja alatt pedig senki sem sejtheté Conte Giunchi Giorgiót. Kivált miután a legyezőjének is tudta hasznát venni.

Az apszisban felállított színpad elejét festett kurtina takarta, melynek mitológiai allegóriás mázolmányai fölött lebegett, két tenyeres-talpas angyal által tartva, a teátrumdirektor nemesi címere, alatta egy szalagra írva: „Arma Straniczky”. (Amit a bécsiek úgy olvastak, hogy „Armer Straniczky”.) Sziléziai nemes úr volt.

Az armális azonban nem akadályozta a nemes urat abban, hogy midőn a cseh zenészek síp, dob és trombita hangcsinálása után a cifra előfüggöny felgördült, s a nézőközönség közt a zaj így-amúgy lecsillapult, saját tilinkójának a billegetése mellett be ne vonuljon teljes Hanswursti parádéjában: tudniillik egy fehér szamáron ülve; de háttal fordulva a paripa fejéhez. Zöld kalapja, veres mándlija és sárga bugyogója, a nyaka körül széles ráncgallérja volt. Széles csatos öv a derekán, abba keresztüldugva mint egy handzsár, a hírneves művészi kiegészítő fegyverzet: a csettentyű (Pritsch). A haja kétoldalt lenyírva s középen csimbókba kötve.

A színpad közepére jutva, amint a közönség hallórivallása szóhoz jutni engedé, a szamár elkezdett „iá” kiabálásokkal művészeti tehetségének érvényt szerezni, amíg Hanswurst mester azt nem mondá neki: „mármost elég, most következem én!”

Akkor aztán szamárhátrul elmondá az egész programot, mely a mai este művészeti élvezetét képezni foga. A Hanswurst utazása a kerek föld minden tartományaiban, ugyanannyi alakzatokban: mint „német lovag, magyar huszár, cigányasszony, kéményseprő, pávián, borbély, úridáma, fej nélküli ember, veres barát, kínai mandarin, török basa és medve”.

Megelőzi ezt egy előjáték, melynek címe: „Harlekin pokolra küldetése”. És egy pantomímia: „az ifjú Hanswurst születése és neveltetése”. Ez alkalommal a feleségéről is beszélt Hanswurst mester: hanem ennek a szövegéhez még nincs egészen hozzászoktatva a jelen korszak közönsége.

Az előjáték kezdődött azzal, hogy szembejön Hanswurst mesterrel Harlekin és az ő pajtása, Pierotto. Harlekin az ismeretes mindenszínű kockákbul tákolt viseletben, Pierotto a hosszú ujjas fehér ingben és lábravalóban.

Harlekin és Pierotto azt az olasszal kevert teuton idiómát beszélik, amit az utókor Kauderwelschnek hall emlegetni, mely hosszú időkön át a komikum zamatját képezte a birodalmi fővárosban; ezzel szemben pedig Hanswurst mester azt az igazi bécsi csőcselékzsargont hozza érvényre, amelynek kifejezései Adelungban fel nem találhatók. Ez tetszik nagyon!

Harlekin megrója Hanswurstot, hogy mért ül visszafelé fordulva a szamáron? Igaz cavalière a zablájánál fogja a kabalát, nem a farkánál.

Hanswurst mester visszatromfol: „mit capiálják ezt a taljánok? Az én lovamnak hátul van az armaturája”.

A Harlekin kíváncsi megtudni, hogy milyen lehet ez a szamárfegyver, ami hátul van? Odamegy megnézni.

A közönség tombol és kacag.

De tragikus vége lesz ennek a tréfának.

A szamár hátrarúg mind a két lábával. Ez az ő fegyvere. A Harlekin „maustodt” esik hanyatt.

Erre a katasztrófára a Pierotto is ijedtében arra a részére a testének hanyatlik alá, amelyen ülni szokott. A bugyogójában pedig egy hólyag van elrejtve, némi színes folyadékkal, a hólyag elpukkan, s a tartalma végigfesti a fehér bugyogót.

Ezt a jelenetet aztán falrengető hahota követi a nézőközönség részéről. Pierotto olyan művészi precízióval és naturalizmussal játssza a szerepét, hogy a hölgyek a zsebkendőiket az arcuk elé tartják.

No most mi legyen a megölt Harlekinnel?

A háttérben van egy mészégető kemence, melyet éppen teljes működésben tartanak a gyantapor és lycopodiumliszt faggyúgyertyán keresztül fújt lángjai. Hanswurst mester intézkedésére ő maga és Pierotto felnyalábolják a Harlekint s belelökik a mészkemencébe; Hanswurst végül magát Pierottot is utána löki a principálisának a pokoltűzbe. S aztán meghajtja magát a közönség előtt.

Óriási tapsvihar! Mely eléggé meg van érdemelve. Ha tudniillik elég éles felfogással bírunk az allegória értelmét kitalálni. Ez a hazai művészet diadala az idegen fölött. A múzsák templomát bitorló olasz Harlekint így semmisíti meg a nemzeti vérbül és húsból alkotott Hanswurst!

Erre két kalapácsütés a színen kívül jelenti, hogy új szcéna következik.

Jön Colombina, Hanswurst hitvestársa.

Széles nagy abroncsszoknya védelmezi csípőtül kezdve a termetét. Az arca ki van festve fehérre, pirosra. Fején tarajos főkötőt visel.

Keresi a Harlekint.

Hanswurst mester eleinte mindenfélét hazudik neki: utoljára megvallja, hogy beledobta a vetélytársát a kemencébe.

Erre Colombina sírva fakad.

Hanswurst mestert ez a jajveszékelés kihozza a sodrából. Azzal gyanúsítja Colombinát, hogy a Harlekin az ő szeretője volt. Colombina erre az abroncsos baleine-jának az előrészére tett kézzel esküszik, hogy semminemű tilalmas viszonya nem volt a Harlekinnal.

Ezzel csak nagyra növeli Hanswurst mester féltékenységének sárgaszemű démonát. Magát a szerelmi zálogot is gyanúba hozza. Colombinának nem marad hátra más, mint magával a legreálisabb ténnyel bizonyítani be törhetlen hitvesi hűségét.

Nem! Nem! Annyira még nem ment a XVIII. század költőjének zsenije, hogy egy teljesen empirikus maiensicai szcénát hozzon a színház közönség elé, a segítségül hívott maia egyelőre csak egy óriási nagy tojást szabadít elő a vertugadine rejtekéből.

Ezt a tojást azután feltöri Hanswurst mester a csettentyűvel, s íme egy teljesen felszerelt aprócska Hanswurst ugrik elő a tojáshajból. Szakasztott olyan mint az édesatyja: janklija, bugyogója, krézlije. – Ez a kis baba természetesen automat. (Ezt még az angol színművészektől tartották meg.)

Hanswurst kénytelen elismerni, hogy ez az ő fia.

– No ha a te fiad, akkor szoptasd te! – mond Colombina. – Tőlem elég volt, hogy a világra hoztam.

S odadobja az apja nyakába a gyermeket.

S a szegény Hanswurstnak egész dajka módra hozzá kell látni, hogy a csecsemőt nagyra nevelje, aki szemlátomást nő, dagad, embernagyságra megnyúlik, kézzel-lábbal kapálózik, utoljára az apját üti agyba-főbe a csettentyűvel.*¹

A közönség derültsége az őrjöngésig fokozódik. A férfiak parókáikat kapják le a fejükről s azokat lobogtatják, a hölgyek pedig nem győzik a vállfűzőiket helyreigazítani a nagy nevetéstől.

Eközben pedig Colombina asszonyság kezébe vesz egy kosarat, s elindul puszedlit árulni a közönség között, hogy az újszülött paszitájához szükséges apróköltséget beszerezze.²

A közönség frenetikus lázban tombol.

Csak György nem nevette el magát egyszer sem az egész komédia alatt.

Egészen gyermeteg kedély volt még: olyan, mint a hajnalkavirág, mely kinyitja a kelyhét a hajnalpirkadásra; de a tűző napsugártól összezsugorodik. Áhította az ismeretlent: a nőt, s mikor megismerte, undorodott tőle.

Hány népdala van a magyarnak, mely ennek a meseszép érzésnek kifejezést ad? Például ez:

Fekete szemű menyecske,
Kérlek ne nézz a szemembe:
Meghalok szégyenletembe…

Hát ez a másik:

Ne nézz rám, ne nézz rám:
Mert megölsz engemet.

Kimondja, hogy megöl az asszonynak a szeme.

A fajban van ez az indulat.

A kutya úton-útfélen játszik a társával: az elefánt az erdők sűrűjébe rejtőzik vele.

Wammána figyelemmel kíséré a védence arckifejezését, amellyel ez a Hanswurstiádák sikamlós, leplezetlen tréfáit fogadta. Mikor a Colombina leszállt a nézőtérre s jobbra-balra osztogatta a puszedlit, kacér negéddel védve magát látszatosan, de elkésve, az ölelgetések, a kézzelfogható nyájaskodások ellen: kacagva, sikongatva, dévajkodva, tréfát tréfával fizetve; ahol nagy ezüstpénzt mutattak neki, ott az igazi csóktól sem iszonyodott: elég, ha a száját megtörölte utána, s ha egy-egy merész úr az ölébe rántotta, a deplaszírozott vertugadin árulója lett a jarretiere-jeinek: György úrfi szemöldökei férfi ráncot vontak a homlokára. – A homlok mindig elárulja a férfit. Az viseli magán az igazi nemkülönbséget.

Ezalatt a komédia a két Hanswurst, az eleven és az automat között, véget ért, azzal az elmés megoldással, hogy az apa, megelégelvén a kicsapongó magzatja kihágását, kapja magát, nyakon kapja a kölket, belegyűri a tojáshéjba, amelyből kijött, rácsapja a tetejét, s kigurítja a játékszínből. Ami nagy morális effektust gyakorol a közönségre; nem egy kegyes atya sóhajt fel ekként magában: vajha én is így tehetnék azzal a vásott kölyökkel otthon.

Azt az időközt, amíg ezután Hanswurst mester világkörutazási szerepének első jelmezét, a német lovagét, felölti, kellemesen foglalja el a polichinello: ez az elől-hátul púpos törpe figura, nagy orrán rengeteg pápaszem, állán bibircsók, fején csörgősipka. Még ez is az olasz komédia alakja; de már a Hanswurst-színházban csak inasszerepet játszik. A Colombinát kell neki felkeresni, hazakergetni, hogy öltözzék már át a következő szerepéhez. Meglátja odalenn a publikum között, amint puszedlit osztogat. Keresztülugrik az orkesztrumon, s kereplővel a kezében kezdi a hajszát a primadonna ellen. Az fut előle keresztül a nézőtömegen. A polichinello utoléri, elkapja az abroncsszoknyáját, a buffándli kapcsa elszakad, az egész baleine a polichinello kezében marad: a Colombina pedig előtűnik a maga igazi Colombina jelmezében; a térdig érő, virágokkal girlandozott táncrokolyában, balettszökésekkel ugrik fel a színpadra, s minthogy a polichinello még ott is üldözi a kereplővel, utoljára a Colombina átszökik a proszcénium-páholy alacsony emelvényén: a polichinello oda is utána akar mászni; de nem bírja a nagy fejét, hanyatt bukfencezik.

A szilfidöltözetű Colombina védelmet keres a páholy vendégeinél: odavetve magát a hölgy-ölébe, balerinák módjára, jól ügyelve leülés közben, hogy a virágfüzéres rokolyáját össze ne törje: az úgy veszi körül a mellszobrát, mint a pávát a kiterjesztett legyezője. Az a hölgy pedig – Giorgio.

A dévaj mima szemei egyenesen az ő szemébe tűznek, forró lehelete az arcát perzseli: hosszú szempillái oly csábítón pislogatnak hozzá, amint ott ül az ölében.

– Nos? Tetszik? Ez, vagy a másik? – kérdezi a színpadi tündér kacér negéddel: jobb kezének a két ujjával egy mézes süteményt tartva Giorgio szájához, míg ajkai éppen olyan közel érnek hozzá, s piros nyelvének a hegye kitűnik közöttük. – Melyik puszedli kell inkább?

Giorgio félrefordítja a fejét.

– Ejh, hagyj békét madame-nak. Csak nem vagy Sapphó, – riad rá Wammána. – Nesze a puszedlid ára! (Egy tallért dobott a kosarába.)

– Á – á! – szól Colombina, szemeit összehúzva, s száját kacér nevetésre elnyújtva. – Ez monsieur! Ez garçon; – mert elpirult!

Azzal Wammánának adta a csókocskát. Mindakettőcskét.

Aztán kiugrott a proszcénium-páholyból; olyan kicsinált ügyetlenséggel, hogy a girlandos rokolyákkal eltakarta az ott térdeplő polichinellót; aki aztán kiszabadulván, az elragadtatás pantomimikájával igyekezett a közönségnek tudtul adni, hogy ő most a paradicsomból került elő.

– Hallod-e mester: ez a komédia engem untat – monda Giorgio.

– Hát milyen az asszony?

– Undok.

– Mert nem értesz hozzá.

– Én nem ilyennek képzeltem a nőt.

– Hát milyennek?

– Amilyen a Méte. Te engem bolonddá tettél. Úgy bánsz velem, mint a kisgyerekkel szoktak, akinek paripát ígérnek s pálcalovat adnak. Te nekem azt ígérted, hogy a Méte-ünnepélyre fogsz elvinni.

– Hát hiszen ott vagyunk.

– Ördögöt vagyunk! Hisz ez komédiaház!

– S ez téged nem gyönyörködtet? Hisz ez művészet.

– Meglehet, hogy művészet. De ahhoz magasabb műveltség kell, hogy ezekben az ostobaságokban gyönyörködjék valaki. Én azzal nem bírok. Nem tudom, hogy mi benne a tréfa? S te nekem nem a Colombinát ígérted; hanem a Métét!

– Tehát okvetlenül a Métét akarod meglátni?

– Minden bizonnyal.

– Hanem akkor nehéz próbákon kell keresztülmenned.

– Bánom is én.

– Olyan esküt kell letenned, ami egész életedre kötelez.

– Leteszem.

– A tűzkeresztségen is át kell menned.

– Ha más kiállta, én is csak kiállom.

– Törvényeket kell elfogadnod, amik a világi törvényekkel teljes ellentétben vannak: s mikor a Méte azoknak a végrehajtását parancsolja, akkor föltétlenül engedelmeskedned kell.

– Ne papolj annyit! Én mindent megteszek, amit te kívánsz, hanem engem vígy oda, ahol a Métét meglátom.

– Ott vagyunk.

– Itt a komédiaházban?

– Itt a Bafomet templomában. Fejünk fölött van a Méte misztériuma. Ez a Hanswurst-ház csak az álcája a mi ünnepélyünknek. Arra való, hogy a nagyközönség, a szent Hermandad és az inkvizíció figyelmét lekösse. Az egész spionázs mind azt lesi, hogy mit csinál, mit mond a Hanswurst? Ez a legmagasabb szemfényvesztés. Mikor a Hanswurst elkezdi a sokféle metamorfózisait, akkor a commilitones szerteszét a páholyokból felmennek a felső terembe, s hagyják a közönséget tombolni, röhögni ide alant. A páholyoknak függönyeik vannak: azokat le lehet bocsátani. Ami a kárpit mögött történik, ahhoz senkinek semmi köze. Akarod még?

– Akarom!

György kezét nyújtá a mesterének. Az a kéz forró volt és nedves; hanem azért észrevette a mester, hogy a tanítványa reszket. Lázban van.

– Csak addig várunk, míg a komédia megkezdődik; s a közönség figyelmét a scurrilitások leigézik.

A síp, dobszó rákezdte; Hanswurst előjött mint keresztes vitéz, Pantalon mint obligát polgárférj, akit mindig megcsal a felesége, Colombina. A közönség belejött a kacagásba. A páholyokban elkezdték a függönyöket lebocsátani. Wammána azt mondá a védencének:

– Most mehetünk.