|
Az udvari kancelláriában első műtét volt, amin
Györgynek keresztül kellett esni, hogy a diáköltözet helyett egy eddig soha nem
látott jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.
Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a
Schweizerstiegén keresztül az uralkodók arcképgalériáján végig a nagy gobelinek
termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy Savoyainak
diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását ábrázolja a
Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos, kaftányos
magyar főurak korhű alakjaival.
A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes
trón. A király számára. A többiek állnak.
A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák,
hermelines főpapok voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.
A két udvaronc odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.
A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt
félkörben a trón előtt: az oldalajtó megnyílt, s belépett, kancellárjaitól
kísérve – a király.1
Komoly, halavány, indulat nélküli arc; szürkülni
kezdő szakállal és bajusszal; viselete egyszerű, fekete selyem
spanyol öltözet, rövid gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az
aranygyapjas rend lánca.
A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a
király trónján helyet foglalt.
Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az
előtte álló ifjúra, ki az udvaronc sereg közül délceg magatartása által
kivált, s halk, melankolikus hangon szólt hozzá.
– Lépj közelebb, hívünk, Giunchi György gróf.
Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifjú, s
halkan, de hallható hangon mondá:
– Én, György, Rákóczy Ferenc fia vagyok. Atyámat: a
koldusok fejedelmét meg nem tagadom.
A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a
magas gyülekezetben.
A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású
kezével; arra csend lett, s aztán három ujjával az ifjúra mutatva így szólt:
– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferenc
fejedelemnek. De nem annak a Bécs városi koldusok királyának, aki e fényes
nevet bitorolja. A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; aki a nevét a
történelem legfényesebb lapjaira írta fel. Mint őseimnek ellensége, nyílt
csatában harcolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő
bukjék el. De amidőn minden fényes címét elveszté is, megtartá a
legfényesebbet: a „jó keresztény” címét. Távol e világrésztől a
Fekete-tenger partján él a te atyád, egy maroknyi hívével együtt, kiket isteni
félelemben egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk
anyai ágról vérrokon: kedvelt hívünk, kit születésének kitűnő
fénye s jeles lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától
fogva felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk, s ki hűséges
magaviselete, engedelmessége s jóakarata által kegyelmes indulatunkat magára
vonta – s akinek mi kiváló érdemeiért két hűbért adományozunk, mint
Szicília királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikát Valle di Giunchinak
nevezünk. Ez utóbbit szicíliai grófsággá tesszük, s adományosát a szicíliai
grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez adományt annak minden
törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500 scudi évdíjat adományozunk a
birtokhoz, mely hívünket, Rákóczy Györgyöt Di Giunchi grófot s minden utódait
elidegeníthetetlenül megillesse, s az alkirály engedelme nélkül még
ideiglenesen is zálogba ne vétethessék.2
A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás
támadt a főúri hallgatóság közt.
Az egyik udvaronc, a konziliárus, Györgynek a vállára tette
a kezét, lefelé nyomva az ifjút.
De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott
meghajolni. Ennyi kegyosztás után sem!
Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamenlapra
terjedő donációs levelet.
Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő.
Ezt már a palástja zsebéből.
– És azonkívül én mint nevelőatyád, még egy
ajándékkal bocsátalak el. Íme atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött,
azzal a kérelemmel, hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai
örökséged.
Most azután nem volt többé vasbul a térde Rákóczy fiának.
|