|
Két
végtelenség
György még sohasem volt túl Bécs város határán. Testi és
lelki látköre oda vala összeszorítva egy város sáncai közé. Van-e még e
szűk utcákon, a sok emeletes házon, a bástyakapukon túl valami más világ
és abban más népség, mint az a „palackhordó” kedélyes polgárság? Arról még csak
álma sem volt.
A szándékosan elferdített nevelés miatt magábul Bécsbül
is csak azt ismerte meg, ami az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr
ötlete volt: a titkolt orgiákat, a karusszeleket; – aztán meg a koldusok
csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeiben, udvari
és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári ritkaságtáraival, kereskedelmi
forgalmával, katonai rendszerével sohasem ismertette meg vele senki. Nem volt
sem az aulában, sem a kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden
nyárspolgár, hogy „nincs több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy
Bécs!”
És most egyszerre áttették őt Szicíliába.
Mintha csak egy más planétába tették volna át. Egyszerre
történt: mert tengeren szállították oda.
Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.
A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s
Olaszországban könnyen el lehet tévedni annak, aki – maga is hajlandósággal bír
az eltévedésre.1
Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György
csak egy becézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a
leghívebb porkoláb.
Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Szicíliába
megérkezik, a császári staféta őt megelőzze, a palermói vicekirálynak
küldött utasításokkal. És azután még „valaki más”.
Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább
lehetett a szárazföldi úton Szicíliába jutni, mint hajón, az nem annyira az
olasz delizsánsz kitűnőségében keresendő, mint inkább a hajózás
természetében. A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti
olasz part hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árucikkeket
kirakni és felvenni, s friss ivóvízzel ellátni magát. Mikor aztán
Olaszországnak végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának;
hanem lelódult Máltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a
styriai vas és az istriai bútorfa; csak azután került fel megint nyugatnak, míg
szerencsésen megállapodott a sziget északi oldalán, Palermo kikötőjében.
Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett maradnia, amért Máltát
érintette, ami már a Kelethez tartozik.
Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két
végtelenséget tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.
Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy
megismerje ez istenarcot jókedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot
eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral harcol, s
e harc közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá temeti: az alvó tengert,
melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű egyik oldaláról a másikra
dülöng s a világító tengert, mely csodás éjjeleken illuminációkat rendez oda
alant az azúrkék mélységben, millió fantasztikus alakú medúzáival, salpáival,
vénusöveivel.
Egy kísérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból:
egykori lovászát, Künzli Pétert. Az „alter ego” nemigen volt „másik én”-je az
urának, akit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb
examinátorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden
erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett
szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig semmi
hatása sem volt a hajóingásnak. Tűrte mint egy gyakorlott tengerész. A
legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy felmászott az árbockosárba
s ott hintáltatta magát – és kacérkodott a villámokkal.
A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi
állapotba visszazökkent, elővették az a-bé-abot, s amit Wammána
elmulasztott, Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt írasjegyek formálására
tanítá.
Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nemsokára annyira
vitte, hogy amit örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét
elolvashatá. – Franciául volt az írva: megértheté.
Ekkor nyílt meg azután előtte egy új látóhatár: a
tengernél is véghetetlenebb.
Maga a cím, mely a végrendeletet megnyitja, oly
ünnepélyesen nagyszerű.
„Én Ferenc, a Te kegyelmességedből óh Istenem,
Erdély országának Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent
Birodalom fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és
Makovicai Herceg, Sáros megye örökös Főispánja stb. stb.”
Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! Ahogy a
„studium”-ban volt leírva.
És nyomban e fényes címek után következik a még
nagyszerűbb lemondás.
„Te adtad e minőségeket és címeket nekem, óh Uram,
részint egy szabad nemzet választása, részint születésem által.”
„Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel
és címekkel dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én
csak a haragnak gyermeke: por és hamu vagyok.”
S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád-szavaiban.
Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten
ellen és önmaga ellen fordítá: magát a „háládatlanság utálatos szörnyetegének”
nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy
tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt
meglátogatta mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól
szenvedett. S megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba
száműzte, ahol büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú
számításáról és a földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába
vesse reményét.
Sohasem beszélt ez ideig senki György előtt
Istenről. Azt tanulta eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van; s a
pap maga gúny tárgya.
Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni
először, hogy mi a „hit”?
Az a hit, mely egy porba hullott nagyságot az égig
fölemel. Így látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt
megjelenni.
Nem tudott neki élő arcot adni, mégis megismerte:
előtt állt.
Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett
(hacsak egy napra is), egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a
csavargók királya.
A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos
hangulat. A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az
Isten előtt), hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos
mirigy ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a
többi híveiért, akik az ő halála által mind nyomorra jutnak, akiket pedig
úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a gyermekeiért „Szívemnek
ömledezésével szólok hozzád, én Istenem, miután már annyi évekig szólottam az
emberekhez, akik meg nem hallgattak engemet!”
„Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha
gonoszat akarnék azoknak is, akik óhajták vala, hogy a keresztyén fejedelmek
birodalmaiba való belépés el legyen énelőttem zárva: mivel a Te ítéleteid
voltak azok fölöttem, s az emberek csak végrehajtók valának. És látod is, én
Istenem, hogy én mindnyájatokat szeretem, a Te szerelmedben. Kérlek, bocsáss
meg azoknak, akik engem leginkább üldöztek és rágalmaztak, mert bizonyára azt
hitték, hogy igazságosan cselekesznek.”
Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!
Az ifjú, ahogy szemeivel elnézte a végtelen tengert,
melynek láthatára összefoly az éggel, éppen úgy látta lelke előtt
elterülni azt a másik végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a
partjait meg fogja ismerni: ha egyszer jön valaki, aki elmondja élőszóval
előtte, mik voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen
alaknak?
|