XI. FEJEZET
A bécsi vásár

Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.¹ Az egyik gyertyaszentelõkor, a másik Jakab-napkor. Elõtte, utána két hétig tartott a „szabadság”.

E határidõ alatt minden árucikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével), s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város határában.

Ahol most a múzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a palotasorok helyén utcaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve, melyekben mindazok az áruk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtõl Szmirnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézmûvesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros ló vontatta tölgyfahajókon szállították a fõvárosba.

Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.

Nem is a magisztrátus, még kevésbé a policáj tartotta fenn a rendet s osztotta az igazságot, hanem egy, ezen idõtartamra kinevezett vásári bíróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési viszálkodásban.

S a vásári bíróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérõknek; a „Beisskatze” a veszekedõ kofák megzabolázására. Aki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt õ maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek, s azt olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.

Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok: az elsõ török megszállás óta. A sok háborús világ, a kuruc hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a bécsvárosi búcsú meglátogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat szenvedett: a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is ínséges világ volt. Meggyengültek a fõurak, nem jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, aranycsipkét keresni az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt: a farkas- és a rókaprém volt a divat; abból pedig több volt a kívánatosnál. Aztán eladnivalójuk sem igen volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy otthon is elfogyott, s a bor piaca Lengyelország volt; a hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy aki magyar bort szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.

Amint azonban a békességes idõk ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.

A polgármester, Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicsõ felújítása a múlt intézményeinek az õ ötlete volt; azonban akik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána ütötte nyélbe.

Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté rang szerinti kitüntetését: õ azt, a maga etikája szerint, mindenképpen megérdemelte.

Õ volt a mozdító szelleme a bécsi társaséletnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Õ honosította meg a divatot, játékokat a fõúri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól² elkezdve a tarokkig; õ hozta be a vonósnégyeseket a zenevilágban; õ honosította meg az orgonavirágot a télikertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s porcelánvedrekben míveltetett; õ adta az eszmét a karusszelekhez, a jelmezbálokhoz, sõt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos szövetségét is õ koholta ki.

Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az õ neve sehol sem fordult elõ, a saját személye nem merült a fölszínre: minden ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), aki azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.

A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az õ ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekbõl kifundálta egy ilyen világra szóló búcsúnak a programját, s ezt azután bekebelezé az irányadó köröknél.

Nehány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abbul a szempontbul, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.

Az országos vásár két elsõ hete az üzleteké volt; a harmadik hét múlhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és bírságolások s mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dínomdánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.

Azok között elsõ helyen állt a paraszt lóverseny, ahogy azt bécsi mûszóval nevezték, „Scharlach-rennen”. A kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy akik bíznak az inaikban, hogy a lórul le nem maradnak: összejöhetnek a „Rennweg” gyepén, s futhatnak a nemes város által kitûzött elsõrendû pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.

A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi pirosharisnyás leánya, aki a város által szabadalmazott „Frauenhäuser” lakója volt,³ futhatott a gyepen térdig feltûzött ruhában: a legelsõ, aki a célhoz ért, kapott egy vég barchentet.

A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentáncolók, állatmutogatók, paprikajancsik összes tiszteletreméltó céhe fölött ezúttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerûség pálmáját: a „kutyás ember”.

Enyhítõ körülményül legyen beszámítva, hogy a „Der Mann mit den scythischen Wölfen” olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, amit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoárja volt. Nemcsak a komondorait tudta táncolásra, ugatásra noszogatni, hanem amellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.

Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesbõl.

Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldrõl a bécsi országos vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kísérõnek.

Ha valaki tudott volna szépen magyarul beszélni (s itt a súly a „szépen” szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött õ ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a pusztán a szélfogó cserény mellett nõtt fel. Már magában az is érdekes látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik elõjön a pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.

Az ilyen erõmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni. Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szõrük, mint a jegesmedvének; szelíd, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha õket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk parancsolja, s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól, hogy csak a kolompviselõ vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt követi.

Ezért a produkcióért is kapott borravalót a csikós.

Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus elõtt a vásárpiacon. Csak úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikóssüvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!

Egyszer aztán azt kérdezte tõle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): „hát aztán a bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?”

Erre azt felelte, hogy helytáll õ egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója a kezében legyen.

Meg is mutatta, hogy mit tud?

A hosszú ólmos végû botját középen markolta, felbiztatott kettõt-hármat a bámuló legények közül, hogy próbálják õt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni). Nem sikerült a csikóst megvágni!

Ebbõl megint új produkció támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap az a legény, aki botvívásban, akár egyedül, akár másod- vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csõdült össze ennek a bámulására. S a kutyás ember legyõzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben, aki valamit tud! Csak ne szégyellje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!

A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi versenytéren.

A magas udvari körökben is nagy elõkészületek folytak erre az ünnepségre. A fõurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.

Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülõben.

– Ejh mit? – mondá Wammána báró a felvonulás parádéja fölött tanakodó hölgyeknek és uraknak. – Eddig a népünnepeken tulajdonképpen mi voltunk a fõszereplõk, akik a népet mulattattuk. A mi fényes karusszeleink, livrés, fehérparókás kocsisaink, baleine-s hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a „höchste Hetzet”. Hátha egyszer mi magunk vennõk ki a részünket a „Gaudé”-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására?

Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre. Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!

Micsoda „Jux”!

Lodoiszka hercegnõ azonnal magáévá tette az indítványt. Õ vállalkozott az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elõ a magasabb szférákban.

Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minõ jelmezre vállalkozik?

Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arcához, a termetéhez? Ez beható tanácskozás tárgya lehetett.

Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképpen meg kellett mindenkinek ismertetnie a maga istenadta arcát és alakját: a hölgyeknek felbontani a divatos frizuráikat, a hajaikból kifésültetni a fehérítõ púdert, s aztán nemzeti jellegû hajfonatokká és tekercsekké idomítatni, minden „Sminket”, hamis zománcot, szépségflastromot eltávolítani az arcokról, hogy megítélhetõ legyen, melyikhez fog illeni a tiroli, melyikhez a savoyard kosztüm? (Akadt cigányleánynak való is.)

Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talján?

Lodoiszka hercegnõ egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrád vármegyében viselték azt a palócmenyecskék. Dajkája volt palóc nõ: annál ismerte meg ezt a gyönyörû öltözetet.

De hát ehhez a kísérõ társnak is hasonló nemzetiségûnek kell lenni.

Ahhoz is van megfelelõ kosztüm. Egy hajdú!⁴

Az ám a nyalka viselet.

Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak! Szívesen vállalkozott rá.

– Csakhogy annak, aki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell ám lenni – mondá Lodoiszka hercegnõ.

Giorgio nagyot bámult.

– Milyen az a magyar száj?

– Amelyik ki tudja mondani a magyar szót.

– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?

– De a nép között van egy saját idiómájuk is, amelyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. Ahogy a régi hebraeusok a „shiboleth” kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy akcentusról, egy betûnek a lágyabb vagy keményebb kiejtésérõl egyszerre megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rác, s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a magyar atlétát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás, hogy a botviadal közepett õ folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki a nézõk közül felkiált rá: „magyar, üsd!” akkor – nem üti ugyan fõbe az ellenfelét, de egyszerre úgy kipenderíti annak a kezébõl a botot, hogy az kalimpálva repül a levegõbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a szót: „magyar, üsd!”

A legelsõ felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált, hogy õ nem képes a nyelvét ennyire dresszírozni.

A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak; ezt a szót „magyar” is nehéz kimondani: az egyik „mátyár”-nak ejté, a másik „modjor”-t mondott, a harmadik „madzsart” facsart ki belõle: az „üsd”-öt pedig a világért sem tudták eltalálni.

Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.

– „Ma” – gömbölyûre nyitott szájjal, mély hangon, rövid tompa, „a” hangzóval, azután „gyar”, a nyelvet nem a felsõ, hanem alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót „üsd”, összehúzott szájjal, mély hangon, mintha fújnánk valamit, az „s” hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy „zs”-hez közelítsen. És végül a „d” hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s õ szépen ki tudta mondani: „magyar, üsd!”

– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientális nyelvek tudományából a hercegnõ? – kérdezé marchese di San Carlo nevetve.

– A grammatica vivából.⁵ Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt magyar urakkal. Egy szép délceg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt hiszem, szerelmes is voltam bele. Azt hiszem, meg is sirattam, mikor halálhírét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tõle: azt még most is tudom.

Azzal kezébe vette a hercegnõ a gitárját, s lantpengetés mellett eléneklé szép csengõ acélhangon a „Repülj fecském” dalát teljes szövegével.

Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S amíg a végstrófa azt mondja: „Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének”, elhomályosítá a szemét egy könnycsepp.

…A te bölcsõdalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az õ tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodásabbját! A te anyád, a fejedelemnõk legszerencsétlenebbike dalolta ezt, amikor a te bölcsõdet ringatta, amikor még „Gyuricám nak, kedveskémnek” híttak!

Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: „hova lett a gyûrûd azzal a címerrel?”