XVIII. FEJEZET
Együtt a koponyákkal

György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányvakötélen a bástyára.

Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen. Minő utat cikázott végig a lelke nehány perc alatt.

A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a szeme láttára! – „Üsd, magyar!” A mesterét agyonüti az idegen ember! – A bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetérává! – Te Rákóczy Ferenc fia vagy! – Akit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! – Az apádhoz! A fejedelemhez!

Egészen meg volt kábulva.

Hova fusson?

Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!

De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy erdő!

S azonfölül be van kerítve sáncokkal. Éppen ott állt egynek a szélén. Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok túlsó oldalán is fal van. Arra meg nem lehet felmászni.

„Halt! wer da!” rivallt rá a bástyán járó őr.

Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn. Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utcába. Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy távolokban pislogtak. Tisztességes éjjel járó ember lámpást vitetett maga előtt, s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézilámpát, mellyel maguknak hazavilágítottak.

Györgynek a fejét a valóban átélt víziókon kívül még az a filtra is kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utca olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.

„Hát nem akar ennek a ,huncfut utcának’ vége szakadni?”¹

Azután meg azt vették fel az utcák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az égbe akarnának hágni.

„Átkozott ,Katzensteg’! Mikor jutok már fel a tetejére?”

Azt képzelte, hogy futnak utána, s kiabálják mindenfelől: „fogjátok el!”

Amint aztán egy tágas utcába kijutott, egyszerre csak egy szörnyalak állta el az útját. Óriás volt: legalább is másfél öles. A dereka kígyó, a fején vas sisak, a két kezében pöröly és vaspatkó.

Ez a meseszörny volt a „Radelsäule”. Még akkor Bécs utcáin, ahol egy kovácsműhely volt, azt a gyalogjáró közepére kiállított tölgyfaoszlop jelezte, ellátva a mesterség jelvényeivel.

György dühbe jött e szörnyeteg látására, s a mámor bátorságával nekirohant és átnyalábolta. Földhöz akarta vágni. Az lett belőle, hogy maga esett össze a kovácsoszlop előtt, s ott elnyomta az álom. Álmodott rémségeseket, a kövön fekve.

Arra ébredt fel, hogy a föld rázkódott alatta, s pokoli zsivaj hangzott a fülébe.

Amint felnyitá a szemeit, a rémálom folytatását látta maga előtt.

Egy nehéz vasas szekér jött feléje az utcán: ökrök vontatták. Attól rázkódott a kövezet.

Az a szekér tetézve volt megrakva csontokkal. Kéz és lábszárak, vázak, legfelül a koponyák.

S ezen a csonthalmazon ült egy csoport ember, amennyi csak ráfért, őrületes öltözetekben: férfiak, fejükön tarajos főkötőkkel, palást helyett felöltött selyem szoknyákban, némelyiken olyan ing volt, amelyik nagyon hasonlított holmi szemfödélhez: csakhogy csupa rongy volt.

Többen pedig a kocsi mellett kullogtak, szurokfáklyával a kezükben. Ha egy-egy koponya leesett a szekérről, azt elfogták gurultában: „Hohó, Bruder Beinmann! ne szökj el!”, s visszadobták a szekérre.

Egy nagy csobolyó volt velük: az kézrül kézre járt; az akonájárul ittak.

És aztán dalolták hozzá, rikácsoló kórusban a népszerű bécsi nótát:

Egynapi jó kedv:
      Végy fürdőt.
Egyheti jó kedv:
      Bortömlőt.
Egyhavi jó kedv:
      Disznót ölj.
Egyévi jó kedv:
      Megnősülj!

Eredetiben sokkal jobb:

Wiltu ein Tag fröhlich sein:
      Geh ins Bad.
Wiltu ein Wochen fröhlich sein:
      Lass nur Ader.
Wiltu ein Monat fröhlich sein:
      Schlächt ein Schwein.
Wiltu ein Jahr fröhlich sein:
      Nimm ein jung Weib.

Ez pedig nem volt káprázat, hanem egy nagyon egyszerű intézmény. A Szent István-templom katakombáiból, minthogy már nagyon megteltek, takarították ki a legrégibb lakókat, hogy az újaknak helyet szorítsanak. Ezeket a deposszedáltakat aztán a városon kívül elsíralták egy nagy közös sírgödörbe. Azok az éneklő legények a sírásók voltak. Bizonyára nem tartoztak a társadalom felsőbb osztályaihoz, sőt fel lehet tenni, hogy nagyon elzüllött fickók voltak.

Ezt a szállítmányt csak éjjel lehetett a városon keresztülvinni, amikor rendes polgárember nem járt az utcán.

Ami a halotti köntösökbül, szemfödelekbül még épen megmaradt, ez a sírásók osztályául jutott. Némelyik jól járt, akinek aranycsipkés főkötő maradt a markában. A koponyának nincs már arra szüksége.

Egyik legény észrevette a földön fekvő alakot.

– Nené! Itt is van még egy! No gyere pajtás: téged is elviszünk a temetőbe.

György kábultan bámult a világba.

– Temetőbe? – hebegé. – Valami ösztönszerű sugallat támadt az agyában. – Az bizony nagyon jó lesz. Vigyetek a temetőbe.

Annyit sejtett, hogy a temető kívül van a városon, s hogy őneki nagyon jó lesz az valamire, ha a városból kijuthat.

A legények kaptak a tréfán, s feltették az ifjút a szekérre. Furcsa maskara volt. A bibliai József tarka jelmezében. Valami részvényesnek nézték a múlt esteli processzióból, akinek nagyon meg talált használni a mulatság.

A vén kocsis, aki az ökröket vezette, megszánta, hogy olyan nagyon didereg, s megkínálta a butykosábul.

Régi gyógymód. Mámor ellen az alkohol.

Attól a korty pálinkátul félig-meddig eszére tért.

– Hová megy ez a szekér? – kérdezé az ökörhajtótul.

– Ki a temetőbe.

– Hisz a bástyakapu be van zárva.

– Kinyitják ennek a szekérnek.

– Akkor én is megyek.

– Hol lakol, úrfi?

– Ha én azt tudnám?

– Hát hova akarsz menni?

– Megállj csak! A Bärenhaushoz. – Nem. Nem. – A karámhoz.

– Mi az a karám?

– Ahol a vad lovak vannak.

Ezen aztán ez egész társaság röhögött.

Vad lovak! Bécsben! „Der meint die Heupferde!”²

– Hát hogy híják a tátit? – kiáltotta a fülébe az a legény, aki a földrül fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.

György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? Az is elmúlt már. Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára becsületes emberek.

– Az én apám Rákóczy Ferenc…

Erre a névre általános „hujjahó” ordítás támadt a legénység között.

– Rákóczy Ferencnek a fia? Hisz akkor te egy princ vagy? Héj Sündfegerek! Dallingerek.³ Kezet-lábat csókoljatok a princnek! Megkerült a Rákóczy Ferencnek a fia.

A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifjú embert. Alig tudott szóhoz jutni bámultából.

– Hát ismered te az én apámat? – kérdé hebegve a most került pajtástól.

– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucskálómmal. Az a Malach! A király.

– Miféle király?

– Hát mind a húsz nemzetek a királya.

Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott azok közül egyet is említeni valaha.

– És te micsoda nemzethez tartozol? – kérdé György.

– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Des mihi elemosinam. Nec parentem, nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát te tudsz-e diákul?

– Nem tudok.

– Hát „kart”-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?

– Nem is értem, mi az?

– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?

György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak rá nézve.

– Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utcán s felszedetni magadat? Igazi princhez való hivatal! No majd örül az apád, ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak. No nem igaz? Egyiptomból jöttél? A szép Putifárné volt az asszonyod? Abrekh volt a neved?

Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az idegen ember ilyen titkokat?

– No lesz ma nagy sabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek táncolni fognak a Billträgerinekkel.

S az egész díszes társaság ujjongása kísérte ezt a beszédet, melyet úgy látszott, hogy értettek.

György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint Klimius Miklós, akiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt jönnek azok az emberek, akiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett a felhúrozott mellükön hegedülnek.

Az új pajtás, aki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával megtisztelte.

– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb leánnyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi hercegnek volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herceg. – Méregbe jött rajta. Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög a fejében.

Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát, s odatartá György elé.

– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs! A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám, violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép halálfő!

A cimboraság röhögött és toporzékolt.

– Nem teszed te azt meg! – ingerkedék vele a vén kocsis.

– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamáziát!

Meglett a kívánsága.

Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.

– A te egészségedre, tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!

– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! – kiáltozának rá a cimborák.

Azonban mégsem válthatta be a szavát, mert amint a szájához akarta vinni azt a szörnyű serleget, az egyik fickó odatartotta a szurokfáklyát, s attul a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz egyszerre tódult ki a koponya minden nyílásán.

– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.

A fickó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.

A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos kapuőrséget.

A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, aki éjfél után a Rothenthurm kapuján ki akar menni. Mi célja van?

A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, akik a szekereket elfoglaljak: hercegek és zászlósurak. Céljuk egy kis kéjkirándulás a zöldben.

– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazfickókat.

– Semmi gazfickók! Respekt, uram! Tessék szalutáltatni az őrséggel. Ez itten princ Rákóczy! a király fia!

Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a hátulmaradók irháira. A kapu láncai csörömpöltek, a szekér kidöcögött a felvonóhídon.

György szerencsésen kijutott a városból.

Még azután a folyami hídon kellett átdöcögni a szekérnek. A tulsó parton már puszta tér volt, s ágyúlövésnyi távolban kezdődött a külváros, alacsony házaival, lámpástalan utcáival.

A csípős szél jólesett György lángoló agyának itt künn a szabadban.

Az új cimbora odadörmögött a fülébe:

– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántul félsz, itt most nincs schmalkachel, bízd a trittlingre a dolgot! Aztán csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.

Nehány perc alatt mind leugráltak a fickók a szekérről, s egyszerre elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, akik kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy éppen valami sötét keresetben jártak), s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas céhének tagjai.