XXVI. FEJEZET
A szikra a tűzkőben

György arra kérte páter Olofernot, hogy vezesse őt le magának a tűzhányónak a kráterébe, amennyire abba le lehet hatolni.

– Mit akarsz odalenn, grófom?

– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy mért vagyok én itten?

A szerzetes nagyot bólintott a fejével.

– Elvezetlek, ahogy kívánod.

És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos párkányain keresztül annak az ölébe, mely sárga és veres érccsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig, mely lemegy a föld mélyébe, s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a föld alól.

György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.

– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? – szólítá meg a szerzetes.

– Kaptam – monda György. – Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám írt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam van írva. Ezt a haldokló elmondá. De már a címet nem tudta ráírni a borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levelet felbontom és elolvasom?

– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél senkinek nincs címezve, én előre feloldalak a bűn alól. György felszakítá a Künzli Péter által írt levelet.

György arca egészen elsápadt, amidőn a megholt Péter levelét elolvasá.

A levél a palermói alkirálynak szólt.

Abban le volt írva mindaz, ami György körül történt Palermóbul elutazása óta a legapróbb körülményekig.

Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a szicíliai malandrinokkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat elzáratta és fogva tartja, s a szigetről megszökni készül.

Eszerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy fizetett kém az udvari kancellária szolgálatában, aki már gyermekkorátul azon kezdte az írásgyakorlatot, hogy denunciált. Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönbül, mint ahogy születik a jó tacskókutya borzfogónak.

Az a jó cimbora, akivel minden falatját megosztá, akiről azt hitte, hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!

De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a rettenetes tudat, amit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten csak egy jól elzárt fogoly, akinek a személyleírását minden kikötőben ismerik, akire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha kiszabadulhatni.

Tehát a kegylevelek, a grófi címek, az adományozások, a kitüntetések mind csak a láncnak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van ítélve a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra. Megbüntetve, kondamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.

Páter Oloferno ott ült mellette, és figyelemmel nézte az ifjú arcszíne változását a levél olvasása közben.

György felvett egy lávadarabot a földrül, belegöngyölte azt a levélbe, s aztán levelestül együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.

De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a táncoló papírdarabot, míg lángot nem vetett.

Ekkor aztán György felegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron. Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is alábukott a meredélyről.

Ha páter Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja, menthetlenül belehull a tűzokádó torkába.

Talán jobb lett volna neki!

A barát ölébe vette az elalélt ifjút, s úgy vitte ki a mély sziklaköröndbül. Ott lefektette a jégre, és megdörzsölte az arcát, karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait borszesszel, amit kobakjában hordott.

György föleszmélt, s mind a két kezével megragadta a barát kezét, s odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.

– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? – kérdezé Oloferno.

– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, aminek nem lehet a nevét megmondani. – A régi istenekkel beszélni rettenetes dolog. Ez itten Vulkánus ugye, akit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb a halálnál. – Az olyan, mint az élve eltemettetés.

– A tűzisten haragos.

– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd beszéljek vele. A jegek istene Neptun – ugye?

– Nem fiam. Az Jupiter. Horác írja: „Jam satis terris nivis atque dirae grandinis misit Pater”. A hó és jég istene Jupier volt.

– Hadd beszéljek vele!

Azzal végigfeküdt arccal a jégen, meleg ajkaival odatapadva hozzá.

A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni, mert a nap lefelé hanyatlóban van mar.

– Kibeszélted már magadat a jéggel? – kérdezé Oloferno.

– Beszéltem vele.

– Adott választ?

– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?

– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát tulajdonának nevezni?

– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?

– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.

– Tehát az enyim.

– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.

– De akkor ez a jég is az enyim, ami az Etna csúcsát fedi.

– Mit akarsz ezzel a jéggel?

– Majd megmondom, hogy mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, aminek a neve „aqua Bensari”. Olasz találmány. – Egy hírhedett úrhölgy lakomája végén mindenféle gyümölcsöket hordtak körül, amiket, ha megkóstolt az ember, akkor vette észre, hogy jégbül vannak. Ezeket meg úgy hítták, hogy „frutti di Procropi”. Egy florenci konditornak a találmánya. Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenci cukorsütőnek a távol Mont Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és sorbetjéhez, s annak is a fele elolvadt, amíg odaér. – Hát nekem most az a gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Etnáról hajóra rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét. Ha nincs búzánk, cukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a gazdagoknak az Etna jegét.

– Istennel beszéltél fiam!

– Én megteszem az első kísérletet. Rád bízom a pénzt, amellyel egy hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.¹

– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!

Kitalálta-e páter Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol a fejedelemfi ezzel a tervével?

Ha az volt páter Oloferno, akinek mi sejtjük, akkor bizonyosan kitalálta.

A börtönfalat lehet ezen a jégen keresztültörni!