XXX. FEJEZET
„Szememből könnypatak csorog”

„Mohabbet” volt a török gályának a neve, mely Györgyöt Pelargussal együtt felvette. Kétárbocos török hadihajó: tizenkét ágyúval és százhúsz tengerészkatonával ellátva. Arnót lovakat szállított Törökországból Messinába, a császári lovasság számára, egyenesen a kormány megbízásából.

Ez azonban nem akadályozá a hajóskapitányt, hogy mellékesen a saját erszénye kedveért is egy kis üzletet csináljon. Ballasztnak jeget vett föl, azzal rakta meg a hajó fenekét. Arról is volt valami sejtelme, hogy az a két utazó, aki busás vitelbért fizetett előre, valami politikai menekültféle; az egyik barátcsuhában: ez törökül is beszél. A török politikának a hegedűje mind a két oldalon fel volt húrozva.

A vitorlákon kívül még más mozderőt is hordott magával a gálya, ami tengeri ütközeteknél, más hajók üldözésénél nélkülözhetetlen: evezőket. Huszonhat evezőlapát volt a két oldalán, s azokat hetvenkét férfi húzta. Három sor pad volt a számukra egymás fölötti sorokban alkalmazva. Gályarabok voltak. Az egyik lábuk oda volt békózva hosszú lánccal a gályapadhoz. Azon ültek, azon háltak: arról el nem távozhattak messzebbre, mint amennyire a lánc bocsátotta. Igen kegyelmes lánc volt: öt lépésnyire is mehettek miatta.

A kiindulásnál nem volt szükség az evezőkre: anélkül is elég erősen hajtotta a szél a vitorláknál fogva a hajót, s a pilóta útmutatása mellett erősen ügyelni kellett, hogy a gálya neki ne menjen azoknak a tenger alatti koloncoknak, amiket Polyphémosz hajigált Ulysszesz hajói után.

György naphosszat ott ült a hajó farában, szótlanul, az elhagyott szigetre bámulva, melynek városokkal megrakott partjai egyre messzebbre tűntek el szeme elől. Alkonyatra nem látszott már belőle egyéb, mint az Etna. Naplement után a narancssárga égen, mint egy fekete felhő, mely gyökeret vert a tengerbe, úgy látszott a füstje a láthatáron.

Csak ez a füst emlékeztette még Iora.

Ez volt egyetlen és igazi szerelme.

Csodálatos teremtés! Aki feláldozza mindenét a szerelemért, s aztán feláldozza a szerelmét a hazájáért. Azért a hazájáért, mely tűzesővel, kőzáporral, lávafolyóval veri őt ki utolsó menhelyébül.

– Te rettenetes bálvány! Te haza!

Mire az éj leszállt, már akkor a láthatáron csak egy gyönge tűzpír jelezte, hogy hol van az ő elvesztett paradicsoma. Pelargus gyökeres orvoslás alá vette az ifjú kedélyét. Mit? Szerelem? Az még ebben a korban csak játéknak való! Előfogta és tartott neki nagy előadásokat hazája történetéből. Hogy harcoltak, mennyit szenvedtek a magyarok hazájuk szabadságáért.

Györgynek elég gyors felfogása volt, hogy megértse, mit jelent az: egy ország, melyet őseink elfoglaltak, abból rendes államot alkottak, aminek törvényei vannak, amelyen egy nemzet él, mely a saját nyelvén beszél, ír, prédikál, tanít; ahol az, aki derék tettekkel kitünteti magát, nemesemberré lesz; s ennek a nemesembernek beleszólása van abba, amit az országnagyok tesznek, fel egész a királyig. S akin törvényellenes igazságtalanságot elkövetni nincs megengedve a hatalmasoknak; mert fölöttük áll egy még hatalmasabb, az egész nemzet. S ez a szabadság.

György egészen fölmelegedett a szabadságért. Megértette már, hogy azért, hogy egy egész nemzet szabadsága meg legyen tartva, olyan kiváló alakoknak, akiket az a nemzet vezérül megválaszt, a veszedelmekkel, sőt magával a halállal is szembemenni dicsőséges feladat. Csak meg kellett gyújtani a lángot: égett az aztán magátul is. Volt olaja elég abban a szívben!

Azonban egyszer csak megállt a szél, a vitorlák lelohadtak: a hajó nem ment előre.

A hajóskapitány jelt adott éles sípszóval. Arra az őrök felrugdalták fektükből a gályarabokat, s megkezdődött az evezés. György először látott ilyent. Azon a kereskedő hajón, amelyen ő idejött, nem voltak evezősök.

Nehéz munka!

A harmadfél öles evezőlapátot három ember emeli és húzza, akik három egymás fölé emelt karzatra vannak felosztva. Egyszerre kell mind a két oldalon a huszonhat lapátnak felemelkedni és lecsapni a vízbe. Mikor felemelik a lapátot, akkor az evezősök mind fölugranak a helyeikből s előretoppannak, akkor aztán lemerítik az evezőt lapjával élesen a hullámba, s hirtelen hanyattvetik magukat az evezőpadra: az emberek nagyot nyögnek, a feszített evező megrántja karjaikat kegyetlenül, s a visszahulló lánc nagyot csördül. Ahány evezőcsapás, annyi nyögés, annyi lánccsörgés kórusban. S ez így megy szakadatlanul, amíg újra bele nem kap a szél a vitorlákba. Hátuk mögött jár a porkoláb, aki ügyel rájuk, hogy mindenki jól megmarkolja az evezőt, s az izmai feszüljenek. Aki nem jól húz, annak a hátát eléri a hosszú rinoceroszbőr korbács.

S az izmok munkáját jól lehet ellenőrizni, mert ing nincs rajtuk: az egész felsőtestük meztelen, övön alul is csak rongy az öltözetük. Hozzá vannak már edzve a tengeri légtől. Hanem aztán táplálékot eleget kapnak. A gályarab munkájához erő kell, s a gályarab gazdájának ügyelni kell rá, hogy az igásmarhája el ne csenevésszen. Mindennap háromszor kapnak húst rizskásával! – Hát mi panaszuk lehet?

Nincs is. De nem is szabad lenni. A gályaraboknak meg van tiltva az egymás közötti beszéd. Aki megszólal, azt ütik. Rab dolga hallgatás.

Hanem azt nem lehet tőlük megtagadni, hogy néha-néha, mikor pihenőóra van, ne danoljanak. Az éneklés szabad. Sőt azt meg kell engedni a gályarabnak, azért hogy a tüdeje táguljon.

Vannak közöttük görögök, örmények, olaszok, franciák. Minden csoport a maga nótáját énekli.

György hallgatja ezeket a dalokat a födélzetről.

Egy este valami különösen mélabús dalra gyújtottak rá az evezősök, amiben fájdalom, vágy van kifejezve, hogy Györgynek a szemébe szökött a könny, mikor azt meghallá.

Elszégyenlette magát Pelargus előtt ezért a gyöngeségért, s letörlé a könnyet a szeméből.

Hanem akkor aztán azt látta, hogy Pelargus barázdás arcának a mély redőin is végigcsorog az a csodálatos víz, aminek a kútforrása a szívben van.

– Ez egy magyar dal – monda Pelargus szomorúan.

– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? – kérdé elbámulva György. – Hogy kerültek azok a török gályára?

– Hát mint hadifoglyok.

– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, akik gyilkosságért lettek gályarabságra ítélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?

– Régi magyar dal, mindenki ismeri.

Az evezősorbul ez a dal hangzott fel kórusban:

Szememből könnypatak csorog
      Emlékedre édes hazám.
Bár tatár rabszíjat fűz rám,
      Szívem csak érted dobog.

S aztán még komorabban folytatja:

Bár csak egyszer láthatnám
      Kéklő bérced, kedves hazám.
Vígan hunynám le szememet,
      Majd ha egy hant eltemet.

– Taníts meg engemet erre a dalra – monda György Pelargusnak.

– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.

– Megtanulhatok tőled, amíg a tengeri út tart. Ha Szicíliáig jöttömben megtanulhattam írni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok tetőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az írás.

Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét. Akkor meg éppen el volt tőle György ragadtatva.

Most már követelte Pelargustól, hogy grammatice szedje szét előtte a mondatokat egyes szavankint.

Pelargus hozzáfogott.

– Szememből = „aus meinen Augen”.

– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.

– Igen. „Szem” = „Auge”. A magyar az emberi tagoknál sohasem használja a többesszámot: tehát „Augen”; „Szemem” = „meine Augen”. „Szememből” = „Aus meinen Augen”.

– Csodálatos egy nyelv.

Hát még mikor a „láthatnám” analízisére került a sor.

– „Lát” = „sieht”, „láthat” = „kann sehen”, „láthatnék” = „ich könnte sehen”. „Láthatnám” = „ich könnte es sehen”. S erre ugyan vigyázni kell: mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor szívesen lát, megtraktál, s azt mondja: „igyál, brúder”; de ha magyarul szólalsz meg, s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor nem koccint veled többet.

– Akkor ez még nehezebb, mint írni megtanulni. De legalább azt az egy nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.

S betanulta azt a szomorú dalt, amit a gályarabok énekeltek. S azután megtette azt, hogy amikor a gályarabok odalent az evezőpadokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztülhajolva, beleénekelt az ő kórusukba: amiért azok nevető arccal tekintettek fel hozzá.

A gályarabok nevetnek is!

S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. „Ha rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis alamizsnát!” György odahajított nekik néhány piasztert.

Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló dohányt vesznek rajta. Ez nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.

Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a mentorának

– Hallod-e, Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, ami neked is tetszeni fog.

– Mondd el, hercegem.

– Én már alig bírok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet megkezdhessem. Ha egy láncot hallok csörögni, a vér a fejembe tódul. Ha egy kivont kardot látok, átfutja minden porcikámat a hőség. Kedvem volna nekimenni a zsarnokoknak és ízekre tépni őket.

– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek díszére válnak.

– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, amidőn az evezősök lánccsörgésétől nem bírtam elalunni, hogy egy éjjel mi ketten megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a láncait, felfegyverezzük őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán felkoncoljuk a hajóőrséget: elfoglaljuk a gályát, s azzal kitűzzük a szabadság zászlaját.

– Hercegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!

– Miért?

– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.

– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török szultánnak a magyarokat a gályához láncolni? Ki adott neki arra jogot?

– A hadiszerencse. Ezek itten hadifoglyok.

– Hadifoglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a magyarok török hadifogságba?

– Hja édes herceg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labancok voltak.

– És mi?

– Mi pedig kurucok voltunk.

– Hát a kurucnak meg a labancnak egymást gyűlölni kell, bárha mind a kettő magyar is?

– Bizony gyűlölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal, lőttük láncos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére, kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.

– No hát az jó volt akkor, amikor hadat jártatok; de itt most nincsenek ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint láncra vert rabszolgákat, akik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a rablánctörésbe, a zsarnokok elleni gyűlöletbe, hogy ahol rabszolgákat hallok nyögni, láncot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba, hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s kettéhasítsam vele a fejét.

– Fogadj be egy kis filozófiát a kebledbe, hercegem; mert filozófia nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relatív dolog; attul függ, hogy érzi-e a terhét az, akire rá van mérve vagy nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzászoktak a maguk állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kívánkoznak-e haza? Nem kívánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, amit eldalolnak; de nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itt ülnek. „Minek mennénk mi a hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak. Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene vagy rabolnunk: még több verést kapnánk, mint itt, s utoljára felakasztanának. Itt pedig összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el a jég!” Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzászoktak.

– Talán hát jó néven sem venék, ha fel akarnám őket szabadítani?

– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, akik otthon vannak, minden sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját bírája, nem az ország törvényei szerint ítél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a telkét fölmérik. Vannak magyarok, akik a legkínosabb rabszolgaságnak tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tűznek ki; s inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják: akiknek a börtön nem oly rettenetes; mint ha a templomukba jezsuitát visznek misét mondani. S akik azért, hogy ezt a láthatatlan láncot, aminek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni, táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik, joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak terád, mint megszabadítójukra. Érted-e már?

– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, amit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, amit a lélek visel. De hát hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve már, hogy itten ülnek. De hát vajon azok a magyarok, akik otthon húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz éppen olyan jól, mint ezek itten?

Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni. A választ erre a kétségre megkapta évek múlva a bátyja, József; bele is halt, amikor megkapta.

A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott, hogy néma volt. Szavát nem lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sípja, azzal szokott jelt adni. Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.

Szalonikinál horgonyt vetett a hajó, élelmiszereket bevenni. Itt a kormányzótul egy csausz jött ki a hajóhoz, aki a hajóskapitánynak egy levelet hozott, meg egy csomagot.

Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyílt a kapitánynak a szája. Maga sietett György kajütjébe, s a szelám után meghívta őt magához ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt hercegnek címzé, a kísérőjét pedig muteszerifnak.

Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes díszkaftán, öv és kövekkel kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezír György hercegnek megtisztelő ajándékul.

Attul kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre. Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herceget fogadni Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép háremhölgyek; paripák.

– Tökéletes a diadalunk! – mondá Pelargus, mikor Györggyel egyedül maradt.

S aztán egész az Aranyszarv-öbölig építék a szebbnél szebb fellegvárakat.

A Rumili Hisszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak egy csausszal, aki a hajóskapitánynak levelet hozott.

Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés szó abbul állt, hogy a „gyaur” ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és egyátalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat, és mehet, amerre akar; de csak a kisázsiai parton.

Az a kis véletlen történt időközben, ahogy Pelargus a csausztól kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezírt, a becsületes mészárost, letették s elküldték Szíriába kormányzónak (ez nagy barátjuk volt a magyaroknak), s helyébe emelték a szultán íródeákját, aki egyúttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen eredt a helyzet gyors megváltozása.

Pelargus kiszállt, és előresietett teveháton, tudatni Rákóczyval fia megérkeztét.

György magára maradt a hajón, s volt módjában elmélkedéseket tartani a török díszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak meleget, melegben nem adnak hűset.

Díszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltűntek a délibábbal.