XXXII. FEJEZET
„Otthon”

Ez tehát az „otthon”. A száműzöttnek az otthona.

Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem palotája. Bútorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a bútorokat maga a fejedelem esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az írószobája mellett volt az esztergályosműhelye, azon túl pedig a hálószobája, egyszerű tábori ággyal.

Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymást közt magyarul beszélt, amiből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan Pelargus, aki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak? de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomáciai és politikai fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak ismeretlen lakói! És hogy mindezeknek minő befolyása lesz a rodostói száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radikális, a másiknak opportunista nézetei voltak. S efölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.

A fejedelem meg nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát. Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga szedett ki a tányérjára.

De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy amint egy falatot a szájába vett belőle, alig bírta lenyomtatni. A másfél század előtti magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, ecetes, mézes, sáfrányos levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, amit megízlelhetett, sült tyúkot. Ezzel jóllakott. Hanem midőn a rizskásával és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: „was ist das für ein Jammerszeug?”, amin maga a fejedelem is elmosolyodott; ellenben a kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.

Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét, s azután felállt, mire az urak is hátratolták a székeiket, s abbahagyták a disputát. Rákóczy Ferenc imádkozott fennhangon: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben!”

Az egész társaság utána mondá az „Úr imáját”. De a szemével mindenki Györgyöt nézte.

Annak meg sem mozdultak az ajkai.

Rákóczy Ferenc is észrevette azt.

Az ima után kezébe fogta a serlegét.

– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!

Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.

Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:

– Hát te, édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?

– Sehogysem.

– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?

– Sohasem voltam templomban.

Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szívét a keserűség, hogy a kezében tartott billikom összeroppant ujjainak a nyomása alatt.

A fia nemcsak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud semmit, imádkozni sem tud.

Mint a kísértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás valamennyi férfi ajkáról.

Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a bújdosásában is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.

Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börböncét és a pipákat, az urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferenc elhagyta a társaságot. Pelargus megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni, s ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.

Azalatt Pelargus egyenkint megismerteté Györggyel az atyja asztalánál ült férfiakat. Mind tudtak annyit franciául, hogy lehetett velük beszélgetni; Mikes Kelemen, a kamarás éppen nagyon jártas volt a francia irodalomban, ahogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome anekdotái bizonyítják, amik csak eredetiben voltak megkaphatók.

Félóra múlva visszatért Rákóczy Ferenc a kápolnából, s akkor kezet szorítva, búcsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A fiát megcsókolá, s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, amely számára be lett rendezve.

– Én itt akarok maradni az apámnál – monda György.

Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orcáját, s aztán végighúzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a rendeletet az inasainak, hogy az ő saját hálószobajába tegyenek be egy ágyat a fia számára.

Pelargus magukra hagyta őket.

Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak, és kisírhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, amit mindenki megért, s amihez nem kell tolmács.

Rákóczy Ferenc saját magának az ifjú alakját látta Györgyben újra fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?

Azután behívatta Mikes Kelement, s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát „per apices” a rodostói bujdosók helyzetével.

György, olyan magyart találva, aki franciául beszél, meg akarta mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja körül.

– Mit csinál Bercsényi?

– Az már nyugszik az Úrban. Múlt esztendeje költözött el vízibetegségben.

– Nagy veszteség! És a felesége?

– Az most özvegyasszony.

– Derék nő!

György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a klasszikus jellemű nő viseli, aki férjének és a hazának oly törhetetlen híve maradt holtig.

– Majd holnap meglátogassuk – mondá Mikes – nagyon fog örülni, ha a herceget meglátja.

– Hát Eszterházy tábornok hol van?

– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.

– Nagy kár. De a két derék fiú, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt vannak, akik atyám huszárjait vezénylik?

– Azok elmentek Franciaországba, s a huszárjainkat is összetoborzották, azokból alakítottak egy francia huszárezredet.

– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?

– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kurucokkal együtt Lengyelországba.

– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?

– Akiket ma az asztal mellett látott a herceg. Ezekből áll II-ik Rákóczy Ferencnek az udvara, táborkara és hadserege.

– S mit csinálnak itt kegyelmetek?

– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, aki beletaszítson bennünket a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.

Künn az udvaron dobszó hangzott fel.

– Kinek szól ez? – kérdé György, akit ez a harcias jel egyszerre felvillanyozott.

– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára dobolnak. Majd hallhat a herceg ilyen dobszót naphosszant többször is.

Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkezőasztalhoz. De a vacsora nem tartott sokáig, csak fél héttül nyolcig. Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig szokott az tartani (másnap reggel).

Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Újból imádkoztak, ki-ki hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát, s a fiával együtt átment az ágyasházba.

Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig a magyar öltöny, csizma feszesen jár.

Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta, hogy amint letette a fejét, azonnal elaludt. A hálószobában sötét volt, az ablakokat itt vastáblákkal zárják be.

Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.

Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. „Reggel van?” kérdezé.

– Csak aludjál, fiam – monda az apa. – Éjfél után két óra. – S azzal átment a mellékszobába.

György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem leül az asztalhoz és ír.

Ez az ő rendes életmódja.

Amint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.

A második szónál már együtt voltak a tornácban az urak, s követték a fejedelmet a kápolnába.

György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. „Majd később!” Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.

– A „később” alatt azt értette az atyám, ugyebár, hogy ha majd megtanulok imádkozni?

Mikes sanyarúan mosolygott.

– Talán még mást is. A herceg ebben a különös öltözetben nemigen produkálhatja magát emberek előtt.

Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az Etna-mászásban s kiegészítve a török kaftánnyal.

– Majd a házigazdánk szab a hercegre más köntöst – mondá Pelargus. – Szabómesternél fogadtunk szállást.

S amíg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.

Az egy örménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utcára. A házigazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a szűcs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhímző. A legtökéletesebb szövetség.

Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad arccal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel. Kár, hogy az arca nagyon ki volt festve fehérre-pirosra, de csak a füléig, azontúl aztán látható volt a szép szattyánszínű bőr.

Az örmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme. Az idősebb háziasszony is éppen úgy ki volt festve fehérre-pirosra, s attul olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.

Amíg az ifjú asszony mértéket vett az ifjú termetéről, azalatt Mikes megalkudott az örménnyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is adott Pelargus, aki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt, megkérdezé a szép szabónőtül, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet. Nem kapott semmi választ.

– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést. – monda Mikes. – Mert az még csak három esztendős házas, s az örmény asszonynak négy esztendeig a férjhezmenetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak ha a férje vagy az anyósa kérdezi.

Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.

Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne! Az alku után az örmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, amikor a teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herceget, Pelargussal és Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és „peszmeg”.

A magyar öltözethez megkívántató zöld szattyán saruk végett azonban már a török fertályba kellett menni a herceggel, mert bőrmunkával csak a törökök foglalkoznak.

A pacsmagdzsi kinn ült a tornácában, a lábait maga alá szedve, s fújta a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha szőnyegre, s egy kis núbiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát és feketekávét. S kegyesen meghallgatta a kívánságukat.

Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; akinek a lába nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.

„Afferum!” (Jól van.)

Pipázás közben beszélgetének is törökül: „Szelim alejkum.” „Allah ekber.” „Jekdür Allah!” „Allah kérim.”

Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.

– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!

Újabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.

– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában – monda György.

– Ez csak az első dobolás – nyugtatá meg Mikes. – Még másodszor és harmadszor is fognak.

– S mit jelent ez a dobszó?

– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.

– Mi az a mise?

– Templomi szertartás, katolikus rítus szerint. Keresztény országokban harangszóval szokták rá a híveket összehívogatni; török földön nem szabad harangozni: itt dobolunk.

György nem mutatta az arcán, hogy valami kíváncsi volna erre a szertartásra. Helyette a misére a vicéje szokott eljárni Bécsben. A nevelője a szentmisét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg vele.

– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt csak ottan árulnak.

A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, amivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.

Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a herceg számára hátaslovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét képezte.

Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek: lakásaik alig voltak szilárdabbak a hajdani sátoroknál, minden szárnyék akol és lakás. Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek megint más metódust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat, s azokat ültették ki a házaik küszöbére, akiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve a további szemlélődéstől.

Mikor aztán a herceget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a dobszó a fejedelem palotája környékén.

– De már erre ugyan siessünk! – mondta Mikes. – Mert most már ebédre dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.

Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak; az pedig szólt a délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó egy napra, abból nyolc kápolnába hívó.

– Így megy ez mindennap? – kérdezé György Mikestől.

– Bizony így megy, hercegem, legkisebb mulasztás nélkül. Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen Pelargussal a fogadott szállására.

A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.

– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni, s ahhoz hajnal előtt indulunk.

– Vadászni? – monda György, s a szemei fellángoltak e szóra.

– Szereted a vadászatot?

– Még sohasem vadásztam. Milyen lehet az?

A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.

Az ő fia még csak vadászni sem tud!

A Práterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos: Szicíliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény az egyedüli sport.

Eleven eszű fiatalembernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig bírta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a számára egy jó Comenazo-féle puskát.

Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!

Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyant a bécsi császári Práterben – kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a szabadban! Lőni jól tudott célra, erre megtanította Wammána. Pisztollyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült attul a képzelettül, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad szembejő rá, aminek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástul kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, ahogy a nagy száján kifér, őt meg nem ijeszti; bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi fenevad magasra szökik fel a levegőben, s aztán bukfencet vet, s elterül a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: „te valóban az én fiam vagy!” Még almában is folyvást tigrisekkel és párducokkal viaskodott. Már viselte is azt a párduckacagányt, amelynek az eredeti tulajdonosát ő maga ejté el.

Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a második dobszóra mind összekerültek, ki-ki lóháton, puskával a vállán, vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat, s azzal kikocogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.

György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s amint a mezőre kiértek, előrevágtatott a zsidótul vett lovával, a melléje rendelt kamarás, Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani, s hiába kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!

A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület volt; magas fű és sás, amiből a vadászkutyának csak a farka látszik ki: bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság. Mindenki leszállt a lováról, azokat kipányvázták, s a fejedelem lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárláncot formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon, kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy távolban látszó ciprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat húzának, azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a puskaszagot; aztán ahány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső puskavégére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre jutott.

A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így a vadak üst módra legyenek bekerítve.

György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire. Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, aki ott még most szépen aluszik.

Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt a vadászok telekes bocskorai alatt, amidőn nagy sebtében ugrott ki a rekettye közül egy hatalmas nagy nyúl, alig húsz lépésnyire Györgytől, s aztán futott, ahogy csak tudott.

György pedig hagyta futni.

– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! – kiálta rá Mikes.

– Hadd fusson szegény.

– Mért nem lőtte meg a herceg?

– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.

– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a húsa, ecetes pácban borssal, gyömbérrel.

– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a konyhára.

– Hát mit akar lőni a herceg a vadászaton?

– Várom, amíg rábukkanok egy oroszlánra.

– Oroszlánra! – De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy vakandtúrásra, mert állva nem bírta el a kacagást. – Hahaha! Egy oroszlánt! Édes hercegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a fejedelem kalendáriumában, aki a zodiákus szerint az április hónap szignumát képezi.

– Hát valami más nemes vad, ami méltó arra, hogy megküzdjön vele az ember. Medve vagy farkas.

– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az irhája.

– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?

– De bizony fogolyra is! Nézze a herceg, ott repül egy falka, hallja a durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle. Durrantson közéjük!

– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?

Még a sárkányát is leeresztette a puskájának, s engedte, hogy a kísérője vegye ki a részét a prédából, akinek nagy öröme volt, mikor a vizsla elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt, ott vergődött a vadász kezében.

– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik szegény.

– Majd mindjárt segítek rajta – monda Mikes, s aztán megmutatta Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni, hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztülszúrnak a fején.

(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! – dörmögé György, amit bizony Mikes nem értett meg.)

– Hát nincs itt egyéb lőnivaló, mint nyúl és fogoly?

– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.

– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?

– De még milyen passzióval! Majd meglátja herceg, mikor összejövünk a négy ciprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy felhurkolt fogoly, s elöl-hátul kilóg a nyílásán egy-egy tapsifülesnek a feje.

– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a rekettyésben, sípot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.

Mikes bizony nem mondatta magának kétszer. György leheveredett a fűbe, s elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Otthagyta magára, s ment üldözni az elszalasztott nyulat.

A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Ki-ki magának lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő hercege a városi élettől elpuhult legényke, aki már a lovaglástul is kifáradt, s otthagyta a zsombékon pihenni.

Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a ciprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, ahol Györgyöt Mikes hátrahagyta.

A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadásztrófeumokkal, ahogy Mikes előre megmondá: minden szíjhurkon egy madár, a táska két végén két nyúlfej, lelógó fülével.

György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.

A fejedelem kissé ízetlenkedett amiatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánnyal megrakottan.

– Hát te, fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? – kérdé a fejedelem a fiától.

– De igen, én is lőttem valamit.

S azzal előhúzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya másfél ölet ért át.

– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam. A nyulat hagytam futni.

Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: „héj, bár én is inkább sasra vadászhatnék!”

A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a szárnytollaival.