II. FEJEZET
A két holló, aki egymásnak a szemét nem vájja ki

Péter halkan nyitotta fel az ajtót, s súgva jelenté:

„Jön a filiszteus!”

Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.

– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát!

György úrfi és a vicéje rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkívántatott, hogy házikápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.

A konziliáriust értették a „filiszteus” alatt.

A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni, de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett prüszkölni tőle, amint az ajtón belépett.

Azalatt legalább összeszedte magát a mentor.

– Helf Gott! Conducat sanitati! Prosit!

– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! – krákogott a konziliárius, kockás zsebkendőjével vigasztalva az orrát. – Egyedül méltóztatott így telepipázni a szobát?

– Hát már ez nekem így szokásom.

– Mert az semmiképpen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a dohányzásra.

– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pedagógiai és dietétikai regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a megduplázott szerencsét?

– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy kalligrafikus episztolát szokott írni, ilyen tartalommal: „Serenissime principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore. Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus Georgius.¹ – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli tőlem, akit a sorsa nagyon érdekel.

– Ezért kár volt méltóságodnak az asztmájával ennyi grádicson felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a kvártélyába vagy az udvari kancelláriába.

– De énnekem múlhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjúcska saját szemeim láttára írja ezt a levelet. S én a kötelesség teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorózus vagyok, ad amussim², rigorózus. In praesentia mea kell neki az episztolát megírni.

Wammána úr meg volt akadva. A „vice”, a megexaminált Péter most már inasruhában van. Ha a konziliárius most benyit a kápolnába, egy ifjú helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.

– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli. Nem szabad őtet háborítani.

– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom, míg előjön.

– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a nagy dohányfüst, talán méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgyis ott vannak az íróeszközök.

– Hehehe! – nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döcögtetve az abdomenét. – Minek játszanak komédiát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wammána úr, hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva körülhurcolni, „mit der Kirche ums Kreuz herum”?³ Talán én olyan Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, aki engedi magát „über den Löffel barbieren”.⁴ S nem tudom hogy az a siheder, aki a mi schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!

Erre a mentor meghőkölt. A konziliárius azonban kordialiter hátba ütötte, s erre ő is elkezdett kacagni, s aztán kacagtak jovialiter duettben.

Ez meglévén, a konziliárius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó kumpán? maga is felvett egy pipát a tartórul, megtöltötte a dohányos börböncéből s rágyújtott. Azzal lehetett infilálni a konfidens diskurzust.

– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb van. Minden évben kapok egy bált.⁵ Igazi verpeléti, schwärzolva. Ugyanaz a magas rangú patróna küldi, akihez a levél íródik. Majd küldök belőle – neked. (Már tegezték egymást.)

– Ago gratias.

– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a másik fiúnak.

Wammána úr sietett a meggyújtott fidibusszal ismét felszítani vendégének beszéd közben kialudt pipáját, aki szítta is, beszélt is.

– De hát mondd csak nekem, pajtás: – no tudod, előrebocsátom, hogy én mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben minden fonala a titkos políciának. No hát mondd meg nekem, micsoda abszurdus gondolat az tetőled, három magiszterrel taníttatni mindenféle tudományokat egy inasgyereknek, akit az examen alkalmával, mint Giunchi Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi Giunchi Giorgio mit tanul aztán?

– Semmit.

– Semmit?

– No, a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, arra is csak úgy vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illusztrált kiadását adtam a kezébe.

– Te istentelen! A De Sacyt?

– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedvéért csak megtanulta a szöveget olvasni. – De már írni nem tud.

– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intenciói ellen dolgozol.

– Jobban ismerem én azt az intenciót, mint te, barátom, s jobban megfelel annak az én metódusom, mint az, amit ti elém szabtok. A ti metódustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrúzus balgaságot összevissza kellene tanítani; aminőkben az imént bőségesen gyönyörködhettél. Hát aztán mi rezultátuma lenne? Az, amit a bátyjánál obszerváltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei kifejlődnek, s mikor a házitanítás alul kikerül, elküldik magasabb akadémiákra, s ott elfelejti a bolondokat, amiket tőlünk tanult.

– Az okosakat?

– A még nagyobb bolondokat. De az én metódusom szerint azzá fejlődik és az marad, ami szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans, luxuriosus, rixator.⁶

– Eszerint te szisztémát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio grófocskának?

– Dehogynem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a három stomfax magiszter a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Úgy tud lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a legrafináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?⁷

– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, amilyennek te kívánod.

– Amilyennek „ők” kívánják. Akit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai többé. Akitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép hölgy meleg ölelését, s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem hagyja ott a nimfát a fámáért.

– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyúttal? A legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt az imposztorságot; egyedül énnekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló régi barátság kontójára.

– Oh, afelől igen bizonyos vagyok. Én éppen olyan régen vagyok informálva afelől, hogy te, kedves barátom az én tanítványom által írott leveleket miféle hercegasszonynak küldözöd; pedig titkos políciám nincsen. Az nem más, mint Aspremont hercegné.

– No hát, Giorgio nénje – hebegé megzavarodva a konziliárius.

– Igen. Rákóczy Ferencnek a leánya. „Minden jó lélek dicséri az urat!”

A konziliárius kényelmetlenül feszengett.

– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessza elől nem lehet szupprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencnek a leánya; hisz őneki éppen az atyja birtokaiból lett egy rész donációba adva, amikor Aspremonthoz nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.

– Igen. József és György. De a József felől sohasem tudakozódik. Az már jól preparálva van. Az már megkapta a vakcinációt a nagyravágyás ellen. Egész Nürnberg echózik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval, máskor meg egy ötvös leányával.

– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.

– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.

– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euriolus és Lucretia. Amit pápa korában a szerző maga megégettetett.

– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Szeladon, aki Euryolus. A patikus hazaérkeztére elbújt – no tudod már, hová.

– Egy patikus előtt!

– Az aranyműves leányával való kalandja még cifrább. Ez a perszóna nem volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos „Hübschlerin”,*⁸ akinek szokása volt a diákokat feketekávéra meghívni magához. A Jóska totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más diák számára is főz feketekávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony meghívására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s amint a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a kávét.

– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot követett el rajta.

– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.

– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!

– De még nem ez a legnagyobb skandaluma. Ezért a pasquillért az a másik diák lovagias elégtételt követelt a Jóskátul. És az ifjú hős, ahelyett, hogy maga állt volna ki a menzúrába, az inasaival páholtatta el a vetélytársát.

– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.

– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.

– Hála az egeknek!

– Hanem az öccsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. Amellett korához képest túlságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, akkor ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.

– Quod Deus avertat!

– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik ördöggel lehet kiűzni. Ez az én metódusom. Akárki felelősségre von emiatt, megfelelek magamért. Csakhogy „noli turbare circulos meos”.⁹

– Jól van. Hallgatni fogok.

– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket írogattatsz az én növendékem által Aspremont hercegnőnek.

– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az episztolákat nem az igazi György princ írja, hanem íródnak azok Giunchi Giorgio gróf nevében, Künzli Péter által. Másodszor – énnekem ezért a szolgálatért a principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsírt és egy vendely olvasztott vajat, ami énnekem nagyon jólesik.

– Hát hisz én nem irigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt úgyis megfelezzük kegyes ígéreted szerint.

– Ohohó! Nem a felét ígértem! Csak kóstolót belőle.

– No, a felét fogod ideadni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis, hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rossz fát tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi kontaktusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, aki az ő eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták, s éretlen gyermek, mikor az anyjától elvették.

– Hát hiszen nem ő küld izenetet a hercegnőnek.

– De hátha a hercegnő talál őhozzá izenetet küldeni? Ugye erre nem gondoltál?

A konziliárius arca egyszerre hízelgő mosolyra változott. (Magával hordta mindig az egész tárházát a különféle arckifejezéseknek.)

– Hiszen ezt preveniálta éppen a te bölcs profilaktikus metódusod. A fiúcska nem tud írást olvasni.

– De átadhatja neki az izenetet valaki élőszóval.

Itt már a büszke öntudat arcát tette fel a tanácsúr.

– Az abszurdum! A mi políciánk Árgus-szemei mellett semmi gyanús ember be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést anélkül, hogy kontrolléria alatt legyen.

– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kísérik, akik négy lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy akik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg akik instanciával kullognak a dikasztériumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi csavargót, csőcseléket, akiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek Bécs városában, ahova a policáj be sem meri ütni az orrát.

– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?

– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a pénzt, s bebarangolják a várost piacról piacra. S a népet nem lehet eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?

– Igen. A szkítiai farkasokat mutogató magyart, mondá.

– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.

– Hivatalos engedélye van rá.

– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohócok kategóriáit, egész etnográfiai klasszifikációjuk szerint: különösen, akik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel medvetáncoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taljánok mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a cigányok táncolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak. – De én még magyar embert sohasem láttam, hogy a piacon a sokaság előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásbul. Ez az első! S nevezetes, hogy éppen ma, az examen után, minden incidens nélkül, csakhogy éppen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, ahol ezt a kutyatáncoltató magyart megláthatja. Természetesen beszéltem róla.

A konziliárius megszeppent.

– Kívánod, hogy elfogassam azt az embert?

– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd én elfogom azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná teszem.

– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se beszélj erről senkinek.

– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, ugye?

– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.