X. FEJEZET
Lodoiszka

III. Károly király (az osztrákoknál V-ik Károly császár) idejében Bécs város, különösen az udvar régiója, valóságos etnográfiai gyűjteményével dicsekedett a sokféle nemzetbeli szépségeknek. Károlynak annyiféle korona nyomta a fejét (igazán nyomta); volt trónja Spanyolországban, Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban, Havasalföldön, Magyarországon. (Nyugalmatlan ülőhelyek.) – Ott lehetett látni az udvarnál a heves vérű barnapiros kasztíliai szépséget, acélfényű fekete hajával, hosszú szempilláktól árnyalt epedő tekintetű szemeivel, a fríz nők eszménye mellett, kinek szabályos vonásai, porcelántiszta fehér és rózsás arcszíne, piciny ajkai, nyílt sötétkék szemei ellentétet képeznek vele; ott volt a szicíliai tündér közelében, azzal a bronzszínű arccal, mely a mórok uralkodására emlékeztet a mesés sziget fölött, a lángveres hajú velencei hölgy, érdekes sárgásan halavány arcával, korallpiros ajkaival és fekete szemöldökével, élveteg renyhe mozdulataival, odaadó csalfaságaival. Még egy deposszedált örmény hercegnő is látható volt a magas társaságban, tökéletes tojásdad idomú, olajszín arcával, lehetetlen nagyságú fekete szemeivel, s félholdforma sűrű szemöldökeivel, elbámuló szájával, mely félig nyitva van, mintha mindig tükörbe nézne, s önmagát csodálná, a megszokott magyar, német és cseh típusait a szépségeknek nem is rangsorozva.

De azt el kellett ismerni, hogy a legkiválóbb szépségeket mégis a lengyelek szolgáltatták.

Lengyelországból ugyan még akkor semmit sem bírt az osztrák császár, ellenkezőleg, a lengyel király birtokolt egy darab földet a magyar király földjéből a Szepességen. Hanem azért a lengyel főuraknak mindig volt valami keresnivalójuk Bécsben. Ott egyre változott a királyság, s örökös volt a külföldre elágazó cselszövény. S hogy ehhez a pártok a legszebb hölgyeket választották ki, azt nem is lehet tőlük rossz néven venni.

A mindenféle nemzetbeli szépségek aztán a saját nemzeti mulatságaikat is meghonosíták a közös császárvárosban. Ha a lengyel felkapatta télen a korcsolya- és szánkóversenyt, nyáron revánst vett érte a velencei hölgy a csónakversenyével, s farsang idejére behozta a maszkerádokat; az álarcot és dominót még nappal is viselték az utcán; a spanyol donna megismerteté a bikaviadalokat (gyilkos kimenetel nélkül), a nápolyi úrhölgy felhozta a szemfényvesztőket és improvizátorokat, a németalföldi a vokálkvartettjeit, a „hauts menestriers”-ek „mariskatáncát”, s a strassburgi dáma divatba hozta a karusszelt.

Csupán előkelő urak és asszonyságok vehettek benne részt, ki-ki a saját lován jelent meg, az ünnepmester által kiszabott jelmezben: egyenlő számban a dámák és gavallérok. A lóháton eszközölt mindenféle mesterséges fordulatokat és caracoládokat a lovászmester utasítása szerint tanulták be, a hölgyek és férfiak azonban mindezen előzetes gyakorlatok alatt álarcosan jelenének meg, csupán a jelmezeikről ismerve meg egymást, hogy ki melyiknek a párja, ami sorshúzás útján lett eldöntve. Tudniillik, hogy a hölgyek húztak sorsot az egymásutáni rendre nézve, ők azonban szabadon választottak a lovagok közül, aki az egész karusszel alatt cavalier servant-juk legyen.

Tizenhat pár képezte a négyest, mely a mester jelkiáltására tette meg mesterséges fordulatait.

A lovagjáték befejezését képezte a szerecsenfő-szúrás.

Tizenhat oszlop volt felállítva a körönd mentében, mindegyiken embermagasságban egy turbános szerecsenfej.

Ezeknek fényesen világító szemeik valának. Vékony macskaezüst lemezke alá egy darab foszfor volt rejtve. A gyorsan elvágtató lovagnak úgy kellett e fejet a jobbjában tartott páncéltörő dákossal eltalálni, hogy annak a hegye a szerecsenfő egyik szemét átszúrja. E gyors dörzsöléstől aztán a foszfornak meg kellett gyulladni, amikor az az érckoponyába gyűjtött oxigénnel összevegyülve, nappali fényt árasztott szét maga körül.

Ehhez bizonyára nagy ügyesség és gyakorlat kellett.

Minden lovagló pár közül elébb a hölgy szúrt a szerecsenfőhöz, azután a lovag. Voltak hölgyek, akik megszégyenítették a lovagjukat, azáltal, hogy oda tudtak találni a célba, míg a gavallér elhibázta azt. Az ilyesmit nevezték „èchec”-nek, s nagy „raillerie” lett a következése.

A hölgyeket és lovagokat jelmezeik szerint nevezték: ott volt Semiramis, Zenobia, Amalazunta, Zoraide, Tamiris, Roxane, Olympia, Libussa, Melusina, Atalanta, Gül Háne, Glafire, Egilone, Dido, Elpinice, Cleopatra; a lovagok ugyanannyi históriai vagy mesebeli alaknak megfelelő névvel.

Giorgio jelmezneve volt Saladin. Ismeretlen választója Zoraide. Az átellenese volt Odenát, a maga Zenobiájával.

Giorgio becsületbeli dolognak vette, hogy a játékmester utasításait cirkuszlovaglói pontossággal végrehajtsa, a vizavija annál jobban kitüntette magát a figyelmetlensége által. Folyvást fecsegni kellett neki a lovartársnőjével, ha pedig átgaloppírozott, egészen elfelejtette, hogy szerepet játszik, s ellenséges kihívó „defi” helyett elkezdett udvarolni Zoraidenak. A mesternek kellett őt rendreutasítani. Egyáltalán nem viselte magát olyan komolyan, ahogy azt a helyzet ünnepélyessége megkívánta.

Ez által már előzetesen megszerezte magának Giorgio teljes ellenszenvét.

– Én ezt a fickót egyszer letaszítom a nyergéből – mondá a társnőjének.

Miféle ember lehet ez, aki az egész illusztris társaságot ennyire nem respektálja.

A karusszel a császári és királyi trónörökösnő Mária Terézia születésnapjának megünneplésére volt rendezve.

A megelőző napon tartották meg a lovagjátékból a főpróbát. Ezen alkalommal a magasrangú szereplők mind letették az álarcaikat, s akik még ismerősök nem voltak, bemutatták magukat egymásnak.

Legelébb a két szemközt álló gavallér léptetett egymás közelébe lófej távolságra, s jobbjában a felemelt spádéját, baljában a levett álarcát tartva, megnevezte magát.

Giorgio szinte visszahőkölt, amint az átellenese arcát megpillantá.

Ez az arc úgy hasonlított az övéhez!

– Nevem marchese di San Carlo Giuseppe.

– Az én nevem marchese di San Christina Giorgio.

Azzal egymást kardlejtéssel üdvözölve ellovagoltak egymás mellett, Saladin Zenobiát üdvözölni, Odenát Zoraidénak átadni hódolatát.

De amíg egymás mellett elhaladtak, mind a kettő hátra vetett fővel fordítá egymás felé az arcát:

„Hogy mer ez az ember énhozzám hasonlítani?”

Ez az első képlet volt a „cartell”. Olyasféle lovagias kihívás.

A két vitéz a saját névjegyét a spádéja hegyére tűzve nyújtá át az ellentétes donnának, az levette a névjegyet a kard hegyéről, s aztán a saját kártyáját nyújtá vissza, szintén a saját spádéja hegyére tűzve. Mind a két fél cartellja át volt kötve olyan színű szalaggal, aminő azt családi címerénél fogva megillette.

A lovagnak, fejét mélyen meghajtva, kellett kardtávolságra közeledni a hölgy felé s úgy maradni lehajtott arccal, s csak azután, hogy a hölgy is átnyújtá a kártyáját, egyenesedett ki a lovag, de akkor aztán a fejét hátrahajtva, az arca haránt állt az ég felé.

Ilyenformán a lovag a hölggyel annak a cipője hegyétől kezdett megismerkedni.

Giorgio legelőször is azt látta meg, hogy Zenobia férfi módra ül a lovon, s a lábán igazgyöngyökkel hímzett szattyán topánkák vannak, széles talpú török kengyelbe dugva, azonfelül térdig selyemharisnya, a gömbölyű lábszárak gyöngysorokkal keresztben átfonva, onnantul aztán fel a csípőig halvány rózsaszín selyem salavári, melyet derékban átszorít egy perzsa sálöv, tarka cafrangjaival a nyeregkápára omolva, ezenfelül valami pikkelypáncélforma, mely azonban nem egyéb ezüsttel kihímzett nehéz atlasznál, s ahol aztán a páncél árulkodni kezd, ott megjelenik a kettős aranycsatt, villogó rubintjaival, mely a kétfelől hosszan aláomló palástot tartja össze, ez tarka kínai szövetből van, a gallérja marabú tollakkal prémezve.

Hogy igazán ilyen volt a Palmyra királynéjának a viselete? Azt Giorgio nem tudta megbírálni, minthogy az archeológiában nemigen volt járatos.

Végre szabad volt neki az arcát annyira felemelni, hogy a hölgy arcát is egyenes tekintettel megláthassa, s akkor aztán igazán nem volt vele tisztában, hogy Zenobia-e ez itt, vagy valaki más?

Ez az ámbra-zománcú arc, – ezek a hosszan metszett, lapos pillantású orgyilkos szemek, ezek a vékony, élveteg ajkak, kivillanó fogsoraikkal, az a göndör haj, mely a rubinokkal rakott frígiai süveg alól kiduzzad. Mintha látta volna már ezt valahol? Talán csak álmodta. – És akkor más neve volt. – No majd megtudja mindjárt, hogy kinek hívják?

A delnő viszonzá a cartellnyújtást. A névjegye aranyfonálra volt fűzve. (Ez volna a heraldikai színe?)

Giorgio elolvasá a nevet. (Szerencséjére csupa kezdőbetűkkel volt írva, s azokat írásban is ismeré.)

De ha kaldei betűkkel lett volna is, éppen annyit értett volna belőle Giorgio.

„Io Abulfeda, princessz.”

És ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy ki volt az az Io kisasszony? minő szerepet játszott Zeüsz uraság korszakában? meg azután, hogy miféle nagy hős és históriaíró volt az Abulfeda a mór királyok alatt, akkor legkevésbé értette volna meg, hogy miképpen kerül ez a két név együvé? hogy keresztelnek egy hercegasszonyt Io névre? s hogy jut ennek a névnek a viselője a felséges bécsi udvarhoz?

S az a napsütötte halvány arc, az a kétfelé nyíló száj, melynél a felső ajk éppen olyan, mint az alsó, mikor mosolyog, ezek a letapadó szempillák mind azt mondták neki, hogy „bizony Io Abulfeda”. Még fejbólintást is tett hozzá, mintha megerősítené: „Io Abulfeda”.

– No hát ez az ellenfelemé – mondá magában Giorgio, s megtéve az etikettszerű szalutálást, visszatért a helyére.

A porond közepén összetalálkozott az ellenesével. Ott mind a ketten kicserélték a kardhegyeikre tűzött névjegyeket. Marchese San Carlo megkapta Io Abulfeda jegyét, Giorgio pedig ezt a nevet olvasá az átadott jegyről.

„Lodoiszka Braniszko hercegnő.”

Ez már érthető név. Lengyel úrnő. Piros-fehér a névjegy szalagja. Giorgio korrekt iskolaléptetéssel járult a maga hölgye elé, itt is megtartva a szabályszerű teketóriát, arcát a lova sörényéig lehajtá, nevét halkan elmondva. (Saját hölgyének nem adhatta azt kardhegyre tűzve.)

– Marchese di San Christina Giorgio.

S fejhajtva állt ott, míg a donna a saját szalagját a vállára tűzte. Lodoiszka hercegnő hölgynyeregben ült hosszú, oldalt feltűzött lovagruhája volt kettős övvel, egyik a derekán, másik arasznyival alább aranybul, smaragdokkal kirakva, karcsú termetét aranybrokát derék szorítá, melyen fönn mellvért gyanánt két aranyból vert szeráffő domborodott ki, szárnyaikkal egymáshoz érve: a pofók angyalkáknak a szája nyitva volt.

Mint a villámütés járta keresztül Giorgio idegeit az emlék. Ezekről a szeráffejekről azokra a halálfejekre! Hisz azoknak is nyitva volt a szájuk. De akkor nem jutott eszébe, hogy kérdezzen tőlük valamit.

Egyszerre fölemelte a fejét, s a hölgy arcába nézett. Majd leszédült a lovárul.

Ez az istennői arc! Ezek a lángoló, zöldbe játszó szemek, mikben a meteorok minden ragyogása egyesítve van! – Ez ő! Ez a Zsuzsánna! – Ez a „Méte”.

Felséges nyugalommal nézett az ifjúra a nő. Giorgióval el akart szaladni a szíve.

Ez a tündérek fejedelemnője már egyszer ott ült mellette egy asztalnál, váltott vele agape-csókot, ittak egy pohárból, megosztotta vele a falatját, – most pedig őt választotta lovagjának.

Ah! A legnagyobb gyönyöre a boldogságnak, amikor még nem élveztünk belőle semmit, amikor még csak ígértük azt magunknak – s azt hisszük, hogy ígérve van már!

A ceremóniamesternek kellett Giorgiot figyelmeztetni, hogy álljon már a sorba, ne bízza a lova szeszélyére, hogy mit csináljon?

Eddig csak álarc alatt tanulták naponkint a gyakorlatokat, most felszívhatta őt a lelkébe mind a két szemével.

S aztán mikor elkezdődött a quadrille, a kezét nyújthatá a hölgyének, hogy őt a porond közepéig vezesse, ott párjával jobbra-balra oldalogni, azután a lovakat hátrafaroltatva a helyeikre visszatérni: mi boldogság!

Közben szól a tábori zene, sípok, dobok, trombiták.

A második figurája a karusszelnek a hölgycsere. A szemközti párok egymás elé lovagolnak, szemközt érve, a lovaikat két hátulsó lábaikra ágaskodtatják. Olyan bűbájos tünemény a nő alakja, mikor az ágaskodó paripát zabolázza, istennői kegyetlenséggel!

A vége az, hogy a lovagok hölgyet cserélnek s egymásnak a helyét elfoglalják az elfoglalt hölggyel, s akkor aztán elébb az egyik colonne csinálja meg a mesterséges tour de maint, a másik azalatt áll és fecseg egymással.

Giorgio Io princesszel volt az együtt várakozó fél.

Io princessz fecsegő kedvében volt.

– Mondja csak ön: hogy híjják önt?

– Hiszen átnyújtottam a névjegyemet.

– De én nem tudok olvasni.

– Hát nem tanították önt a nevelői olvasni?

– Maguk sem tudtak szegények.

– Az én nevem Giorgio, marchese di San Christina.

Ah, hisz az a San Christina ott van, ahol én születtem.

– Hol született kegyed?

– Szicíliában.

– Mi az a Szicília?

– Az egy sziget a tengerben. Hát ön azt sem tudja?

– Nem tudok én arról semmit.

– Én sem tudok róla többet. Hát az atyjától nem hallott ön róla?

– Sohasem láttam az atyámat.

– Én meg azt sem tudom, hogy szükséges-e az embernek atyjának lenni.

– Ezt én sem tudom.

– Hallja ön, marchese di San Christina, ön éppen olyan ostoba, mint én vagyok. Mi egészen egymáshoz illünk.

Ez veszedelmes deklaráció lett volna más helyzetben.

De Giorgionak egész figyelmét az foglalta el most, hogy az a bitorló ellenfél, az a San Carlo fickó! milyen tüzesen udvarol az ő hölgyének a lovastánc közben. Annak szeretett volna az öklével egyet ütni a tollas sisakjára.

A játékmester jelszava parancsolt.

„Visszacserélni a hölgyeket.”

Io Abulfeda egész szenvedéllyel csípett egyet Giorgio karjába, mikor elvált tőle. A szeleburdi elfelejtette a visszaadott hölgyet courtoisie-val üdvözölni, olyan mohón kapott a visszaszerzett magáé után.

A karusszel főpróbája tovább bonyolódott, következtek az együttes mozzanatok, az összes férfiak, az összes hölgyek csoportosulatai: mesterséges kanyargások, álviadalok, ellentétes környargalások, a belső karikában a hölgyek, a külsőben a lovagok, egymással szemközt vágtatva, majd grand chaine, melynél minden lovag csinált egy keringőt minden hölggyel. Olyan játék, amelyben egy új embernek azt a csepp eszét is el kell veszíteni, amit onnan hazulról hozott.

Mindezeket a játékfigurákat ugyan máskor is megtették, de akkor a hölgyek selyemálarcot viseltek, s közönséges lovagruhát. Most először jelentek meg leálcázva; ahány, annyiféle jelmezben. Ahány, annyiféle ország tündére! valamennyi a mennyországé.

György egészen belebódult ebbe a játékba. Valóságos örvény volt ez, melynek forgatagát a szépség és báj képezte. Valkűrök, amazonok, villik! Fantasztikus jelmezekben, felhevült arccal, repülő hajzattal, észrontó mozdulatokkal. Egy-egy futó pillanatban, mikor az ellenkörvágtatásnál elrohantak egymás mellett, úgy tetszett az ifjúnak, mintha azt, meg amazt az arcot látta volna már, ezt a lángveres hajzászlót, mely röptében az arcát érinti; ezt a nevető, rózsapiros arcot, mely sugárzik a kéjtől; ezt az amazoni termetet, mely Amalazunta jelmezét viseli, s hátrafordul nyargaltában mint a nyíllövő pártusok; de nem volt figyelme a számukra: arra dobogott a szíve, hogy ismét a párjához kerüljön.

Magában „párjának” nevezte őt már.

A karusszel remeke volt az utolsó képlet, a szerecsenfő-szúrás. Ahány lovagpár volt, annyi oszlopot állítottak fel a köröndben. Mindegyikre egy szerecsenfő volt megerősítve, melynek turbánja a lovagló párok nemesi címereinek színét viselte. Kinek-kinek csak a saját szerecsenjét volt szabad szúrni.

A főpróbánál még nem voltak e kiszúrandó szemek foszforral ellátva, csak egy csillámpala lemez volt beléjük illesztve.

Ez a játék nagy gyakorlottságot követelt. Lóhátrul eltalálni egy olyan kicsiny célt, aminő egy szerecsennek a szeme, nagyon biztos szemet és kezet követel: legtöbben magát a fejet sem találják el. S aki véletlenül beletalál a szembe, ugyan gyorsan kell a hosszú tőrét visszarántani, mert különben a saját taszítása kimozdítja a nyeregből.

Ennél a figuránál legtöbb nevetés szokott lenni.

Io princessza meg a lovagja rendesen ejtettek valami furcsaságot. Ezúttal is úgy történt.

Zenobia királyné kétszer is döfött a szerecsenje felé, egyszer se találta, még a turbánját sem, akkor aztán visszafordulva vágott a fejére a kardjával, mint lovagostorral – haragjában.

Lovagja, Odenátus már szerencsésebb volt, mert ő a spádéjával beletalált a szerecsennek a szájába; de nem rántotta elég gyorsan vissza a fegyverét, minélfogva az egész a markolatáig hajlott, s aztán úgy is maradt, minthogy a játékhoz való tőrök lágyvasból voltak csinálva. A kapott taszítás pedig megingatta a nyergében. Nem esett ugyan le, de kénytelen volt visszarántani a lovát, mely aztán nagyot ágaskodott s kiugrott a porondra, jobbra-balra rángatva a fejét, mely komédiában marchese di San Carlo, kivált a markában levő karikára görbült spádé miatt, nagy derültséget keltő szerepet játszott.

– Úgy kell neki – dörmögé magában Giorgio.

Ő maga biztos volt a dolgáról. Egész nap azt gyakorolta a lovaglóiskolában. – Nem adják azt ingyen.

A szerecsenfő-szúrásra pályadíj is volt kitűzve. Ezt az a pár nyeri el, melynek tőrhegye a szerecsenjének mind a két szemét lobbanásra bírja. Ily diadalmas esetnél a hölgy egy aranyrózsát kap, a lovag pedig egy arany babérkoszorút.

Mikor Lodoiszka hercegnőre került a sor, az egész karusszel figyelme odafordult. Rendkívüli ügyességgel és precízióval találta el a macskaezüstlemezt a fekete fejen.

A férfiak vivátot kiáltottak rá.

Aztán következett Giorgio: ő meg a másik szemet találta el szépen. Ekkor aztán a hölgyek is vivátoztak.

Övék lesz a diadal a holnapi díszelőadáson.

– Ohó! Még én is itt vagyok! – kiálta Wammána, Lancelot jelmezében kísérve választó hölgyét.

Hogy Wammána kitűnő kardforgató, azt mindenki tudta, hanem a párja egy nagyon fiatal kis grófkisasszony volt, akinek a szíve nem engedte meg, hogy még allegóriában is megvakítson egy embert. Mikor őrá került a sor, ahelyett, hogy feléje szúrt volna, gráciát intett neki a spádéjával, s biztatva mondá neki: „Good bye Mungo”. Tudta, hogy a szerecsenek angolul beszélnek.

A kegyelmes Izaura helyett azonban annál szebben remekelt Lancelot Wammána: mert ő sebes vágtatva villámgyors kettős döféssel mind a két szemét eltalálta a szerecsennek.

– Bravo! Bravo! – Hangzott minden oldalról; taps is támadt elég.

Ez volt az igazi remek szúrás!

Giorgiot bántotta a féltékenység.

– Én a hölgyem nevében protestálok! A pályadíj szabályok szerint egyik szúrással a hölgynek, a másikkal a lovagnak kell találni.

– A szokás módosította a szabályt – monda Wammána; – ha a hölgy nem talált, a lovagnak szabad kettős döféssel győzni. Fő dolog, hogy mind a két szem lobogjon.

– De azon esetben, ha a hölgy talált és utána a lovag, az övéké az elsőség. S így mienk a pályadíj.

– Ez már igaz. De gondolja meg a marchese, hogy a mai próbán üresek voltak a szerecsenfejek. De a díszelőadáson a két szemben foszfor lesz, mely a szúrástól meggyullad, s az oxigén által szítva vakító fényt fog vetni szerteszét. Ebben a ragyogványban az utóbb jövő lovag szeme úgy elkáprázik, hogy nem találja el a második szemet.

– Azt majd meglássuk, báró úr!

(Wammána megkapta már a bárói diplomát.)

Ezzel a főpróba be volt fejezve. A lovagok, ki-ki párjával, elvezették a hölgyeiket a manézsbe.

Az a lovagias kötelessége és kiváltsága volt minden lovagnak, hogy a hölgyét lesegítse a nyeregből.

Ezért a pillanatért epedett Giorgio.

Valami vakmerőség járta át a lelkét, amit elhatározott, hogy megteszi, ha mindjárt az életébe kerül is.

Oda kellett fél térdre bocsátkoznia az amazon mellé, úgy, hogy a felemelt térde támaszt adjon a lovarnő kengyelvasának. És ugyanakkor a bal kezét a hölgy lábának talpa alá tenni, hogy azt a nyeregfogantyúból kiemelni segítse s aztán a földre lebocsássa.

Az arca érte a nőnek a térdét. Támaszul szolgált neki, hogy könnyebben lebbenhessen alá.

Szépen, óvatosan szállítá le bal kezével annak a jobb lábát a földig, s aztán a jobb kezét nyújtá neki, hogy bal lábát is kivehesse a kengyelből s azzal is leszállhasson.

Ekkor csaknem az ölében volt a hölgy.

György felemelte hozzá az arcát, s alig hallhatóan súgá a fülébe:

– Zsuzsánna…

Erre a szóra démoni lobbanással villantak fel a hölgy szemei. Az arca lángolt, az ajkai haragra torzultak.

Lehajolt a térdelő ifjúhoz, s ő is súgva mondá neki:

– Abrekh! Korax akarsz-e lenni?

– Nem! Hanem mandolosz.

S önkívületben ragyogó arccal tekinte a haragos istennői arcba.

S erre a vakmerő szóra egyszerre mosoly váltotta fel a haragot a delnő arcán: ugyanaz a mosoly, amit már látott egyszer Giorgio megjelenni. Akkor is ő idézte azt fel.

A rövid szóváltást talán senki sem is vette észre. Hallani nem lehetett belőle bizonyára semmit.

Az előkelő uraságok zárt hintóikban tértek haza a lovaglókörből. A díszjelmezekben lóháton nem mutogathatták magukat az utcán.

Giorgióra is a saját ekvipázsa várt. Együtt mentek haza Wammánával.

Mikor a hintó kirobogott a körönd kapuján a könyvtár előtti piacra, amelyen még akkor nem volt a császár-szobor, akinek a nevét viseli most a tér, Wammána megragadá hevesen a védence kezét.

– Meg vagy te őrülve? – dörmögé a fülébe.

– Meg…

– Tudod, hogy az életeddel játszottál ma?

– Tudom.

– Kockáztattad a két szemed világát!

– Tudom.

– Azt szerencséltetted, hogy oda fogsz jutni a vak Sámson helyére ajtóőrnek holtig!

– Igaz. De hát te hogy tudod ezt? Hallottad?

– Nem. Láttam. Arra való a szem, hogy az ember meglássa azt a beszédet, amit meg nem hallhat. Az a te vakmerő szemlobbanásod beszélte, hogy te Lodoiszka hercegnőnek megsúgtad a Méte titkát: hogy ráismertél. A válasz, amit az ő villogó szemei adtak, az a lángra gyúlt arc, az a fogait mutató száj, suttogásában is elárulá, hagy mit mondott ő neked: „Abrekh! Korax akarsz lenni?”

– Hisz te bűvész vagy…

– Erre te azt susogtad: „Nem. Mandolosz.”

– Neked ördögöd van.

– Csak figyelő elmém. Egy süketnéma lássa így az arcodat, a beszélő ajkaidat, s ki foga találni, mit mondtál. Hát én, aki beléd látok, s tudom, hogy mit érzesz.

– Láttad az ő arcát is? Az első mondatánál bírám volt, aki halálra ítélt. Én aztán apelláltam, fel a királynémhoz.

– S a királynéd kegyelmet adott. Bolondoké és gyermekeké a szerencse. Most játszottál igazán va banque-ot. S megnyerted a játékot.

– Ő az enyim.

– Mondhatom, hogy jobban egymáshoz vagytok bilincselve, mint ha a bíborosérsek kötötte volna össze a kezeiteket. Most azután arra vigyázz, hogy a titkodat más előtt el ne áruld.

– A Szent István katakombái nem őrzik jobban a halottaikat. Még egy kérdést. Az a korax ott az odúban kimúlt.

– Befalazták a pincében még aznap.

– Hát az új Méte-ünnepélyen ki foga akkor az örök zárt őrizni?

– Addig majd szerzünk a helyébe mást.

– Azt gondolom: egy vak koldust lehetne rábeszélni.

– Dejsz a vak koldusok nagy urak: azok a rangjukat fel nem áldozzák.

– Vagy talán egy halálra ítélt gonosztevőt, aki kész az életét ezen az áron megváltani.

– Látszik, hogy ez a kép sokszor elrontja az álmaidat: ne törd rajta a fejedet, marchese; a mesterek dolga új koraxot keresni. Ki van már szemelve!

– Vak ember?

– Még nem, de majd az lesz.

– Valami gonosztevő? Gyilkos? Gyújtogató?

– Rosszabb a gyilkosnál, a gyújtogatónál. De hát ne rontsd te ezzel az álmaidat! Álmodjál te csak a szép Zsuzsannáról. Annak vagy te a vak koldusa.

– Dehogy vagyok vak!

– Bizonyára az vagy. Mert aki annyi szépség közül csak azt az egyet látta meg, a többit nem, az bátran kezébe veheti a hegedűt s énekelheti az utcán: adjatok, adjatok a szegény világtalannak.

– De még mást is láttam. Azt a vakmerő fickót, aki bókolni mer előtte!

– A marchese di San Carlot? Az pedig derék gavallér. Jó lesz tanulnod tőle.

– Majd megpróbáljuk, hogy melyikünk tanít a másiknak valamit?

Harmadnap megtartották a fényes ünnepélyt a királyleány tiszteletére. A karusszelen ott volt az egész udvar, a külföldi diplomaták, a főméltóságok, még a török követ is jelen volt a páholyában, akitől azon frissében az az adoma terjedt szét, hogy a délelőtti nagy katona-manőver alkalmával, aholott is az álütközet hevében négy katona valósággal halálos sebet kapott, a pasa azt jegyzé meg, hogy ez tréfának sok, komolynak kevés.

Este a karusszel fényesen sikerült: a szerecsenfő-szúrásnál, ahogy a főpróbán, Lodoiszka hercegnő és marchese di San Christina nyerték el a pálmát. Az ő szerecsenüknek mind a két szeme fényesen kilobbant. Meg is kapták a pályadíjat: Lodoiszka az aranyrózsát, Giorgio pedig az arany babérkoszorút.

Ekként földíszítve, hölgye oldalán, az illusztris közönség tapsai és vivátjai mellett lovaglá körül a meghódított porondot marchese Giorgio di San Christina, s olyan büszkén viselte a turbánja tekercsén azt az arany babérkoszorút, miként egykor az atyja az erdélyi nagyfejedelemség süvegét…