XI. FEJEZET
A bécsi vásár
Híres nagy országos vásárok voltak egykor
Bécs városában.1 Az egyik
gyertyaszentelõkor, a másik Jakab-napkor. Elõtte, utána két hétig tartott a
„szabadság”.
E határidõ
alatt minden árucikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével), s
minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város
határában.
Ahol most
a múzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a
palotasorok helyén utcaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve,
melyekben mindazok az áruk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtõl
Szmirnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézmûvesek leleményessége. Még
akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek
terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros ló vontatta tölgyfahajókon
szállították a fõvárosba.
Négy hétig
tökéletes szabadság volt Bécs városában.
Nem is a
magisztrátus, még kevésbé a policáj tartotta fenn a rendet s osztotta az
igazságot, hanem egy, ezen idõtartamra kinevezett vásári bíróság, a maga
soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési
viszálkodásban.
S a vásári
bíróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a
tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérõknek; a „Beisskatze” a
veszekedõ kofák megzabolázására. Aki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a
vásáron, s kisült, hogy azt õ maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy
egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek, s azt olyan közel tartották a szeméhez,
hogy megvakult bele.
Sokáig
szüneteltek a bécsi országos vásárok: az elsõ török megszállás óta. A sok
háborús világ, a kuruc hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a
bécsvárosi búcsú meglátogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat
szenvedett: a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is
ínséges világ volt. Meggyengültek a fõurak, nem jártak fel drága kamukát,
karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, aranycsipkét keresni
az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt: a farkas- és a rókaprém volt
a divat; abból pedig több volt a kívánatosnál. Aztán eladnivalójuk sem igen
volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett,
hogy otthon is elfogyott, s a bor piaca Lengyelország volt; a
hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy aki magyar bort szállít fel
Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.
Amint
azonban a békességes idõk ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét
ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.
A polgármester,
Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicsõ felújítása a múlt intézményeinek az
õ ötlete volt; azonban akik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól
tudták, hogy ezt az indítványt Wammána ütötte nyélbe.
Báró
Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté
rang szerinti kitüntetését: õ azt, a maga etikája szerint, mindenképpen
megérdemelte.
Õ volt a
mozdító szelleme a bécsi társaséletnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a
polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Õ honosította meg a
divatot, játékokat a fõúri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél
tanulmányozott, a tric-tractól2 elkezdve
a tarokkig; õ hozta be a vonósnégyeseket a zenevilágban; õ honosította meg az
orgonavirágot a télikertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s
porcelánvedrekben míveltetett; õ adta az eszmét a karusszelekhez, a
jelmezbálokhoz, sõt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos
szövetségét is õ koholta ki.
Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az
õ neve sehol sem fordult elõ, a saját személye nem merült a fölszínre: minden
ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), aki
azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.
A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az õ
ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekbõl kifundálta egy ilyen
világra szóló búcsúnak a programját, s ezt azután bekebelezé az irányadó
köröknél.
Nehány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abbul
a szempontbul, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog
alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.
Az országos vásár két elsõ hete az üzleteké volt;
a harmadik hét múlhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és bírságolások s
mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a
dínomdánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.
Azok között elsõ helyen állt a paraszt lóverseny,
ahogy azt bécsi mûszóval nevezték, „Scharlach-rennen”. A kikiáltó trombitaszó
mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy akik bíznak az inaikban, hogy a lórul le
nem maradnak: összejöhetnek a „Rennweg” gyepén, s futhatnak a nemes város által
kitûzött elsõrendû pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.
A lovak futtatása után pedig következett a
Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi pirosharisnyás leánya, aki a város
által szabadalmazott „Frauenhäuser” lakója volt,3 futhatott a gyepen térdig feltûzött ruhában: a
legelsõ, aki a célhoz ért, kapott egy vég barchentet.
A vásári
látványosságok, a komédiásbódék, kötélentáncolók, állatmutogatók,
paprikajancsik összes tiszteletreméltó céhe fölött ezúttal egy (uram, bocsá!) magyar
ember nyerte el a népszerûség pálmáját: a „kutyás ember”.
Enyhítõ
körülményül legyen beszámítva, hogy a „Der Mann mit den scythischen Wölfen”
olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, amit egy komédiás sem csinál
utána. Változatos repertoárja volt. Nemcsak a komondorait tudta táncolásra,
ugatásra noszogatni, hanem amellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.
Az egyik
volt a szilaj ló kifogása a vad ménesbõl.
Egy egész
rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldrõl a bécsi országos vásárra: ezekkel
együtt jött fel a kutyás ember is kísérõnek.
Ha valaki
tudott volna szépen magyarul beszélni (s itt a súly a „szépen” szóban rejlik,
mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a
szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött õ ide komédiát csinálni
a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint
számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és
három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a
pusztán a szélfogó cserény mellett nõtt fel. Már magában az is érdekes látvány
a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat
összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik elõjön a pányvával, s a vásárló
uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.
Az ilyen
erõmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni. Azután a komondorait
vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya.
Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szõrük, mint a jegesmedvének;
szelíd, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha õket nem bántják. Elfeküsznek
szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes
ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk
parancsolja, s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól,
hogy csak a kolompviselõ vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt
követi.
Ezért
a produkcióért is kapott borravalót a csikós.
Ekkor
aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez!
Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus elõtt a vásárpiacon. Csak úgy omlott a
sok poltura a mozsárforma csikóssüvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!
Egyszer
aztán azt kérdezte tõle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): „hát aztán a
bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?”
Erre
azt felelte, hogy helytáll õ egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója
a kezében legyen.
Meg
is mutatta, hogy mit tud?
A
hosszú ólmos végû botját középen markolta, felbiztatott kettõt-hármat a bámuló
legények közül, hogy próbálják õt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni).
Nem sikerült a csikóst megvágni!
Ebbõl
megint új produkció támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap
az a legény, aki botvívásban, akár egyedül, akár másod- vagy harmadmagával a
kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csõdült össze ennek a bámulására. S
a kutyás ember legyõzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik
Bécsben, aki valamit tud! Csak ne szégyellje a magyar, ha pénzt adnak neki! De
mikor úgy szégyenli!
A
negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi
versenytéren.
A
magas udvari körökben is nagy elõkészületek folytak erre az ünnepségre. A
fõurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.
Ezúttal
azonban valami rendkívüli dolog volt készülõben.
–
Ejh mit? – mondá Wammána báró a felvonulás parádéja fölött tanakodó hölgyeknek
és uraknak. – Eddig a népünnepeken tulajdonképpen mi voltunk a fõszereplõk,
akik a népet mulattattuk. A mi fényes karusszeleink, livrés, fehérparókás
kocsisaink, baleine-s hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a „höchste
Hetzet”. Hátha egyszer mi magunk vennõk ki a részünket a „Gaudé”-ból? S mi
mulatnánk a felséges nép rovására?
Ez a
szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre. Népjelmezbe öltözve látogatni meg a
bécsi vásárt!
Micsoda
„Jux”!
Lodoiszka
hercegnõ azonnal magáévá tette az indítványt. Õ vállalkozott az egész terv
rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elõ a magasabb
szférákban.
Meg kellett
osztozni a szerepeken; ki minõ jelmezre vállalkozik?
Az a
kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arcához, a termetéhez? Ez beható
tanácskozás tárgya lehetett.
Mert
ennek a kipuhatolása végett szükségképpen meg kellett mindenkinek ismertetnie a
maga istenadta arcát és alakját: a hölgyeknek felbontani a divatos frizuráikat,
a hajaikból kifésültetni a fehérítõ púdert, s aztán nemzeti jellegû
hajfonatokká és tekercsekké idomítatni, minden „Sminket”, hamis zománcot,
szépségflastromot eltávolítani az arcokról, hogy megítélhetõ legyen, melyikhez
fog illeni a tiroli, melyikhez a savoyard kosztüm? (Akadt cigányleánynak való
is.)
Azután
a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talján?
Lodoiszka
hercegnõ egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrád
vármegyében viselték azt a palócmenyecskék. Dajkája volt palóc nõ: annál
ismerte meg ezt a gyönyörû öltözetet.
De
hát ehhez a kísérõ társnak is hasonló nemzetiségûnek kell lenni.
Ahhoz
is van megfelelõ kosztüm. Egy hajdú!4
Az ám a nyalka viselet.
Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint
Giorgionak! Szívesen vállalkozott rá.
– Csakhogy annak, aki a magyar ruhát felveszi,
magyar szájának is kell ám lenni – mondá Lodoiszka hercegnõ.
Giorgio nagyot bámult.
– Milyen az a magyar száj?
– Amelyik ki tudja mondani a magyar szót.
– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?
– De a nép között van egy saját idiómájuk is,
amelyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. Ahogy a régi hebraeusok a
„shiboleth” kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok
is egy akcentusról, egy betûnek a lágyabb vagy keményebb kiejtésérõl egyszerre
megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rác, s kicsúfolják érte. Hát például,
mikor a magyar atlétát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás,
hogy a botviadal közepett õ folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki
a nézõk közül felkiált rá: „magyar, üsd!” akkor – nem üti ugyan fõbe az
ellenfelét, de egyszerre úgy kipenderíti annak a kezébõl a botot, hogy az
kalimpálva repül a levegõbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a
szót: „magyar, üsd!”
A legelsõ felszólított marchese di San Carlo
volt; az rögtön deprekált, hogy õ nem képes a nyelvét ennyire dresszírozni.
A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak;
ezt a szót „magyar” is nehéz kimondani: az egyik „mátyár”-nak ejté, a másik
„modjor”-t mondott, a harmadik „madzsart” facsart ki belõle: az „üsd”-öt pedig
a világért sem tudták eltalálni.
Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával,
nyelvével.
– „Ma” – gömbölyûre nyitott szájjal, mély
hangon, rövid tompa, „a” hangzóval, azután „gyar”, a nyelvet nem a felsõ, hanem
alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót „üsd”, összehúzott szájjal, mély
hangon, mintha fújnánk valamit, az „s” hangzó itt nem a rendes súgó hangot
adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy „zs”-hez közelítsen. És végül
a „d” hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy
rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s õ
szépen ki tudta mondani: „magyar, üsd!”
– De honnan szerzett ennyi ismeretet az
orientális nyelvek tudományából a hercegnõ? – kérdezé marchese di San Carlo
nevetve.
– A grammatica vivából.5 Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt
magyar urakkal. Egy szép délceg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt
hiszem, szerelmes is voltam bele. Azt hiszem, meg is sirattam, mikor halálhírét
hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tõle: azt még
most is tudom.
Azzal
kezébe vette a hercegnõ a gitárját, s lantpengetés mellett eléneklé szép csengõ
acélhangon a „Repülj fecském” dalát teljes szövegével.
Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a
tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S amíg a
végstrófa azt mondja: „Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének”,
elhomályosítá a szemét egy könnycsepp.
…A
te bölcsõdalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az
õ tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodásabbját! A te anyád, a
fejedelemnõk legszerencsétlenebbike dalolta ezt, amikor a te bölcsõdet ringatta,
amikor még „Gyuricám nak, kedveskémnek” híttak!
Hogy
jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: „hova lett a gyûrûd azzal a
címerrel?”
|