XIX.FEJEZET
A csavargók országa

Valóságos állam volt az államban. (Status in statu.)

Huszonnyolc nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját elnevezése, külön mestersége, hivatása, amelyre kora gyermekkorátul betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze németbül, tótbul, zsidóbul, cigánybul, amit egymás közt beszéltek.

Az ő domíniumuk volt az utca, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja; pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük éppen annyi volt, amennyi a mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.

Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, akik kopott szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal járták be a várost, s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról. A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s minden öltönydarabbul ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük volt a tönkrejutott kalmároknak, akiknek a hajdemákok mindenüket elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból hazaszabadult rabok testén, s látható volt a meztelen csánkóikon a bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arccal jártak a városban, s vezeklésük jeléül nyírfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok sáfránnyal besárgítva jártak házrul házra, nyöszörögve, hálálkodva. Ellenben voltak nemesuraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől menekültek s ajánlólevelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő szüzeknek adták ki magukat, akik eksztatikus állapotukban nem érzik, hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, víziókat látnak, a megboldogultak lelkeivel beszélnek, s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak, s rejtett kincseket segítenek felfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamisjátékosok, akikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel folyik a munkájuk a betörőknek, akik között megint rangfokozatot képeznek, akik csak jó reggelt kívánnak, nyitott ajtókon belopózva, akik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, akik aztán kecskelábbal törik fel a nehéz vasajtókat, s akik végül emberölésre is el vannak készülve.

És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart, egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van aki törvényt tart közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat, akasztat. Életnek és halálnak ura, amilyen egy király szokott lenni. Ő vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja. Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és elválaszt, konfirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy az akasztófán végzi: annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és temetkezik. Ő a császár és a pápa ebben a társaságban!

Szokásuk a vagabundtársaság királyainak híres históriai neveket „lopni” a maguk számára.

A mostaninak a neve Rákóczy Ferenc. Vagy ahogy a külföldi tudósok írják: „Ragoczky”.

Nemzetségére nézve cigány. Nem magyar, nem német, nem oláh cigány, hanem „kóbor cigány”.

A magyar cigány „rom”-nak nevezi magát, a kóbor cigány „zsidó”-nak.

Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul. Hatalmas öles termet, szívós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell. Tojásdad arc, rézbarna színű, csiga metszésű száj, keskeny bajusszal, mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi dalia.

A cigányneve (mielőtt királlyá választották volna) „Piránó” volt, ami cigányul annyit jelent, hogy „szerető”.

Meg is érdemelte.

Már csak mi is maradjunk ennél a névnél; ne koptassuk azt a Rákóczyt.

Mikor ez az alak végigmegy Bécs utcáin, fején hatalmas báránybőr süveg, foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három csatos mentekötő: a középső csaton domborműben kiverve egy ágaskodó lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi címere. Veres nadrágját tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csatja van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálcát, mely különb a hercegi portások botjánál, vagy a tamburmajorénál. Azon is címer van: egy kígyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság címere. Hát mikor ebben a parádéban megjelenik a piacon, minden ember mutogat rá: „Ott megy a csavargók királya! A Rákóczy!”.

A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni szabad.

Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy rézüstöt tart a fülénél fogva, amelyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja úton-útfélen a vásári népnek.

Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő csak vezeti az általános munkát.

Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargóhad elhagyja az utcákat, s takarodik haza.

Többfelé vannak az „otthona”-ik elosztva: egész stratégiai rendben.

Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a hernalsi úton, amely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy „Bad im Elend”.¹ Akiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pincébe bújnak le a Rothenthurm-utcában. De a főhadiszállás a „Kothluke”-nél² kezdődik. Ott van a király rezidenciája: a mirákelpalota. Ott tartják a törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes lagzikat.

Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat, mankóikat, lemossák a beteg színt, a ragyát az arcukról, megnyílnak a szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak, menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak, s folyik a dáridó világos-virradtig.

Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.

A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (akik nem tartoznak a díszes céhhez) csak akkor látták, amikor a Szent István tornyába felmentek, s annak a balusztrádjáról körültekintettek a vidéken.

Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös kémény, mely éjjel-nappal füstölög.

Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a török megszállás idején ez az épület volt a tábori sütőház, ahol a negyedmillióra menő török hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt körös-körül száz sütőkemence. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A hadjáratok hiénáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár, csiszár, uzsorás, rabkereskedő cigány, aki seregestül kísérte a török tábort, s vásárt ütött a martalék fölött, amit a portyázó tatár csapatok összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen, s már két századdal előbb megvolt a konstitúciója.

Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.

Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A háta mögött a vesztőhely, kavics lepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más, mint elzüllött kutyák, amik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjúk seregestül felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos szomorú emelvényre.

Egyetlen utca vezet e háztömeg közé, amelynek jellemző neve a „Kothluke”.

Rászolgál a nevére: minden évszakban végtül végig sár, latyak és deget. Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett veres tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődőlyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.

A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutca az. Ellenben minden házból van a másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyosón keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utcaajtóra nem is kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan jön ide a policáj kutatni, motozni: nem talál meg semmit és senkit. Még a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják, hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem tudja.

Amíg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt így sebes-kutyafuttában a helyzettel.

– No hallod-e, Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A Malach ezért meginvitál malacpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna haza. Éppen ma csípték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.

– Az én bátyámat? – kérdé György ijedten.

– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a bátyád: a phrálod.³

– Hát mért fogták el a bátyámat?

– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.

– Hát nem szabad a szenteket szeretni?

– De ő azokat a szenteket szerette, akik ezüstből vannak kifaragva.

– Lehetetlen!

– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.

Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a templáriusok szövetségéhez, akik a Bafomet templomában egészen mást csinálnak, mint a szenteket szeretik.

– Tudod: templáriusok azok, akik a templomokban elbújnak, becsukatják magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat, s ami szent ezüst és arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.

– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?

– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből isszák az áldomást.

– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.

– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás⁴ vitézeket is. Azok is csak olyan begárdok, mint a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a princ. Valaki elárulta. Nyakon csípték. Aztán kikötötték a pellengérre. Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.

Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az úri társasággal ökrösszekéren arra mentek; de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett volna az? A marchese di San Carlo?

Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.

– És most mi történik a bátyámmal?

– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha⁵ kezéből, bizony eljut abba a lakodalomba, ahol a széló⁶ a menyasszony.

Györgynek a szeme előtt kezdett veres lenni a világ. Az járt a fejében, hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani. Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az ajtaját felnyitotta, s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul hurcolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, amely körül volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.

Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt bocsátva a kámvába.

A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.

– No most eressz le engemet, aztán szállj le utánam.

György úgy tett, ahogy mondva volt neki.

Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó vezetett odáig, amelyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. Amint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.

A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, aminőt a törökök hagytak hátra mindenütt, ahol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy köröndöt képezett, melybe számtalan kemenceszáj tátongott körül. Hajdan kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets particuliers! Nehány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a tőzegparázs. Láncra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, amiket roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, ahol rézkondérokat készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a kupola végződött.

Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban. Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuccerek udvaroltak felcicomázott mamzeleknek, s egypár hegedű és klarinét zenéje mellett olyan szép menüettet jártak, mint akármely szalonban, a muzsikusok nem voltak már vakok s a táncosok nem voltak sánták, s aki a colonne-t fennhangon kommandírozta, szintén nem volt ma siketnéma. A hosszú asztalnál javában folyt a lakoma, s a bográcsokból nagy cinkanalakkal osztogatták a húsos kását, amibe minden, ami jó és drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas szalonna.

Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk mögött álltak, ős arisztokrata szokás szerint, s a férfiak fején keresztül nyúlkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, ahogy hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még „Erkölcsös Henrik” rá nem diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.

Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.

A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerűen ment az. Az egész padsor nekivetette a vállát egymásnak, aki a túlsó szélen ült, az lemaradt a padról, így jutott helyhez az újon érkezett.

– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?⁷ – kiálta az asztalfőről a Malach.

– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, akit elvettek tőled az iltisek,⁸ ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom. Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.

György egész komoly orcával mondá:

– Az én apám Rákóczy Ferenc, a fejedelem.

– Az vagyok én! A Rákóczy Ferenc, a nagyfejedelem. A te édesapád! Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibaszt! Hisz úgy hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!

Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s odaültette maga mellé a lócára.

És György egészen meg volt elégedve, hogy mármost hát ő rátalált az apjára, a fejedelemre, akihez őt a kutyás ember utasította.

Ez az egész társaság, amelybe belecseppent, valami nagyon derék gyülekezetnek tűnt fel előtte, az után a másik társaság után, amelyből megugrott.

A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is őrá.

– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is elvitte a devla, dikhec a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod a „Csercsen”.⁹ Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.¹⁰ Hol van a Mirikló? Bújj elő a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.

A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az egyik kemencébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.

– Hej te Sosoj!¹¹ Gyere elő az asztal alul. Eredj oda, csiklándd meg a talpát, hogy ébredjen fel.

Erre az intésre előbújt az asztal alól egy purdé, akinek az egész öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a nyúl. Odament a pesteshez, s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát. Arra az a másik lábával jól pofon rúgta.

– Húzd ki a lábánál fogva! – kiálta rá a vajda.

A Sosoj szót fogadott, s kihúzta a leányt a kemencéből, minden rúgkapálózás dacára.

A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos cigányleány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű, itt-amott szétnyílva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony ujjai, keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arcába. A szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével dörzsöli. Úgy nyafog.

– No mi kell már? Nem táncolok többet! Az apád lelkének sem táncolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.

S kiráncigálta a kezeit a Sosojéból.

Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá, s megfogta a kezét.

– No te phéna.¹² Hát nem jössz, mikor hívlak? Itt a phrálod.

Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arcát, s elkezdett jajgatni.

– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a dolmánhoz. Sok-sok lurdok voltak. Eressz vissza, hadd álmodjam tovább mi lett a Csercsennel.

– Ne te bibasz! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.¹³

– A Jiló?

Erre rögtön felnyíltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S amint meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vadmadár, s odarohant hozzá, ölébe vetette magát átkarolta két szívós karjával, s elkezdte csókolni a szemeit, a két orcáját, az ajkait. Csak úgy csattogott, cuppogott az a két vérpiros ajka.

– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.

Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a csókot: hiszen testvércsók volt. Cigánycsók volt: hazugság volt. S mégis mennyivel igazabb volt, mint az, amellyel ama tündér elbűvölte.

Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle. Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor, pálinka összekeverve: a sült egész ürücomb ezüsttálon; hozzá dió csemegéül.

Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tíz körömmel trancsírozni, ahol nem enged az inas rész, az ember a fogával harapja el, s aztán a phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, „egyél, kedves Jiló!” S minthogy a kenyérevés nem cigány szokás, diót esznek a hús mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phrál számára. Úgy eteti, mint a róka a fiát.

A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a nótát, amihez a Sosoj járta a rókatáncot.

Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban megjelenő alak, púderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, aki az ittas alakokat jobbra-balra taszigálva, mint aki itthon van, a Malachig furakodott.

– Ohó, Herterick!¹⁴ Mi hírt hoztál Herterick?

– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomba. Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert¹⁵ is kínáltam az iltiseknek. Azt mondtak, hozzak bizonyítványt, hogy a Csercsen valósággal Gugelfranz,¹⁶ aki nem genffolni akart, mikor a Difftelbe¹⁷ bezáratta magát, hanem jámbor Christianer, aki ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót rázárták. Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer? Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach, keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a siralomházban, s a nyakravalójának a vége a Cavaller kezében.

A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis bizonyítvány elkészítésére.

– Megálmodtam én azt! – jajveszékelt Mirikló. – Viszik a bátyámat a vesztőhelyre.

– De nem viszik! – kiálta fel György, akinek a mindenféle italok és indulatok keveréke egészen elkábítá a fejét. – Nem engedem, hogy a bátyámat kivégezzék.

Ezért még több csókot kapott Miriklótul.

S a csókok még jobban feltüzelték. Fennhangon szólt oda a társaság közé.

– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én megyek elől. Adjatok egy kardot.

A Malach az asztalhoz vágta a süvegét, s elkezdett jajveszékelni.

– Jáj! jáj! jáj! Kedves, édes, drágalátos rajkóm. De megrontották az erkölcsödet azok a bárók!¹⁸ Micsa veszekedő embert csináltak belőled? Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a cigány kardot a kezébe, azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te! Nem megy teveled hadakozni az én huszonnyolc nemzetségemből egy se, mert az mind szétszalad, ha egy lovaskatonát meglát. Jaj ides virem. Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad nélkül.

De György nem engedte magát elcsillapítani. Egyre tüzelt.

– No hát megyek magam. Egymagam sem ijedek meg száz poroszlótul sem. Add ide a kardot, te – kinek hínak.

Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.

– Ugyan húzd ki a kardodat, s add oda neki, hogy menjen vele verekedni – mondta a Malach a lovagnak.

Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját, s átadta Györgynek.

Nagy hahota lett belőle. Az a kard fábul volt.

Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.

Odavágta a fakardot az asztalra, s beleordított a kacajba.

– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!

Erre a szóra a kacagásból egyszerre dühordítás lett.

„Zsebrákok!”

Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők „zsebrákok!” Így csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.

– Hát te ugyan miféle jómadár vagy? Hadd nézzem meg azt az égrevigyorgódat! – szólt egy vén cigány, egy égő hasábfát kihúzva a bogrács alul, s annak a tüzes végével odavilágítva az ifjú arcába. (Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már valahol.) – Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdúlegény, akinek én tegnap megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? Akit a kutyás manusz¹⁹ kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!

– Igenis, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy Ferencnek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.

– Hagyd el már! – csitítá a társaságot Piránó. – Nem látjátok, hogy csúnyául be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány! Eredj már aludni te rákló.²⁰ Nem kell neked se khandó, ²¹ se kúre.²² Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakárul.

Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott a phrál szájába, amit az apja zsebéből lopott ki: derék ezüstkupakos tajtékpipát, s elvéve a vén kovács cigány kezéből az üszköt, azzal rágyújtott.

Áldott egy jószág a pipa. Nemhiába mondják: békepipa! Ez igazán kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti prakszisba behoznák a pipázást. Az elnöknek ahelyett a nyavalyás csengettyű helyett volna egy öblös tajtékpipája, s mikor már nagy a haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az acél-kovataplót, kicsiholna, rágyújtana: egyszerre kívánt csend lenne a házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a kotűr.

Úgy történt itt éppen.

A pipagyújtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki rágyújtott, s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel biztató határozatokat hozni.

A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, amivel békóit lereszelje. Az őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót dugnak a fülébe. Mikor az eszkort megindul, petárdát sütnek el az utcán, s aztán felgyújtják a vásári bódékat, s a tűzi veszedelem alatt lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán „usgye fore!” amerre nincs szája a világnak!

György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek minden életszerve tökéletesen egymásba talál.

Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. Ami úgy ment, hogy a Mirikló odaült szemben a térdére. A phrál szítta a pipábul a füstöt, a phéna felnyitotta kerekre a száját, s átszítta a füstöt, amit a bátyja karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a piros orrlyukain keresztül fújta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák nem csinálják utána!

Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt, midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, „upre púpos! Dologra minden ember!” s egy éles hangú ércsípba háromszor belefújt.

Erre a sivító hangra egyszerre abbahagyta az egész gyülekezet a mulatozást. A gavallérok és demoisellek sietve bújtak be a köröndöt sorban övező kemencék odúiba, ahonnan nehány perc múlva ismét előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a tagjaikon, ragyás, sárgalázas pofákkal, persellyel, zarándokbottal a kezükben, jámbor facipős barátok, apácák képében, s eltünedeztek a titkos kijáratok között.

Mégis nagy úr lehet ez a Malach, aki egy sípfüttyentéssel mind a huszonnyolc nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt. Büszke lehet az apjára. – Ez az a valódi Rákóczy Ferenc, amilyennek őt Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.

S ő becsülte ezt a csőcseléket!

Mennyivel derekabb emberek, mint akikből az a társaság áll: amelyet elhagyott.

Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az isteni hatalom ellen.

Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak; amazoké egymás megrontására.

Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős asszonyok, megesett hajadonok.

Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek, istennők, ártatlan szüzek.

Ezek irtóznak a vérontástul, gyávák, szemérmetlenek. Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf! Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.

Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik, de öröm nekik, ha megtörhetik.

Nem bánta a cserét!

– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, aztán eredj alunni, a phénád majd lefektet.

György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtul fekete kezét. Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltetve maga mellé: „Amáró Dádé”.²³ (De csak odáig tudta, hogy „add meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket ma”.)

Aztán vetett neki ágyat bundábul a jó meleg kemencébe. Oda lefektette.

Aztán maga is mellé feküdt.

Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája. György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.