|
A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a
védencét. Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását,
nehéz küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.
Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt
dolgaira. Ki volt Rákóczy Ferenc olyan idős korában, mint György fia? Hogy
nevelték őt is, éppen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti
közönyben, idegennek, udvaroncnak. Megházasíták egy német hercegleánnyal, kit
rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a francia uralkodócsaládhoz. És
nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány. Annak a szerelme csak
testvérlángja volt a honszerelemnek. György még csecsemő volt, amidőn
az apját leghívebbnek hitt barátja elárulá, s összeesküvésért börtönbe
hurcolták; nejét kisfiaival együtt Bécs gondja alá helyezték. És a feleség ki
tudta szabadítani fogoly férjét börtönéből: asszonyi lángésszel, s
átmenekíté Lengyelországba. Maga megszenvedett érte.
(Ah, erre a kedves anyaarcra is csak úgy emlékezett már
György, mint egy álomképre.)
– Hol van ő most?
– Az égben!
Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharc történetét.
Hogy indult meg? Hogyan nőtt naggyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei
hadakkal; utoljára egész fölszerelt ármádiával. A vitézség csodáit, a
honszerelem óriási munkáját: a diadalmas csatákat. Hogyan választották meg
atyját Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a
megsemmisítő trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a
kivándorlást.
Leírta Pelargus György előtt atyjának daliás
alakját, aki mind arcra, mind termetre igazi őstípusa annak a fajnak,
amelynek hiába keresik rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű
nemzetek között. Egyedül áll ez.
Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját híven
követő vezéreknek az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy,
Jávorka? Úgy írta le őket, ahogy maga előtt látta –, tizenöt év
előtt!
De hát mi történt azokkal e tenger idő alatt?
Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan
élnek? ki hozott volna hírt, távol Fekete-tenger parjáról?
Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt
bevezesse a magyar nyelv kezdetleges ismeretébe.
Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel
tudta elkiáltani azt, hogy „magyar, üsd!” de mégsem ment semmi a fejébe.
Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt,
hogy ismerje meg a nyelv szólamos hangzását: „A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a
dicséret. Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet.”
Nem tetszett neki. Sok benne az „e” hangzó; aztán meg az
a „nak-nek-nék!”
Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az
atyját magyarul üdvözölhesse: „édesatyám!”
Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, amíg
hozzászokott, hogy az egyik „é”-t, meg az egyik „á”-t hosszabban kell kiejteni,
s sokáig nem ment a fejébe, hogy mért nem lehet ezt úgy mondani, hogy „edés
átyam”.
Hanem aztán mégiscsak azt mondta Pelargusnak, hogy
„mégsem mondom én ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság
volna. Én még nem tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul”.
Pelargus azt mondta rá: „igazad van”.
A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai
parton, s előrement teveháton Rodostóba, hírt vinni a fejedelmi apának fia
megérkeztéről. Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón
kellett maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.
A szultán íródeákjából nagyvezírré emelkedett első
török államhivatalnok teljes tudatával bírt annak az etikettszabálynak, mellyel
a díván egy vérbeli princnek tartozik. Énnek a partraszállásnál tizenkét
ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként) az
a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői
rónak a nagyvezír elé: hogy Rákóczy Ferenc fia másutt le ne tegye a lábát a
török földre, mint éppen csak a Fekete-tenger partján, ahol már az atyja és a
többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként lett volna az, ha a
régi nagyvezír (a mészáros) maradt volna a kormány élén.
Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A
kisázsiai partok zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű
Rodostó, számos minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden
ház körülvéve kőfallal, s azon belül kert.
A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a
kikötő sekély medre miatt nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét
ágyúlövést. Mely tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, amelyet
hat evezős hajtott a part felé.
Az ágyúlövésre Rodostó egész férfinépessége kitódult a
partra. Az asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a
fejedelem kíséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves
vendég elé, akiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi
csodadolgot regélt. Többen nem bírták elvárni, hogy előttük legyen:
perspektívával hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett
a perspektívába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a szemébe
szökött.
György állva támaszkodott a bárka árbocfájához. Rajta
volt a török kaftány, oldalán a díszkard.
Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már
láthatta az embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak
együtt. Azok a fehérturbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a feketesüvegesek,
csíkos kabátosok az örmények, a veressipkások, fehérszoknyások a görögök (a
zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a fejüket). Hanem akik középen állnak,
azok a nyusztkalpagosok, gombos dolmányokban, kard az oldalukon, azok
bizonyosan a magyarok.
Már az arcaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik
ezek közül az ő atyja? Az a délceg dalia, aki eszménye a magyar
férfiszépségnek? – Nem tudta kitalálni.
Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, akihez a
többiek tisztelettel közeledtek, de ez nem az, akit Pelargus leírt előtte
emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely
hosszú bajuszával összefolyik, az is szürke már. – És György még nem látott
bajuszos, szakállas férfiarcot soha. A csikósnak van bajusza, de szakállt nem
visel, a kapucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A többi is olyan
volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi lények hát?
Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a
bárka, akkor megtudta György, hogy melyik ez arcok közül az atyjáé. Valamennyi
magyar mind levette a süvegét a fejéről, s magasra emelve kiáltott vivátot
az érkező elé, csak az az egy hosszú ősz szakállú tartá fenn a fején
a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság közül, nehéz léptekkel
a lépcső párkányához indult.
György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna
láncolva, s pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.
Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait, s
hangos zokogással szorítá kebléhez kedves gyermekét, akit a bölcsőben
csókolt meg utoljára. Most aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a
két arcát, az ajkát, a szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű
hajfürteit, lázasan rebegve: „fiam! kedves kicsi fiam!”
György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt
előtte, átkarolta a térdeit, s szép szelíd arcát atyjának a kezére
fektetve fuldoklá:
„Oh mon père, oh mon bon père!”
…Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval,
amit betanult, behazudja magát magyarnak.
|