XIV. FEJEZET
Nosztalgia

Hát hiszen „van”. – Létezik. – Gyakran előfordul. – Nincsenek alóla kivéve sem az öregek, sem a fiatalok. – Tapasztalható mind a két nemnél. – Néha halálos kimenetelű. – A kórtünetei mindig azonosak.

Az orvosok úgy híják, hogy „nosztalgia”. A poéták s más efféle laikus emberek, akik még az ókori fogalmak közt élnek, úgy híjak, hogy „honvágy, hazaszeretet”.

Voltaképpen nem lehet eltagadni, hogy ez az ideges affekció realiter létezik. Hanem azért színpadra hozva, a nevetségesnek a hatását gyakorolja– a parterre közönségre. Mint minden idegbaj, úgy ez is ragályos, néha endémikussá válik. Egész népet is meglep, s olyankor az a nép csodálatos extravaganciákra hajlandó.

S ezekből csak erős érvágások képesek kigyógyítani. Azonban örökölhető is ez az ideges passzió. – Többrendbeli észleletek alapján konstatáltatott, hogy ez a nervózus ragaszkodás egy tájék, egy népfaj iránt a dédapákról az unokákig leszármazik. – Nemkülönben szuggesztió útján is felkölthető ez a hajlam. Vannak ügyes delejezők, akik (többnyire izgató beszédek által) a médiumokat, akik erre fogékonysággal bírnak, a honszeretet fluidumával eksztatikus állapotba hozzák, s egy képzelt, ideális bálvány irányában (akit azok hazának neveznek) az idioszinkráziának egy nemét tudják felkölteni, amelynek táplálására elég egy kimondott szó, egy ételnek az íze, egy megérzett szag.

Egy eklatáns példa van erre nálam följegyezve a prakszisomból.

Egy magyar nagybirtokos főúr, aki a legutóbbi magyarországi politikai küzdelmek után a külföldre menekült és Svájcban élvezte a menedékjogot, dacára annak, hogy Svájc regényes tájai, magnetikus jéghegyei, ózonteljes levegője teljes kárpótlást nyújthattak neki azokért az unalmasan lapályos és egészségesnek nem nevezhető rónákért, amelyeket elhagyott, mégis azon extravagancián hagyta magát ismerősei által rajtakapatni, hogy esti sétái közben a mezőrül fölszed egy-egy darabka száraz marhatrágyát, azt zsebében hazaviszi, s otthon a szobájában meggyújtja, s amíg ennek a füstjét beszívja, ettől az illatnak nem nevezhető szagtól az egész magyar alföldi rónát vissza tudja idézni képzeletébe, legelésző gulyáival, nyargaló méneseivel, délibábjával és pásztortüzeivel, amely tüzek ilyen „árva” tőzegből vannak szítva, s hallgatja, hogy mit beszélnek a szittya rokonok egymás között? – Ezt nevezik hallucinációnak.

Gyakran előforduló eset: különösen az izlandiaknál és magyaroknál. (Az én emberem belehalt ebbe a betegségbe.)

Nem tudjuk elhatározni, vajon az az öröklött vércsepp, melyre kútforrásunk példálózik, az a speciális Rákóczy-vírus ébredt-e fel azzal a spamaticus hatással Giorgio szívében, midőn maga előtt látta azt a pusztát, a karámokkal, a cserényekkel, a vágtató ménessel, az idegent a honostul megkülönböztető kutyákkal, s azzal a fogékony ifjú beleesett egyszerre a nosztalgiát jelező pyrecticus állapotba? Vagy pedig annak a rejtélyes embernek (akit eddig csak a kutyás embernek ismerünk) hipnotizáló szuggesztiója igézte-e meg? Az egész kedélye átváltozott utána.

Olyan embereket, olyan állatokat látott maga előtt, aminők a megszokott fogalmakba bele nem illenek. Vademberek, akik nem tanultak semmit, de a maguk dolgát, azt nagyon jól tudják. Vallást nem tartanak, bálványt sem imádnak, de azért tudják, mi a becsület? Dacolnak az elementumokkal. S az élet szükségeit nem ismerik. Jó ágyuk van a puszta földön s gyönyörűségük a zivatarban.

Milyen világ lehet ott, ahol ezek az emberek laknak?

Kivált ez a vezéralakjuk, ez a mesebeli vasgyúró, aki bőrmellényt visel, s otthon szőtt inget: és amellett okosan beszél, mint egy bíró, az idegenekkel németül, franciául, a kutyáival latinul. Hát még az az ismeretlen nyelv, amit otthon tanult! Kiejtése oly erőteljes és mégis sima, harmóniás, hangzatos.

Hogy tud bánni a fegyverével! Azzal az ősember fegyverével, a bottal! S még hetykén elő mer állni, hogy a botjával kard ellen is megvívjon. S kivel fog megvívni? Wammánával, a hírhedett atletessel. – De nem fogadásbul, nem a kínált bérdíjért. Azt kevélyen elutasította magátul. – Hanem egy szép asszonynak a csókjáért.

Milyen öntudattal, milyen délcegen vetette ezt a szót oda! Pedig tudta, kitalálta, hogy ezek a népies öltözetű menyecskék itt mind úri hölgyek. – S azok előtt ő csak egy zsíros paraszt. S még nem is valami fiatal legény, nem is szép. – Mégis azt merte mondani előttük.

S milyen hódító hatása volt a vakmerő szavával! Rögtön akadt szép asszony, hercegasszony, aki azt elfogadta. A szép Io hercegnő olyan kész volt a cserére! Marchese di San Carlo helyett – a kutyás ember! – Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anesztétikus aberráció, vagy mondjuk hisztérikus allotriofagia.

S most ez a vademberek vezére kész azért a szép asszony csókjáért itt hagyni a rábízott ménest, a karámot, kész kiállani a színpadra s veszedelmes komédiát játszani a Méte-ünnepélyen csak azért, hogy azt mondhassa arról a tündérnőről: „csókoltalak!”

Hajh milyen magasan állt az a parasztcsikós a fiatalember előtt az ismert emberalakok fölött!

Hát még ha azt tudta volna, hogy ki az az ember? S mért megy az most oda, ahová őt hívják?

Hogy ez a csikósgazda Rákóczy Ferencnek hajdani legvitézebb ezredeskapitánya, Pelargus, aki azért jött ide, hogy fejedelme fiát elvigye magával.

Azt sejtik, akik magukhoz hívják. Ő pedig szintén sejti, hogy őneki oda kell menni, s kockára tenni életét élet ellen, hogy őt megszabadítsa.

Ha bilinccsel volna megláncolva a fejedelem fia, azt könnyen összetörné, de ami azt kötve tartja, az a háló erős háló, szép asszony szerelmes szavából van szőve. Varázshős legyen az, aki azt eltépi.

Ezek pedig, akik hívták, csalogatták, azt mondták magukban „majd kapsz te szép asszony csókját, de annak a szép asszonynak a neve Machaira”.¹

Visszatérett Giorgiónak nem lehetett szavát venni. Minden ereiben ott volt már a nosztalgia előláza. – Ezt úgy hívják, hogy incubatio. Akik értenek a magasabb patológiához.