Első fejezet
(Mellnec foltaann leiratic, mill bewlchenn ees tzeeleraaniosann newelee wala naghitizteleteu vr vrvnc az ew aarwa haiadon leaniaat, az zeep Mikhalt.)

Nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid uram hírét messze föld ismeré azon időkben, tudniillik ezerhatszázötven táján, amikor Magyarországon egész Érsekújvárig és Egerig a török szultán, innen Nagyváradig és a Szepességig a római császár, Váradtól a székely földig pedig Rákóczi György erdélyi fejedelem uralkodott – folyvást hadakozván, hol ketten egy ellen, hol mind a hárman egymás ellen: ami igen szép világ volt.

A Szepességen azonban a szomorú idők alatt is a tudományok folyvást virágzottak, s az ottani líceumokba nemcsak Magyarországról, de még a lengyel földről, sőt Sziléziából is vándoroltak a tanulni vágyó ifjak, minthogy ott nagyon olcsó volt az élet.

Az nem volt nagy baj, hogy még a szepesi tizenhat városból is tizenhárom a lengyel koronának volt zálogba adva; azért azok Magyarországhoz számíttattak, s a lengyel kegyelmes úr volt, megengedte nekik, hogy maguk válasszanak maguknak szepesi grófot, akinek mindnyájan engedelmeskedjenek; aminthogy akkor, amidőn ezek történtek, éppen egy csizmadiamester volt a „szepesi gróf”. Kézsmárk, Lőcse és Igló azonban nem voltak elzálogosítva.

A kézsmárki líceumnak nagytiszteletű és tudós Frölich Dávid volt a fő-fő büszkesége, mint a matematika és csillagászat professzora, akiből minden kitelt, amit csak embertől kívánni lehet. A nagy matematikus ki tudta számítani a nap- és holdfogyatkozásokat; valamint ha a városi hírhedett toronyórának valami hibája lett, az óraművet szét tudta szedni és újra összerakni; az időjárást meg tudta határozni egy egész esztendőre; rendén elbánt az aureus calculussal, sőt a horoszkóp és csízió felállításához is értett; az aspektusokból tudott magyarázni, a hónapok feladatait könyv nélkül tudta, ismerte az arcanumokat és a füvek virtusait, az antipátiákat és szimpátiákat, sőt amuletumok készítésében is tudós volt. Amellett nemcsak tanár, de felavatott pap is volt, s mind a két katedrát be tudta tölteni.

A legnehezebb tudománya azonban még csak most következik. Volt egy szép, egyetlen leánya, akit anya nélkül nevelt föl. Ami bizony nagy hivatal egy férfinak!

Felesége azon a napon halt meg, amelyen a leánya született, s az özvegyen maradt tanár azt a feladatot tűzte maga elé, hogy ő ezt a gyermeket fölneveli minden asszonyi segítség nélkül.

Hogy dajkálta, hogy pótolta nála mesterséges találmányokkal az anyatejet, már az is csupa csoda volt; de ezt mind felyülmúlta az a mély tudománnyal kiszámított rendszer, melyet leányánál kicsiny gyermek korától fogva alkalmazott, hogy őt anyai felügyelet nélkül mégis jámbor hajadonná tudja felnevelni. Mert sem újra megnősülni nem akart, sem asszonycselédre nem bízta leányát, sem nőrokont nem volt hajlandó a házához fogadni.

Már a keresztelésnél inaugurálta e bölcs rendszert. Leányának Mikhál keresztnevet adott. Ezt első hallásra minden ember férfinévnek fogadja el, s nem keres mögötte leányt; ezer közül egy tudja tán, egy ez mégis nőnév; hogy így hítták Szent Dávidnak egy feleségét; azt a bizonyost, aki elnevette magát, mikor a nagy királyt táncolni látta az utcán, térdig felemelt kantussal. Tehát azért kereszteltette Mikhálnak a leányát, mert a goromba hangzású névbe nem kap olyan könnyen bele a gonosz.

Azután kicsiny korától kezdve ő maga tanította a leányát minden jóra. Az soha iskolába nem járt; az ábécétől a katekizmusig mindent otthon tanult. Később, hogy a leányka elméje erősödött, megtanítá őt nemcsak a latin és görög nyelvekre, de mindazon tudományokra, amik az életben szükségesek és használatosak.

Ilyenek:

A tabelláris kimutatások afelől, hogy egy jó gazdasszonynak egy hónapra 1, 2, 4, 8 stb. személyre hány részecske lisztet, vajat, húst, borsót, darát, sót kell kiszolgáltatni, hogy a háznép se a koplalás, se a gyomortúlterhelés miatt ne szenvedjen. (NB: a sót jól el kell zárni, hogy az egér hozzá ne férjen, mert ha az egér sót eszik, attól nagyon elszaporodik.)

Továbbá: mivel kell etetni a háziállatokat? – Mennyi lisztet és mennyi korpát kell kapni a molnártól a beküldött búzából? Hogyan kell kovászt tenni, bedagasztani, kenyeret sütni? – Miért kell a lisztesládának észak felé fordítva lenni? S a kenyérsütés ott az északi hegyek közt nem volt olyan tréfadolog azon időkben, mert a rozsliszt nagy ritkaság volt, s minden más elképzelhetlenből készült a kenyér. Csinálták azt tönkölylisztből, pohánkából, csicseriborsó lisztből. Galenus mindenekfelett ajánlja a babliszt kenyeret. Dioscorides azonban vereshagymát kíván belesüttetni. Ínség idején pedig, mikor gabona nem terem, meg kelle tanulni, hogy lehet kenyeret készíteni szárított vackorból, birsalmából, galagonyából, héjastól megőrölt cseresznyéből, aszalt bodzából, fagyökerekből és gombákból, ami jó a szegény embernek; vagy pedig mézkenyeret, borkenyeret, olajkenyeret, ami uraknak és papoknak való; azután húskenyeret, amit Plinius dicsérve emleget, és sajtkenyeret, ami Zoroasternek volt kedvenc tápláléka. Azután hogyan kell a gyümölcsöket épen eltartani, a befőtteket kékre, zöldre, veresre, sárgára megfesteni ártalmas hatás nélkül.

Azután: hogyan kell jó sert főzni, amit a kézsmárki nők házilag szoktak gyártani. A házigazdáknak kinek-kinek a saját felesége, leánya készíté a serét: nem ittak azt a korcsmából.

Azt is meg kellett tanulni a jó gazdasszonynak, hogy minő gyógyszereket tartson készen a háznál; mesterségesen összeállított liktáriumokat százféle csodaerejű füvekből, ami nem volt ám olyan könnyű mesterség, mint a mostani doktoroké, akik a hidegleléshez megrendelnek tizenkét adag chinaport, s azzal elvetik a gondját. A XVII. századbeli háziasszony liktáriumához kellett gallgant, dictamnus, angyélika, genciána, pimpinella, tormentilla, börvénygyökér, gyömbér, sárga és veres szantálfa-forgács, citromhéj, arméniai márga, terra sigillata, szerecsendió, fahéj, szegfűszeg, sáfrány, calmus, égetett szarvasszarv, kámfor, thériák és nádméz! Hanem az aztán használt is minden baj ellen! Akinek pedig igazán nagy baja volt, annak semmi sem használt meg bizonyosabban, mint az a csalhatatlan liktárium, amit Galenus specifikumának neveztek, s amihez vettek preparált igazgyöngyöt, preparált veres klárist, preparált smaragdot; azután cubeba balzsamot, paradicsomfát, szerecsendióvirágot, aranyfüstöt, pézsmát, bezoárt, manus Christit, diagrydát, testszínű rózsaleveleket, fahéjfaolajat és alkermes lekvárt. – Tudomány kellett ahhoz a hajdani háziasszonynak!

A mai világbeli ismeretes alfabeten kívül még volt harminckét betűjegy, amiknek értelmét a jó háziasszonynak ismerni kellett, hogy a szereket meg tudja rendelni, egy tojásdad kör, áthúzva vonallal jelentette azt, hogy „só”; egy négyszög, alul egy kereszttel, azt, hogy „borkő”; egy patkó azt, hogy „borszesz”; egy kör négy szarvval azt, hogy „olaj”; egy dűlt négyszög azt, hogy „szappan”; egy háromszög azt, hogy „kútvíz”; két háromszög hegyével összeállítva azt, hogy „lepárolt víz”; egy korona meg egy csillag volt a „regulus stellatus”. Ennek a tudása nélkül egy asszony nem lehetett tökéletes.

Hát még a sok mindenféle aqua vitae készítés. Ezt most nem is tudják, hogy micsoda. Pedig ennek a következő virtusai voltak: hogy először is a vért meleggé és folyóvá teszi, azután a mérget a szívről eltávolíja; végre a nedves és hideg matériákat felszáríja, azonkívül az emlékezetet megerősíti. Hát a drága jó balzsamok, amikkel a szenvedőnek az orra nyílásait kellett bekenni, meg a mindenféle olajok, amiknek királynéja a „victriol” (nem vitriol!!), melyet „iható aranynak” neveztek ősanyáink; végre a mindenféle vizek, ecetek, savak, ellenmérgek, flastromok és füstölők, amik nélkül rendes asszonynak a háza nem szűkölködhetett soha, mert ő volt a családnak természetes orvosa és ápolója.

S a konyhaművészet semmivel sem volt kevésbé bonyolódott, mint a patikai. Őseink gyomra igen szövevényesen összerakott ételekhez volt szoktatva. Tudomány volt az egy asszonyra nézve nehezebb a metafizikánál.

Azonkívül őrá nézett az egész kertészet, ami ismét nem volt olyan együgyű tudomány, mint most.

Ősanyáink mint kertésznők sok mindenfélét tudtak, ami már azóta feledékenységbe ment régen. Hogy a fáról le ne hulljon a gyümölcs, a gyökerébe lyukat fúrtak, s abba galagonyacsapot vertek; hogy a cseresznye korán érjék, a tövére oltatlan meszet raktak; aki azt akarta, hogy piros almái teremjenek, az ójtó gallyat jól beáztatta csukavérbe; s ha Tarestinus tanácsát követte, veres eperfába ójtott körtét, s annak a húsa aztán piros lett; ha azt akarta, hogy a gyümölcse zamatos legyen, a fa oldalába lyukat fúrt, s aromatikus olajakat töltött bele. Ősanyáink kitalálták, hogyan kell a körtefát szőlőtermésre kényszeríteni; emberfej alakú citromokat termelni; betűket mutató fügéket produkálni, amiknek mandulamagja van belül; tudták a módját, hogyan kell a diót héj nélkül, papírba takarva elültetni, s akkor héj nélküli diót fog teremni; a naspolyát rózsafába ójtani, amikor az édes és szagos gyümölccsel ajándékoz meg; ha pedig azt akarták, hogy a keserű mandula édeset hozzon, Theophrastus utasítása szerint vasszegeket vertek a gyökerébe; meg tudták becsülni a holdat, mint a kerti növények tenyészetének nagy előre– vagy hátramozdítóját; még a jámbor, becsületes burgonya számára is százféle utasítással szolgáltak, nevezvén azt a, csak nemrég Amerikából behozott gumót „adenes caradenses”-nek meg „tartufli”-nak, amit cserépben, melegágyban neveltek, üvegben, mázos fazékban elraktak olaj közé téve; aminek az angolok szerelemre hevítő erőt tulajdonítottak, a franciák szárazbetegséget gyógyítottak vele; a burgundiak ellenben eltiltották mint a bélpoklosság előmozdítóját. Ismerték és mívelték seregeit az olyan kerti növényeknek, amikről az utókor még csak beszélni sem hall többé. Minden ételük tele volt válogatott fűszernövényekkel. S a végtelen nagy számú gyógyfüvekkel és festőnövényekkel egész vásárt űztek; a sáfrány a szepesi piacokon mázsaszámra került eladásra, s elhordták Törökországig: a jó szepesi gazdasszonynak kincsbánya volt a kertje.

Hát még azután a virágoskert dolga! Ebben az időben volt egész világszerte az a nagy tulipánszédelgés, ami a jelenkor alapítási szédelgésében találja csak párját. A virágkertésznek diákul és franciául kellett érteni, hogy megértse a becsét a „gagner un oeillet”, a „hazard” – a „paragonner” rendkívüli szerencséjének; ami annyit jelent, mint egy új válfaj virág előállítása vagy pettyegetett tulipánok és rózsák előteremtése; egész francia terminológiát kellett a fejében tartania, ha meg akart élni. A hozzáértő kertésznőnek tudnia kellett, hogy micsoda virágfajok vetendők és ültetendők a ^, _, o aztán a, W, c csillagképletei alatt. Miknek árt a d, e, +, s mily ritka növények azok, melyek a g, ` és a h csillagzatokat kedvelik. Ami végett a kalendáriumot szüntelen a kezükben kellett tartani.

Hja bizony, azt mind nem adták ingyen! Ennek a tudománynak saját irodalma volt, élén a hírhedett Tabernaemontanus műkertésszel és tudóssal, aki egymillió forint ára tulipánnak és szegfűnek volt ura, s hajókat járatott Európa, Amerika és Kína között növények szállítása végett. – Európa legkitűnőbb literátorai nem szégyenlettek a virágokkal foglalkozni, éppen úgy, mint a mostaniak a politikával, s Verulami Bacon, a nagy filozóf s Anglia államkancellárja, ahelyett hogy a bomlott keleti kérdésen törte volna fejét (amire ugyan akkor sokkal jobb alkalom lett volna, mint most), abban harcolt Sturmius és Wormius német tudósok szövetsége mellett, hogy diadalmasan bebizonyítsa Bauhinus francia ellenében, hogy a szkítiai boramecfa csakugyan létezik, melyet Scaliger fedezett fel, s melynek az a tulajdonsága, hogy a lehajló ágain levő virágoknak szájuk van, s azokkal a boramec a körüle termő füvet lelegeli; sőt ennek van egy testvére, amely meg éppen a virágaira repülő legyeket eszi meg.

Az ilyen dolgokat aztán üdvösségesebb dolog volt olvasni a fiatal hajadonoknak, mint az újabb időkbeli mendemondákat és hivalkodásokat.

S ha pedig szerelemről vagy ellenszenvről kellett nekik valamit megtudni: ezen bölcs iratokból bőségesen megtudhatták; hogy a fügefa és a ruta szeretik egymást: azért szokás rutát ültetni a fügefa mellé: ami viszont a békákat, a füge ellenségeit elkergeti; a spárga szereti a nádat; a rozmaring a zsályát, ezért, aki rozmaringot akar ültetni, annak elébb zsályával kell megdörzsölni a kezét, hogy rászája megéledjen; a narancs szereti a ciprust; a szőlő a cseresnyefát; a liliom szeret a rózsa mellett, de a fokhagyma mellett is; ami az ő dolga; ellenben vannak növények, amik egymást gyűlölik, ki nem állhatják: ha a nemes anthorát a vad napellus közelébe ültetik, minden ápolás dacára elszárad, elfonnyad: a cicuta és az angelica elpusztítja egymást; a szőlő ellensége a káposztának; ami annyira megy, hogy ha egy ember bortul megszédült, ha káposztát eszik rá, kijózanul tőle, ha pedig a fazékban fővő káposztára bort loccsintanak, a káposzta sohase fő meg puhára. (Sokkal üdvösségesebb volt ilyen szerelmes történeteket olvasni az ártatlan hajadonoknak, hogysem mint olyanokat, melyek férfiak és nők között történnek, amiket ha igazán megtörténtek is, jobb elhallgatni, mint kipublikálni; mert vagy megborzad tőlük a szemérmes olvasó, vagy pedig ellenben kedve támad neki azokhoz hasonlót cselekedni.)

A szép Mikhál pedig mindezen tudományokat nemcsak erős észbeli tehetséggel, de valódi kedvvel is tanulta; ebben talált gyönyörűséget, hivatást és hasznot. Könyvei, gazdasága, virágai mulattatták, s jövedelmet hoztak, ami nem megvetendő: ha meggondoljuk, hogy azon időkben egy lúdnak az ára volt egy dénár, egy tinóé három magyar forint, egy paragone-tulipán hagymáért pedig senki sem sajnált tíz koronás tallért. És ami a legnagyobb haszon volt: a virágok és könyvek elvonták a leányt a világi hivalkodástól. S ebben feküdt a nagytiszteletű úr rendszerének alapja.

Mikor el kellett távoznia hazulról leckékre, elővette a grammatikát, a lexikont meg a fóliánsokat; feladott belőlük Mikhálnak könyv nélkül megtanulásra annyit, amennyi elég volt arra, hogy azt az időt teljesen lefoglalja, amit a professzornak a líceumban kellett tölteni, s azzal bezárta a ház ajtaját, s zsebébe tette a kulcsot. Mikor azután hazajött, akkor kikérdezte a feladott leckét pontosan. S ez csalhatatlan ellenőr. Cseléd, gouvernante megcsalhatja a kérdezősködőt, de a fóliáns nem csalja meg. Az rávall a leányra, hogy ott volt-e a szeme a könyvben az egész idő alatt, vagy másutt kalandozott.

Ennélfogva a szép Mikhál rengeteg sok tudományt összegyűjtött.

A házból csak ünnepnapokon szokott kijárni, és csupán a templomba, rendesen atyja oldalánál. Olyankor kávébarna ruhát viselt, állig érő gallérral, a ruha ujjai egész a körme hegyéig értek, övén nem volt semmi boglár, mint ahogy más leányok fel szokták azt cicomázni. A pártája is egészen fekete volt, s arra hosszú fátyol volt terítve, mely elöl egész arcát körülfogta, hátul pedig termetét annyira betakarta, hogy a hosszan leeresztett két hajfonatból még annyi se lássék ki, vajon szőke-e az, vagy gesztenyeszínű. A szemeinek sem volt szabad elárulni, vajon kékek-e vagy feketék. Hanem éneklés alatt szépen a zsoltárba nézve, a lesütött szempillák alá kelle rejtőzni azoknak, prédikáció alatt pedig a lelkészre szegezve maradni; amikor férfi a szeme közé nem nézhetett, úgy levén bölcsen elintézve, hogy a férfiak is külön padosztályban üljenek, a nők is külön, mégpedig a férfiak a nők háta mögött. A diákok pedig olyan magasan ültek a kórusban, hogy annak a szélétől éppen sehova se láthattak, mint csupán a zsoltárt jelező táblára.

Lakadalomba, torba, mulatságba sohasem hordta a nagytiszteletű úr a szép Mikhált. A kánonok tiltják a pap leányának a táncot. De más leányokkal sem engedte barátkozni, mint akik csak haszontalanságokat fecsegnek.

A háza is ahhoz való volt, hogy minden csábítási alkalmat elzárjon jó eleve. Mikhál szobájának ablakai mind az udvarra nyíltak, azt pedig két oldalrul elzárta a szomszédok tűzfala, a negyedik oldalon nyitva volt az udvar a kert felé, de azt meg magas kőfal zárta el a világtól, és az is szegekkel volt kiprémezve, s a fal és szegsor még nem volt elég: túl rajta a nagy piactól, hol a diákok labdázni szoktak, egy nagy pocsóta árka választá el, melyről a kézsmárkiak azt állították, hogy ők abban pisztrángot termesztenek, de inkább hihető, hogy házaik természetes védelmére hagyták azt ott a város közepén, s csak felhőszakadások alkalmával töltötte meg azt a patak pisztránggal, amit a halastavakból lesodort. Ilyenformán a szép Mikhál szíve egy oly megerősített várnak volt tekinthető, melyet se fortéllyal, se erőhatalommal bevenni ellenségnek nem lehet.

Ellenségnek tekintetett pedig minden férfinemen levő halandó, aki nem éppen a nagytiszteletű úrnak különösen kiválasztott kedvence volt.