|
Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a
tisztelt olvasóközönségnek.
Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be,
saját hazánkban, az akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal,
községi és családi élettel, ami a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért
való küzdelem sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.
Magyarország egy részében török pasák kormányoztak, örök
harcban a római császár seregeivel, aki a másik részt bírta. A harmadik rész
Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.
Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy
ízben évhosszat védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa
ennélfogva nagy fennhatósággal bírt, s az országos törvényeken kívül saját
statutumait is jogerőben tartá, s használta a pallos jogát.
A török és magyar közötti vidéket a martalócok tarták
rettegésben, a magyar és lengyel közönit a százával összecsoportosult
haramiabandák, azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden
város. A fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem
kihatott a családi és magánéletre is. Még a káromlást is nyelvkitépéssel
fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt szabva.
Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a
társadalomban. Mindig volt dolga, és az rettenetes munka volt. Rafinált,
kitanult kínzások. Gazdag ember volt a mester, és nagy hatalommal ellátva; de
azért ő és minden hozzátartozandója becstelen, hacsak harminc évi
szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele „becsületessé” nem avatta fel; amikor
aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba, s élhetett a társaság között.
A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás
titkos szimpátiákkal foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztalyokban a
kuruzslónők egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés
nem irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.
Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az
embereket megjavítani.
És amellett az a titkos szövetség, ami a törvényen kívül
a társasélet egyes köreiben a maga külön törvényeit fenntartá. A jezsuita
hatolt előbbre a maga szövetségével a protestantizmussal szemközt; s
titokban céhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a
magánügyből, s mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik
kötelességének tartá azt a bajából kiszabadítani.
S mind ennyi társadalmi nyüzsgés-mozgás tetejébe jött még
egy-egy országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot
indítottak meg, mint a jelen történetnél Rákóczi György Lengyelország ellen,
ami rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak, városokat,
megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi gyarapodást,
hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé tett.
S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az
élete, aki meg akart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek.
Ezt volt szándékom a korhoz híven visszaadni.
Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz
történet egykorú krónikákból összeállítva.
Tudom, hogy a két szerető szívnek ily kegyetlen
bűnhődése visszatetsző a mai kor fogalmai szerint; de így történt
az meg, s így kellett annak megtörténni, hogy ama kor szükséges
vasszigorán csorba ne essék.
Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként
végezném azt be; drámánál a színpadi hatás parancsol. Ott a végkatasztrófa
előtt megjelentetném Mikhál atyját, aki felderítené, hogy Henrik csaló
volt: a „si fuerit dolus” szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal, és így
Mikhál és Bálint nem követhettek el házasságtörést, s ezzel Bálint nagy
diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; s hiszem, hogy ez így
nagyon tetszenék, de a korrajznál kötelezett a fölvett eszme megtartani az
alaphangot, s végezni így, ahogy valóban végződött, s legfeljebb az
elegiacus hanggal adni elégtételt annak az érzésnek, amivel a hasonló
történeteket a mai szelíd erkölcsi nézetek fogadják, míg a múlt kor nézeteit
azok a fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, amiknél éppen ez okból
megtartottam a régi írásmódot (kissé régebb modorút is, mint akkor dívott).
A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások
leírásánál is hosszabban, ami az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is.
De szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bontonhoz tartozott.
Egy ebéd alatt a házigazda minden fogáshoz mondott egy diák hexametert.
A leves után: „Jusculum ut prosit, guttarum sume
triginta.”
Jött a rák: „Mensibus erratis valet sub prandio cancer.”
A halra mondta: „Tertia dummodo maledictus piscis in
aqua.” S erre bort kellett inni.
Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: „Quodsi manes,
pergam; si tu pergis, nos remanemus.” Ez szólt a habnak a bor színén: ha
elmúlsz, maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.
A sültnél a szokott felszelési regulát: „Caput alas pedes
et caetera membra resolve.”
Ha a sajtot hozták: „Caseus et panis, sunt optima fercula
sanis.”
A dióra mondta: „Prima nux prodest, nocet alter, tertia
mors est.”
A vajat így kínálta: „Mane aurum, argentum meridie,
vesperi plumbum.”
Végül a gyümölcsre: „Dat pira, dat poma, qui non habet
alia dona.”
Mit a megkínált, ha igazi ortodox Galenus-követő
macrobiota volt, így utasított vissza: „Vivere si velis diu, tu nil de arbore
sume.”
A csízió még gyermekkoromban használatban volt; csak mint
játék már; de hű utánnyomata a múlt századbeli komoly tudományos
tanácsadónak, mely fölvilágosított a múltról és jövőről, a nap
teendőiről, távollevők hogylétéről s egészségünk
fenntartásáról (I. fejezet.)
A két század előtti utazásmódot leírja az egykori
naplója a névtelennek, ki magát „Ungarischer Simplicissimus”-nak nevezi, a XI.
fejezetben.
Az akkori Kézsmárk leírását feltaláljuk Wagner J. K.
„Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel”-ben.
A gyógyszerek és sebkuruzslások módját nagy komolyan
leírja a Georgica curiosa „Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren”.
A „barátság jogát” ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel
után, minden következményeivel együtt.
A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni,
szintén az idézett névtelen írónál fedeztem fel.
Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját, s
a rablótanya és haramiavezérek ismertetését is.
Az akkor divatozott táncokrul körülményesen beszél a
névtelen krónikaíró, s azt mondja, hogy a magyar tánc inkább hasonlít a
baletthez s a jellemző pantomiához, többnek leírását adja. Ezeket Ipolyi
Arnold Magyar mythologiájában is feltaláljuk.
A „háromszáz özvegyasszony táncá”-ról azt mondja: egyszer
az erdélyi fejedelem Nagybányán időzött, s éppen akkor egy bánya beomlott,
s tömérdek munkást eltemetett: úgyhogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek
után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban tartatá
azt, s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghívatta, s az
udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a nők,
bortól felvidultan, táncra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában folyt a
tánc, mond a fejedelem: „No, urak, most láttok valamit, amit soha nem láttatok
még: hogy táncol háromszáz özvegyasszony egyszerre együtt.” Lett aztán erre
sírás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták, hogy férjeik halva vannak. E
kegyetlen tréfa után gondoskodott a fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon
megajándékozva, újra férjhez menjenek. (29. fejezet). Innen maradt fenn a
háromszáz özvegyasszony tánca. Más alkalommal a „halott-tánc”-ot írja le, mely
minden magyar városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére
mozdulatlanul, az arcát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték
a halott-tánc nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt
felemelték, s elkezdtek vele táncolni; de az merev maradt, mint egy halott, ahogy
a karja ki volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak ahogy
mozdították. Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten
megverte egyszer az ilyen táncolót, mert aki játékból halottnak tetette magát,
a tánc végén igazi halottul esett össze.
A „vánkostánc”-ot még magam is láttam gyermekkoromban.
„Csamangó” Kecskeméten dívó elnevezése a gyepmesternek. A mandragoragyökér mint
szerelemszerző, egész kereskedés tárgyát képezte akkor, s a kalmárok
hamisították azt mással (!) Ezt is komolyan adja elő a Georgica curiosa.
Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a
szerelmi mámort felkölti, és fokozni képes.
Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek
útleírása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza. Magyarra
is lefordították.
Simplex „hekester”-nek nevezi a páncéltörőt;
valószínűleg „hegyes tőr”-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata
leírásában.) A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex
adatai nyomán van leírva.
Az akkori Eperjes leírása Wagner szerint.
A szerelmes népdalokat „virágdalok”-nak hítták, s egyházi
szószékből tiltották azon időkben. (Szilády Áron értekezése e
tárgyról.)
Bártfai esküvő:
„Von
Kaschau ungefangen,
Von Eperjes ungehangen,
Von Bartfeld unbeweibt,
Von Zeben unbekleibt
Kommt wer in die Leut,
Kann er sagen von guter Zeit.”
Simplex az akkori verset részletesen megmagyarázza.
Bártfáról így szól: „In dieser Stadt darf gegen Abend nicht wohl ein lediger
Kerl mit einem Mägdelein, auf der Gassen oder an der Hausthüre stehend, kecklich
reden, dass er nicht eingezogen wird durch bestellte Aufseher, und solches
Mägdelein nolens volens ehelichen muss: und hat mancher über seinen Willen ein
Weib nehmen müssen.”
A kopjatörést, mint kassai szokást, leírja Wagner
„Staedte und Geschichtsspiegel”. (67.
l.)
Az erdélyi férfi-hajviselési divat egy nálam meglevő
eredeti rajz után van leírva: Béldi Pál arcképe után.
A protestáns papok leányainak tiltva volt a tánc.
(Komjáti Kánon.)
Wurde vor Kaschau der Hr. Herzog von Würtemberg mit einer
Stückkugel auf der Batterie zu tod geschossen”. (Wagner St. u. G. Sp.)
Kassai bíróvalasztás leírása Wagnernél 55. 1. és
következő (27. 1.). A máglyának való deszkáról írja: „Ein neuer Wagen, mit
glattem eichenem langen Holz und 6 Pferden bespannt, allda wartet, dieses Holz
darf er zwischen Jahr und Tag nicht verbrauchen, sondern soll dieses wenn er in
einer Verrätherei mit dem Erbfeind solte ergriffen werden, zu seinem
Scheiterhauffen gebraucht werden, wie schon einsten eine solche Verräetherei
begangen werden sein soll, desswegen das Folgaster Thor so dato vermauret, und
mit einer starken Pastey verwahret und, verwachet wird.”
A „három pálcárum”-ra ítéltetésről mind Simplex,
mind Wagner krónikái szólnak, de világosan csak Debrecen városa évkönyveiben
találtam leírva e büntetésmódot.
Végül a „martalócok”-at illetőleg, akik két helyen
is említtetnek: az egyik Henriknek atyjával való első találkozása, a másik
Bálintnak és Simplexnek elraboltatása, idézem a magyar törvénykönyv
idevonatkozó cikkét 1567: 30.
„Szoktak némely kapitányok, a nagy kapzsiság miatt,
csavargó, kétes hírű embereket és rác gyalogokat (pedites rascianos) s
egyéb ily martalócokat tartani, kik azért, hogy nekik maguknak is hasznot
hajtsanak, a szegény népet kegyetlenül pusztítják, s alattomos és gyalázatos
kereskedést űznek a törökökkel vagy a törököknél lakó rácokkal,
amidőn keresztyén embereket és gyermekeket elrabolnak, s azokat a
törököknek eladni nem irtóznak. § 3. Aki az ilyen gyalogosokat kézre kerítheti
határoztatik, hogy azonnal karóba húzassa, vagy bárminemű halál
nemével kivégeztesse”. – A korszakra a törvény szavai legélesebb világot
vetnek.
|