|
Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain
magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely
tele volt tespedő vízzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhíd
vezetett keresztül a házat körülfogó palánkig; de ez a híd már fel volt vonva,
s elzárta a bejáratot. A sánckarókra mindenféle állatok bőre volt
kiakasztva szárítás végett.
A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az
alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, ahány, annyi formájú és
nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A híddal szemben volt
egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztülkasul futó vaspántokkal és öreg
fejű szegekkel kiverve.
A ház udvarán belöl nem volt csendesség. Már
messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos
kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán húsz is.
A ház tehát már el volt zárva, s ugyan könyöröghetett
volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se
hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós, aki
sípjába belefújván, azon egy olyan nótát fújt el, amilyennel szoktak a császári
hírnökök, akik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást
követelni.
A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő
láncain a felvonóhíd. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament, és
rávert ököllel.
A megújult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang
hallatszott keresztül:
– Ki van az ajtón?
– A létai pap meg a felesége – kiálta vissza a Simplex.
Erre a kapun belül nagy csihi-pubi hallatszott, mintha a
kutyákat verné valaki széjjel, s amint azok ordítva hátrafutottak, feltárult
nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy
függő lámpás világított meg belül.
A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulccsal
a kezében.
Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres
kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.
Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arca, gödrös álla és piros orcái
voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy
mindez csupa ránc volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a
zsoltárban a léniázott kóta.
– Jézus Mária, Szent Anna, oltalmazz! – didergé a
fuvaros. A Babura Pirka a maga testében!
A némber nagyot kacagott, amint a szánt meglátta.
– Hát a papok is „pemét”-en utaznak már? – szólt durva
tréfálózással, mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhanc
becsukta a dörgő kaput, s aztán elkezdte megint felhúzni a nyikorgó
láncokkal az állat módra nyivákoló hidat.
– Sok jó estét, Pirka nenő! – szólt a Simplex,
megcsippentve a némber állát. – De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer
már?
– Húh – rebegé a hanák. – Megcsípted a boszorkány állát!
Bizony hátrafordítja a fejedet az éjjel!
– Eredj, te ördög diákja! – monda a némber. – Mi hord
mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?
– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a
patrónus? (A bakót „patrónus”-nak címezték.)
– Hát hol volna? Ott van a laboratóriumában. De
megszakállasodtál!
– Amióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő
domikalevessel. Tudja, akkor azt ígértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem.
Hát, lesz-e lakodalmas kása?!
– Bizony, megnyergel még, ha sokat bolondozol vele – inté
őt a hanák, lovai üstökén egyet rántva. – Az éjjel kantárt vet a nyakadba,
s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!
– Lesz minden, ne búsulj – biztatá Babura Pirka
Simplexet. – Csak elébb a többiek hadd zabáljanak. Azután majd jöjjetek fel a
konyhába. Lesz jó vacsora.
– Dejszen, nem eszem én abból – dünnyögé a hanák. –
Szent, hogy valamit adna innom, amitől bizonyosan sertéssé változom.
– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mintha embernek
maradsz – bosszantá őt a Simplex.
De azért a hanák csak nem volt rávehető, hogy a
lovai mellől az istállóbul elmozduljon; inkább beérte a
haricskapogácsával, amit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta
meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, elkezdett nyeríteni,
mintha már benne volna a lóban.
A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel
az emeletbe.
Az épület tömör bolthajtásos folyosókbul és szobákbul
állt, amiknek mind vasveretes tölgyfa ajtajaik voltak, végre ott hagyta
őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy
karikába futott össze, s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb
világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.
Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a háziúr szomorú
mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy
gömbölyű asztal, tigrisköröm alakú lábakkal, bőrrel bélelt székek;
egy pohárszék fényes cintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy
kirakott fegyverek, ahogy más házaknál szokás.
E teremből egy kis oldalszoba nyílt, olyan alacsony
ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.
– Ez lesz a hálószobájuk – monda a gazdasszony –, jó
csendes hely, ahova a kutyák lármája nem hallik.
Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre, pedig de sokszor
megtépázták egymást hajdan.
A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van
ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.
– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? – kérdé
szolgálatkészen.
– Nincs mibe – felelt Mikhál. – Málháinkat a rablók mind
elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.
– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a
meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene
az estelire átjönnie.
– Köszönöm szívességét – monda Mikhál, kinek eszében volt
az idejövetel célja: Henrik atyjának kibékítése. – Én óhajtok a ház urával
együtt estelizni.
– Igazán óhajt? – kérdé a némber, összehúzva
sűrű szemöldeit. – Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve
van? No, hát még jobb. Azzal kifordult a szobából, s nem telt bele több
idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, amennyi elég
volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi
felügyelőnő; amidőn már vissza is tért egy nyaláb női
öltönnyel a karján.
Szép, nehéz selyemrokolya volt az; sötét
granátszínű: virágfüzérek hímezve a szegélyeire színes selyemmel és
skófiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elöl
aranyozott csatok kapcsolták be a vállfűzőt.
– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.
Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak,
s aztán engedte magára adatni a selyemruhát, amit az gondosan megmelegített
elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekan szépen, a kötényt is,
az övet is felkötötte a derekára.
– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna!
Azután a nedves saruit is kifűzte, s azok helyett finom, piros
szattyáncsizmácskákat húzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt
a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.
– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen,
lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű
szép nemesasszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan
volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. – Én ütöttem le
neki magam a fejét.
Mikhálnak összecsuklottak a térdei.
Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a
testén!
|