|
De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt,
már nem volt hozzá ideje, mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van
adva, s az étteremben vár a háziúr a vendégeire.
Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy
álmodó, s engedte magát vezettetni ama szörnyű nagy ember elé.
Az ebédlő semmiben sem különbözött a másik
teremtől. Éppen olyan hatos bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.
A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával
egymásra tett cintálak, két nagy öblös mázos korsó, cinfedővel, egy
hólyagos kehelv vert ezüstből az egyik vendégnek, velencei kristály a
másiknak, fakupa a háziúrnak magának.
A háziúr ott állt már az asztal előtt, kezével széke
támláját fogva.
Magas, öles termetű alak volt, széles, egyenes
vállakkal; hosszú ujjú, barna lengyel kabátot viselt, széles csatos övet,
hosszú szárú lovagsarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára
nyírva a sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már,
hosszú két zászlóban csüggött alá, s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete
nyugodt volt, és semmi emberi érzést el nem áruló.
Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor az alak
szeme elé lép; bármennyire erőlteti is a nyugalmat.
– Áldás, békesség e házra – rebegé Henrik, mire az agg nagyot
sóhajtott, de nem viszonozta azt.
-– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? – ez volt
az első szava Henrikhez. Mély, dörgő hang volt az, mintha az egész
alak ércbül volna, s egész termete hangzanék bele.
– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szent
György havában halt meg. Bocsásson meg, patrónus úr, hogy házánál
alkalmatlankodom.
– Nem szokatlan ez – szólt az öreg. – A nagylétai lelkész
gyakori vendége szokott lenni e szomorú háznak.
Azzal megkínálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.
– Ez pedig a feleségem – rebegé Henrik.
Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett
egykedvű arcára. Azt mondá hidegen:
– Az asszonyok szeretik a látványokat.
Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna,
összetevé a kezét a szék támláján, s szemeit behunyva, elimádkozá az
asztaláldást. Az öreg összevonta szemöldeit, s félrefordítá arcát.
Leültek vacsorálni.
Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt.
Semmi hús. Semmi olyan ételt nem adtak fel, amihez kés kellett volna.
Nem is volt kés az asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A háziúr nem
kínálkozott, hanem a gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert, bort; ami
helyett az inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a
szebeni víztől golyvát kap az ember. Meg kellett kóstolnia a sert.
Az evés alatt senki sem kezdett beszédet, hanem a
legelső kupa után megszólalt a ház gazdája.
– Tisztelendőségedet is megrabolták a
gonosztevők?
– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.
– Elveendik méltó jutalmukat. Holnapután meglátandja
őket tisztelendőséged.
Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.
– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok
holnapután a többivel együtt fognak kivégeztetni.
Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles
szemei észrevették a csodálkozást.
– Nos, hát nem azért küldték-e ide
tisztelendőségedet, hogy a szegény bűnösöknek, ha saját vallásbeliek
találtatnak közöttük, az utolsó vigasztalást megadja?
Henrik arca elsápadt.
Az öreg sejtett valamit.
– Merthogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen
lenni azoknál a szomorú jeleneteknél, a bűnösök oldala mellett: ezt nem
minden lelkész szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciskánusokat
szoktak rendesen kiküldeni, a lutheránusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az
eklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott minden ily
szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren mellettem, a bűnössel
szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott lenni.
Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház
boltozatjai. Ezt ő nem tudta eddig. Homlokárul kezdte törülni az
izzadságot.
– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé?
Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni „végbíró” veres csuhája
egymáshoz tartozó tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek
tisztelendőséged előtt, mikor a fárája beneficiumait
előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy máriás minden
temetésért, azt, hogy „és egy körmöci arany minden szegény bűnösnek adott
utolsó vigasztalásért”. Hisz ez a jövedelmének a „bakja”.
– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények
felől hebegé Henrik. – Én csak lelki hivatásomra gondoltam.
– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a
holnaputáni vásár előnapjára, hogy a végrehajtandó ítéleteknél mint
lelkiatya fungáljon: akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?
Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe, s inte neki,
hogy itt már az idő mindent megvallani.
– Elmondom az én történetemet, patrónus úr – kezdett
hozzá Henrik. – Én ezelőtt tíz évvel, kora gyermekségemben megszöktem az
atyám házától. Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én
mégis elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert
magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kívánságom. Tíz évig nem
tudattam atyámmal, hol vagyok. Ez idő alatt sokat kiálltam, sok nyomort
eltűrtem, de megvolt érte a jutalmam a tudományok útján való
gyarapodásomban. Mindig első voltam tanulótársaim között. Nagy urak
úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás diákkal, de
előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem. Tanárok, esperesek
kedvence lettem. Mikor szónokolni felmentem a katedrába, a nép áhítattal leste
szavaimat, s senki nem aludt, ha én prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy
esztendős fővel már megválasztottak rendes lelkésznek, s a superintendens
megerősítette a választást, anélkül hogy elébb káplánnak küldött volna ki,
ami a legnagyobb kitüntetés, ami teológust érhet. A lelkészi vizsgán úgy
feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: „Eminentissime!” – S végre,
hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő pártfogóm és
tanárom, a nagytudományú, hírhedett Frölich Dávid tudor, megtetézte életemnek
boldogságát azáltal, hogy egyetlen leányát, Mikhált hozzám adá hitvestársul.
Ekkor elhatározám magamban rég elhagyott atyámat felkeresni szomorú
magányosságában, ki engemet már rég halottnak hisz, s bús elhagyatottságban éli
öregségének napjait. Mondám szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó
öregemet; lepjük meg idegen képében. Első utunk legyen őhozzá.
Kedvesem ráállt e kívánságomra; az esküvő utáni napon rögtön útra keltünk,
hogy atyámat meglátogassuk. Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók,
lovunkat, öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva
menekültünk a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen
szánnal másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva
találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni
éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk.
Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.
A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, amíg az
mesélt előtte.
– Tehát csak a véletlen hozta ide
tisztelendőségedet?
Henriknek az ajka megtagadta az „igen”-t; csak a fejével
bólintott, mintha nem éppen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész
fejével hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.
– És így amíg atyjának áldását meg nem nyerte
tisztelendőséged, addig nem is vehette el házasélete boldogságának földi
örömeit? – kérdé a háziúr, tanúságot téve e mondásával mind a prozódiában, mind
az egyházi kánonokban való jártassága felől.
– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme
itthon vagyok az én atyámnak hazánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…
E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.
A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes
odaadó érzésével borult oda az apa lábaihoz, megragadá annak kezét, és
megcsókolá azt.
Megcsókolta a vihodár kezét!
Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a
kezet, amit nem szokás csókolgatni.
|