Tizedik fejezet
(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnac heaabawalo zvgolodaasai az Zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porcikája reszketett, mikor a gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna, sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a megfázástól reszket ő; hanem – valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még csak kétnapos házasok, és még sohasem volt a férjével egyedül.

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a piciny fehér lábait a kezével elkezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az álmatlanság meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz – mondá a Pirka –, mert én hetedik gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rossz nevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még sohasem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. Akivel akarom, jót teszek: akivel akarom, rosszat teszek. De még akivel jót teszek is, az is megbánja. Azelőtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett ez a mesterség. Csak azt csudálom, hogyan engedheti az a bíró másnak, hogy akit ő megkínzásra, megölésre ítélt, azt ne maga kínozza meg, ne maga ölje meg. Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a másvilágon, ha van másvilág; hát azt a gyönyörűséget mért engedi másnak, hogy el is végezze, amit ítélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a bíró maga legyen a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy alkalomrul el nem maradtam volna. Ha asszonnyal volt dolga, annak én vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram meghalt (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele), magam folytattam a mesterséget egy legénnyel. A legényem, nagy, hórihorgas kamasz, csúffá tett egyszer a piacon; nem tudott semmire menni a munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt mondták, nem asszonykézbe való a kard. Úgy kerültem ide szolgálatba Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam volna más gazdát, aki befogadjon. Hej, de hidegek a pici lábacskái! Ne meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szórul eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenckéje, aki most is a táskájában kuttog, s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény állatot, és adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta búza is eltéve.

– Jaj, szívecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát abból lidérc lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja lidércet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kíváncsiság, megtudni azt, ami előtte ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen nő, mégiscsak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál. Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot, s azzal megint visszarejtette a táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt, észrevette a nyakában azt a kis selyemtarsolykát, s erre dühösen kezdtek villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulett, ami a boszorkányok hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestisűző, semmi más.

Erre elnevette magát a Pirka.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha. Nagy egyiptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

– Hogy lehet az?

– Hát nem tudja? Konvenciójuk van a halállal.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, akiknek az idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke – sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyemvánkosát.

– Ne tegye azt – inté a némber. – Valahányszor az emléket megcsókolják, a halott mindig egyet fordul a sírjában.

Erre aztán Mikhálnak olyan kedve támadt kisírni magát.

– No, no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét? Miről meséljek? A bányarémről vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a „Szalonnavár” történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kívánta a Pirkától, hogy mondja el neki annak az asszonynak a történetét, akinek a ruháit őrá feladta.

– Jaj, lelkem, az igen szomorú történet. Attól maga nem fog elalhatni. De azért csak mégis elmondta azt neki. Gyönyörű szép asszony volt az; nemes házból való egyetlenegy leány. Férjhez adták egy lengyel úrhoz, akit nem szeretett. Hanem mást szeretett. Egy szép barna magyar legényt. Nem is tartotta magát tőle távol. Egyszer a lengyel nemes meglát egy szép gránátszín selyemruhat a feleségén. Kérdi tőle: hol vette az asszonyom ezt a szép selyemruhát? Azt mondta az asszony: „Az anyám küldte Szikszóról a nevem napjára.” Az ura nem sajnált elmenni Szikszóra, megkérdezni a napától, hogy ő küldte-e leányának azt a szép zöld köntöst? Visszajött megint a feleségéhez. „Asszonyom, az anyád azt mondá, hogy igenis, ő küldte neked a szép zöld köntöst. Te is hazudtál, az anyád is hazudott. Valld meg, kitől kaptad azt a szép ruhát?” Akkor azt mondta neki az asszony, hogy maga vette azt lembergi vásáron ungvári örménytől, a maga pénzéből. Az ura nem sajnált lemenni Ungvárra, felkereste az örményt, megkérdezte tőle: nála vette-e a felesége azt a szép búzavirágszín köntöst? Megint csak hazajött, elővette az asszonyt: „Feleség, feleség, nem mondtál igazat; az örmény is utánad hazudott: azt mondta, nála vetted a búzavirágszín köntöst.” Ekkor aztán az asszony csak megvallotta, hogy a kedvesétől kapta a gránátszín ruhát. Ez lett a halála. Bizony elítélték ezért fejvesztésre. Ebben a szép ruhában kellett neki a vesztőhelyre kijönni, ott levetni magáról, s felvenni a szőrzubbonyt. Sohase látott még senki olyan szép termetet, oly gyönyörű fejet, olyan fehér nyakat. Ekkor történt velem az, amiről már beszéltem. Mikor az öreg legényem kezébe vette a pallost, s aztán meglátta maga előtt a szép teremtést, csak elzöldült az arca, a szeme elmeredt, elkezdett reszketni, utoljára, mintha a nehézség törte volna ki, keresztülbukott a pallosban, s leesett a padról fejtetőre. Ekkor a kisebbik legényemnek adtam a kezébe a pallost. Az meg azt tette, hogy térdre esett a térdeplő asszony mellé, s a kard markolatát, mint a feszületet tartva maga elé két kézzel, elkezdé imádkozni az „Ave Mariá”-t. A bírák elszörnyedtek; a lengyel nemes, aki ott állt a közelben, elkezdett szitkozódni, gyávának, pipogyának nevezve mindenkit, aki „Venger” földön lakik, s leköpte a vérpadomat. Erre én dühbe jöttem. Felkaptam a pallost, s egy csapással leütöttem a felesége fejét, s azután felkaptam azt a fejére feltűzött kontyánál fogva, odavágtam az arcához: „Nesze polyák, vidd haza a magadét!” Ezért csaptak el azután.

Mikhál teste borzongott a meleg takaró alatt is.

– Milyen soká jön Henrik – suttogá halk szóval.

– Majd én kimegyek, szép báránykám, s hallgatózom az ajtón, mit beszélnek az öreggel?

A Pirka kiment az étterembe, a vasajtón keresztül hallgatózni, mi történik a toronyban. Mikhál pedig ezalatt elzengé szépen a maga esteli zsolozsmáját; ami felhangzott a toronyba is.

Nemsokára azután visszatért a Babura Pirka Mikhálhoz, azt súgva neki, ravasz vigyorgással:

– Ne búsuljon, drága kincsem. Már kiengesztelődött az öreg, most csókolódnak.

Hanem még azután sokáig nem jött Henrik a nejéhez.

Az a sok kutya úgy üvöltött az udvaron.

A vastag boltozaton és a kettős folyosó falán keresztül is áthangzott még ez a szomorú zűrhang Mikhál szobájáig.

– Majd elhallgatnak azok nemsoká – biztatá őt a némber. Mikhál aztán, hogy szelídebb gondolatokon pihentesse meg lelkét, azt kérdezte tőle, hogy van-e a háznál kert.

– Nem lehet azt itt csinálni, liliomszálom – felelt a Pirka. – Nem marad itt meg se virág, se fa. Próbálta azt a patrónus felesége is. Az első nyáron minden fának az ága visszafelé görbült, mintha vissza akarna menni a földbe, s a virágok gyökerét kirágta a féreg. Nem marad itt meg más, csak a gyepűbodza: annak is veres bogyója lesz.

Eközben a kutyák üvöltő kardala kezdett gyérülni. Mintha kevesbednének az énekesek.

– De soká jön Henrik! – sóhajt az asszony.

– Mindjárt jön már, tulipántom, édes!

Csak két kutya üvöltött még odalent átkozott párdalt.

A Pirka mosolygott, szemöldeit hegyesen fel-felrándítva.

– Mindjárt itt lesz már a „tiszteletes”.

Csak egy kutya üvöltött még odalenn kétségbeesett magánydalt az éjszakában. A meglódult vihar rázta az ablaktáblákat dühödten.

Egyszer aztán az utolsó is, mintha kettévágták volna a szavát, úgy elhallgatott.

A Pirka alattomos kuncogással mondá:

– No, most mindjárt itt lesz a „mester”.

Mikhál mindez elidegenítő jelenetek alatt csak azzal vigasztalta magát, hogy hiszen mind nem tart ez tovább egy napnál. Egy nap, egy éjszaka még a siralomházban sem sok; egyszer majd csak vége szakad. Ha ezt kiállta, továbbmennek. Lesz otthonuk. Csendes, nyugodalmas papi lak. Ott azután majd lesz virágoskert is, a galamb számára is galambház.

A Babura Pirka pedig jól jövendölt. Amint a kutyák elhallgattak végképp, a hosszú folyosón férfilépések közelítettek a hálószoba ajtaja felé; mire a Pirka cigány nyelven mondott valami bűvmondást Mikhálnak, amit az nem értett; valami cigány áldás lehetett az, s azzal elkotródott a szobából.

Nyomban utána belépett Henrik.

Első dolga volt a mécsest eloltani, hogy a felesége ne láthassa az arcát.

Azután levetkőzött, és letette magát ő is. Egy fekhelyük volt.

Henrik ledobta magáról a medvebőr takarót. Agyon volt izzadva.

A fiatal asszony didergett, s fogai vacogtak. Összehúzta magát, mint egy sün, és nem merte behunyni szemeit. Hogy el ne aludjék, folyvást mondta magában a „kétszer kettő: négy”-et.

Henriknek pedig forrósága volt: egyre hánykolódott a fekhelyén, és nagyokat sóhajtott, fohászkodott: „Jézus, Mária, Szent József!” S ha egy percre el találta nyomni az álom, úgy tett, mintha fojtogatnák, s aztán nagyot rúgott a lábával, majd szétütötte a nyoszolyát.

A nő didergett, a férj nyögött, a vihar rázta az ablaktáblákat, a háztetőkön csikorogtak a szélvitorlák, a hiu alatt sikoltozott a kuvik. Ebben telt le az éjszaka.

Hajnal felé nyomta el csak az álom a nő fáradt szempilláit, ki már két éjszakát virrasztott át, s akkor aztán aludt, rémséges látásoktól gyötörve egész addig, amíg késő reggel be nem jött hozzá a Babura Pirka.

A gazdasszony egy virágos mázú csészében párolgó borlevest hozott az ébredő asszony számára.

Mikhál az alvás után még fáradtabbnak érzé magát, mint azelőtt.

Szomjas volt. És minden tagja fájt.

Jó néven vette, hogy valami italt hozott a számára a Pirka. Nem törődött vele, hogy az boszorkány, s nem sokat kérdezte, hogy attól az italtól, amit készített, nem változik-e át valami mássá, mint ami eddigelé volt.

Kiitta a csészét fenékig.

Akkor azt látvá, hogy már egyedül van a fekhelyén, azt kérdé a Babura Pirkától:

– Hol van az én uram?

Mire a Pirka azt felelte neki:

– Bement a városba az apjával.

– S mit csinál a városban az én uram? – kérdezé tovább a szép Mikhál.

– Kutyákat segít fogni az apjának…