Tizenegyedik fejezet
(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)

A szép Mikhál mégsem halt szörnyet erre a szóra.

Egy ideig azt várta, hogy a szíve most mindjárt meg fog állani, és nem ver többet, és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, ami a szívét elszorította. Aztán visszatartotta a lélegzetét, azt hitte, hogy úgy is meg lehet halni.

Aztán csak rájött, hogy a halált nem adják olyan könnyen! Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be neki abban az italban, amitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázslószert; mert különben nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; amiket nemcsak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott: talán a jelen levő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak a saját öt ujja hegyének, amire az ajkát támasztá, a térdére könyökölve.

„Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A horoszkóp. Az égi aspektusok! Hogy adnád te a kezedet, te, egy lelkész leánya, egy olyan férfinak, akinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt fogja tenni, amit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a vért annak a kezén, aki megölel! Hozzákötve lenni egy emberhez, akinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Úr életet adott, erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig szó!”

„Mire való hát a bölcsek minden tudománya, ha így megeshetnek?”

„Az az önmozgó kutya nemhiába csóválta a farkát, s öltötte a nyelvét egyre-másra, tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem tudta, hogy emberhalál lesz belőle!”

„De hát, mire valók akkor az amulettek, a nyakban hordott talizmánok? Mire valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük bízó embert?”

– Hahaha! – kacagott erre Babura Pirka – gyémántom, úgy van ám az, hogy több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire egy, aki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét! Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért, hogy tímár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből dolgozik. Hopp hírével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy csalásért.

Mikhál ránézett mereven. Nem értette meg ezt a szót.

Pirka vállat vonított rá.

– Nem öltözünk fel, rubintom?

– Nem! – kiálta dacosan Mikhál, s visszafeküdt az ágyba. – Hol vannak az öltönyeim, amikben idejöttem?

– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell ölteni.

– Várok rájuk, míg megkapom.

És megtette, hogy nem kelt föl az ágybul; nem vette fel azt a cifra gyászruhát magára, amit az a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.

Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a városban volt dolga.

Babura Pirka behozta neki az ebédet; de ahogy behozta, úgy ki is vitte. Nem evett ő semmiből.

Este későn aztán hazajött a férfisereg: hallatszott megint a nagy ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak amikor az ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépéseit; valaki azt suttogta az ajtó előtt:

– Lassan járjatok, az asszony fekszik.

Ha fekszik, hát beteg; mindenki azt hitte.

A Babura Pirka meggyújtotta a mécset Mikhál szobájában, mikor beesteledett.

Hajh, milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.

Itt könyvek sincsenek.

Az éj beállt. Mindenki alunni ment már. Mikhál szobája felé óvatos léptek közelítettek.

Az ajtó felnyílt, s belépett rajta Henrik.

Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv a derekán, még a könyökén is aranysallang fityegett, sárga csizmához feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal. Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kívánhat magának.

Amint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyábul; a medvebőrt termete körül csavarta, s haragtól csattogó hangon kiálta:

– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!

Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge, félénk teremtés e szörnyű elhagyatottságában ilyen szavakra mert volna fakadni.

S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a nagy erős ember, akinek azt a gyönge teremtést engedelmességre igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a cifra zsinóros irhát.

Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, aki ottan leskelődött volt: egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fújta ki az Isten nevét. – Az csak nem a létai lelkész volt?

De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj meg a mai nap munkája után be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte minden szent katedrához vezető grádics.

A vén Vihodár gondoskodott róla, hogy a fia ne lehessen többé pap.

Mikhál egyedül maradt a maga kísérteteivel.

Visszagondolt elmúlt leánykorára: az ártatlan örömökre, amik közt napjai leteltek; a tanulmányokra, amik másnak talán teher: neki gyönyörűség okozói voltak.

Hová lett minden öröm és tudomány?

A bölcs eklektikusok, polihisztorok, enciklopédisták mit használnak most neki? Erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs, se kert, se gazdaság.

Otthoni élete is zárdai lét volt; de mégis mennyország ehhez a pokolhoz.

S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett volna akkor, ha annak adta volna kezét, akit szívében szeretett, aki nem volt tudós, de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen rossz gondolatjai támadtak.

Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre, s ki tudnak repülni az ilyen szűk vasrács között is.

Vajon gondol-e még őrá elhagyott kedvese? Vajon meg fogja-e tudni valaha, hogy szívének választottja mily nyomorult sorsra jutott?

Amint így törülgetné sűrű könnyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül odaalant az udvaron egy kedves dala, aminek az a verse, hogy: „Amott kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!” Tárogatósíp fújta azt.

A tárogatósíphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer az: aki nem ért hozza, mikor belefúj, olyan hangot ad rajta, mint mikor a kutyának a farkára taposnak; de aki kitanulta a módját, minden nótát a leggyöngédebb, szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang az, hogy elfacsarja az embernek a szívét, s maga se tudja mért, sírva fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek eszébe jut tőle édesanyjának dajkadala s édesapjának temetésén szólott ének, fáj és jólesik egyszerre. Ha pedig megint más hangból veszi hozzáértő a tárogatót, s nekiereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly hatalmas riadót ad, hogy két mérföldnyire fölveri a csendet, s felkölt minden érzést, ami lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő hőség támad a szívekben. Aki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a Kárpátokról alá újra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene mennie: hol a kardom, hol a paripám?

Harminc évvel később a Rákóczi-hadjáratnak ez volt a lelkesítő hangszere. Azért annak az elmúlta után a békeszerető kormány minden tárogatót összekerestetett az országban, nemkülönben, mintha szakállas ágyú volna, és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a budapesti Nemzeti Múzeum számára: annak a fújásához is csak egy ember ért még az országban: a tilinkós Nagy Jakab.

De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kisszebenben lakott egy tárogatós, aki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála szolgálni inasképpen a tanítványnak, akit felfogadott, s az embernyi embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát vágni, amíg felszabadította.

Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatórul, hogy megértessük Mikhálnak azt a nagy örömét, ami szívében támadt egyszerre, mikor ezt a dalt meghallotta.

Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákrul, akit a tanulók Simplexnek csúfolnak, s aki a dalaival sok kárt tesz a múzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig a Simplex egy aljas fickó, aki nem szégyenlett egy esztendeig a kisszebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemesurak lakodalmára, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország egyik végitől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.

Ezt mind megszólásképpen mondta el a professzor úr a leányának; de milyen nagy vigasztalásara szolgált neki most ez a tudomány.

Abból, hogy kedvenc dalait, egyiket a másik után, hallotta elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:

„Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha itt maradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan felkeresi az ő testi-lelki barátját, és elbeszéli neki.”

S ez is vigasztalására szolgált.

Elhallgatta óraszámra a szép holdvilágnál azokat az ismerős, búskomor nótákat, amiket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mindjárt utánaénekli a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utcán.) Maga is utána dúdolta néha a „Hussz-nótát”, aztán a „háromszáz özvegyasszony táncát” (lengyelül a „tri szto Bdow tanc”); végződött a sor a „halott tánca” kísérteties dallamával.

Ezeket tudta a Simplex szépen fújni. Mikhál elhallgatta volna azt reggelig.

Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.

Mikhál a bórleves szürcsölése közben azt kérdé haragosan Pirkától:

– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, aki az éjjel itt trombitált az udvaron?

Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelíd, őszinte és igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kígyó: senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve, s mást mond, mint amit érez.

Tehát azt mondta, hogy ki volt az az alkalmatlan ember? Tudta, hogy ha panaszkodni fog rá, csak azért is tovább itt tartják.

– Jaj, virágom! – monda a Babura Pirka. – Fügegyerek az! Az én trombitásom.

– S mikor viszik el innen a lelkek? – kérdé tovább is bosszúsan Mikhál.

– Dejszen, nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne. Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények táncosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt kétlábra állította, s úgy táncolta vele a „kutyakopogóst”. Ha ott lett volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára tiszteletül mindenik megcsókoltatta a táncosnéjával a muzsikást. Hahaha!

– Disznó! – szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. – Aztán mégse megy tovább, ahol így bánnak vele?

– Dehogy megy, mókuskám; ide van az kötve. Énbelém szerelmes.

Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az embereknek a barátsága egymás között, akiknek az egyike megteszi azt a másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak is udvarol – csak azért, hogy hírt vihessen a barátjának a felől a nő felől, ki miatt annak a szíve megfájdult.

A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, amikben idejött; az pedig ma sem vette föl a cifra gyászmezt: inkább azt mondta, hogy beteg, és fekve maradt az ágyban.

Henrik pedig egész nap feléje sem mert jönni.

Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, amíg Mikhál egyszer fel fog kelni.

Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csakhogy azt mondhassa, hogy beteg, és ne legyen kénytelen felöltözni.

És aztán éjrül éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért is fúja tovább!

Henrik ezalatt folytatta a maga mesterségét.

Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki nehéz komlóval készült sert, amitől az ember feje elbutul. Enni pedig sok fokhagymát adtak neki, ami az embert goromba pimasszá teszi. Az a tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden finomság ellenségének tekintse. A durva tréfák, miket apja legényeitől hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, amiből egész nap nem engedték kijózanodni, napok múlva annyira eldurvították a lelkét, hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál, engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.

Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a „homunculus”, akiből az alkimista kiszivattyúzta a régi lelket, s újat fújtatott beléje.

Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha az új házasok mindjárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték volna: sőt megkívántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az ábrázatján; nemkülönben, mintha párducokat szelídített volna; s amely asszony a mézeshetek elején ki tudta dobni a férjét egypárszor a hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.

Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, aki rátartja magát, megvonja magátul az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig tartott az absztinencia, úgy hogy az egészségi állapotot lehetett félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava megjöjjön, a „békakorsócska” levelét mártották az italába (mivelhogy a béka a víziállatok között az egyedüli, amelyiknek szava van).

Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti antipátia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan, mint a „mandragora”-gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi alak, a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi–, külön a nővirág. Azért az ilyen mandragoragyökeret szokták az egymástól idegenkedő házastársak vánkosába dugni, mégpedig a hím mandragoráét a nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt űztek a hegyvidékiek, és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis gyökerét adták el helyette, aminek természetesen nem volt ez a virtusa. Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.

A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek nevezhetőt be ne vegyen.

Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset tüsszentett.

Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik rajtunk, magyarázá neki a Pirka.

Azután meg észrevette, hogy az ablak vastáblái éjszakára nyitva voltak hagyva, s azért megfeddé Mikhált: „Az nem jó, ha valakire a hold rásüt, mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szívének az erejét.”

Azután azt is megsúgta a Mikhálnak, hogy az ifjú patrónus ma teszi le a remekét!

Hogy mi lesz ez a remek, azt elgondolhatta Mikhál.

Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitae-t szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szíve tőle. A patrónus maga olyan aqua vitae-t használt, amibe szarvaskönnyek voltak vegyítve és napraforgó virág harmatja, ami Arnoldus de Villanova bizonyítása szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy aki azzal él, tán sohase hal meg, amíg abban nem hagyja.

A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivelhogy egy idegen kutya megharapta a bokáját – s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e „rossz” kutya – a szokásos antidotumot be kell venni, ami az akkoriban oly nagy becsben tartott contrayerva pilula volt, amit a szumátraiak találtak fel a boitinenga kígyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is hevítő hatása volt a vérére.

Az is meglehet, amint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása felkölti az állati szenvedélyeket, s mely napon valaki vért ontott, azon leginkább hajlandó a szerelemre.

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patrónus nagy áldomást adott az egész legénységnek, ahol először sert, azután veresbort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csúfolták, hogy papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani, s megdöngeti a guzsalynyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a többit: mikor vége volt a dínomdánomnak, odament a Mikhál szobájának ajtajára, nekivetette a vállát, s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy daganat; a nyakárul meg le volt szakítva az a drága amulett, amit az anyja készített a pestis ellen, s amit az apjától kapott nászajándékba.

– Minek vagy te már nekem? – mondá az amuletthoz beszélve –, ha meg nem tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, amit magával hozott hazulról: ahhoz beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szívem olyan nagyon miattad? Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; kopasztottalak volna meg; húztalak volna nyársra; téptelek volna széjjel; most nem volnék itten. Mármost eredj haza. Vidd vissza az amulettet. Kössük a nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulett az úton vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amulettot, s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot, s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba, s Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle.

Hát pedig az lett belőle, hogy még aznap hazaérkezett Kézsmárkra, s amint a nagytudományú férfiú vastag könyvébe elmélyülve ülne, megzörgeté az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professzor csodálkozva bocsátá be ablakán a szárnyas postát, s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a szárnyai alá kötve a drága amulettot, aminek a szalagja erőszakkal volt elszakítva.

Amilyen bölcs volt és nagy matematikus, ebből kiszámíthatá, hogy leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspektusaitól, hogy jó nap-e ez az utazásra, se karavánra nem várt, akihez utazótársnak csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját, és elindult egyesegyedül gyalog – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hogy szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett egyenesen Nagylétára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még színe világát se látta az új papnak; ami nagy hiba; az újszülötteket mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, ami még nagyobb sérelem, a múlt heti lőcsei vásáron a protestáns hitű gonosztevőket is a pápista barát kísérte ki a vesztőhelyre, ami flagráns megsértése a linzi békekötésnek, s kárbaveszése négy körmöci aranynak.

A tudós úr innen Kisszebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg Kaczenreiter felől.

Soha senki se hallotta ezt a nevet Szeben városában. „Vihodár”-nak hítták annak az apját is, a nagyapját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben varosában, keresve a vejét meg a leányát, s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsessége mellett, hogy abban az egyetlen egy házban keresse őket, amely a városon kívül van.

De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?