Tizenhetedik fejezet
(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart azonnal az werembenn esic.)

Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még hamarább hazakerült a fogoly törökkel, mint a fia.

– Jaj, fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török – dicsekedék aztán a hazatérő fiának. – Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud, Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást. Milyen dicsőség volna, ha meg tudnám téríteni az igaz hitre.

– Tyhűj, anyámasszony! – kiálta fel Bálint megrettenve. Véghez ne vigye valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor itt marad közöttünk, s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!

Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.

– Ugyan, ugyan, édes fiam! Hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem mint egy megtérőnek a lelke, aki fölött nagyobb öröm van az égben, hogysem mint kilencvenkilenc igazakon, akik soha hitetlenek nem voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így gondolkoztak volna! Aztán mire valók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes mesterségünk, ami aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, amennyire csak szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva, hogy emberhúst árulj. No, kellenek-e a kulcsok?

– Isten áldja meg érte, édes szülém, de nekem nem kell a kegyelmed pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérchozta pénz kell, amit nem kellett darabonkint a fogamhoz verni, amíg megkerestem.

– Ej, ej, fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, amit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy. Valld meg no, ne szégyelld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt, mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csak úgy messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No ugye, hogy szerelmes vagy? – A bizony meglehet.

– De hát kibe?

– Azt nem mondhatom meg.

– Szegény leány? Alacsony sorsú? Talán paraszt? Vagy éppen szolgáló cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen: elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a fél szememet, nem látom meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz is, nem restellem a fáradságot vele: mesternek állok mellé, s betanítom minden asszonyi bölcsességre. No, hát ki az?

– Nem mondhatom meg, jó anyám.

– Bálint, Bálint! – szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy köszörülő acéllal, amit az oldalán viselt. – Te nem jóban töröd a fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, akinek már férje van. Ne is tagadd! Látom az elsápadt orcádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam a bibédre. Bálint, rossz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt e földön hóhérpallós, a másvilágon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet, mint a tiéd, láttam én már legördülni, akinek egyéb vétke nem volt, mint hogy összenevetett egy asszonnyal, akinek már nem volt szabad őrá nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess, és az út végéig el ne juthass: ahol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az Isten meghallgat engem!

A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az Úristenre apellálta az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét boldogtalan sorsában meglátogassa. Íme, az első lépést teljes áldás követte; nemcsak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, akinek a váltságdíjával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen bajon, hogysem mintha üres erszénnyel menne azokra szembe. – Azért alig is várta, hogy a fogoly Ahmed váltságdíját küldjék már az atyafiai Nagyváradról.

Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangéliumból, s tanította énekelni a „Szentek hegedűjé”-ből. Vitte is már annyira a törököt, hogy a keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy feleségét, akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.

– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak maradja magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját török poklodba; be ne rondítsd a mienket! – Többet aztán nem vesződött a pogány megtérítésével.

Pár nap múlva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai ezredeskapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe, Ahmedet pedig hazabocsáták rendén Nagyváradra.

Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy amit az agyában kifőzött, azt végrehajthassa.

Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a maga és Simplex bajtársa számára egy időre; ami nekik könnyen megadatott, minthogy a gróf úr éppen a mézesheteit élte, s annálfogva nem volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte magát ezen a tájékon.

A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb, mint egy jó gyöngyösi posztóköpönyeg, amit úgy hínak, hogy „gyöngyösi privilégium”; aztán meg egy jó kézbeli fokos, egy kulacs meg egy tarisznya; a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, sohasem hagyja cserben az alkalmatossága.

Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred, amelyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a Simplexszel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a szép Mikhált meglátogatni.

Azonban a Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert amint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a bokorbul tizenkét martalóc, amilyenek azt az átkozott mesterséget űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és asszonyokat elfogdosták, s aztán eladták a töröknek; ezek a két fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egypárnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a száját betömték, s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes, hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurcolták magukkal.

Így teljesedett a Sára asszony kívánsága, hogy bárcsak az első lépésnél mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, amely őt a továbbhaladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.