|
Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy ítélje meg,
mint valami rettenetes barbár divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak
hasonlatos szokások: amik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, amikor
például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráírja a nevét, s
aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat egzekválják helyette. Avagy kérdezzétek
meg azokat, akik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori
tatároknál, nemkülönben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban
váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találtak
volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra
vertek volna két szál bámbusszal?
Aztán mi is represszáliákat gyakoroltunk bőségesen;
csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy
kellett; megérdemelte!
Az ónodi var ormai és kapubejáratai éppen úgy fel voltak
ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének
koponyáival.
Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a bal lábán
hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi
Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt őérette úgy,
hogy ha a kitűzött napra vagy a váltságdíjat, vagy a cserefoglyot ő
el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen botbüntetést
szenvednek őmiatta; úgyhogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az
elszökés vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az
egész országban.
Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a
Simplexszel, hogy mire becsüli ő magamagát. A Simplex azt mondta, hogy
megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen
négyszáz: mert a töröknél megvolt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy
amennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy
ötödrészét neki leengedték.
Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy
testi-lelki barátja, amilyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt, és
írott törvényképpen fenntartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt,
hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette
váltságdíjt tegyen le, vagy más fogollyal kiváltsa; amíg fogságban van, a
vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi
joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét
sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit
koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá
azokban az időkben.
A Bálint, amint szerencsésen megérkezett Ónod várába,
azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját
kétszáz aranya levonásával (mint amelyet a martalócok tőle raboltak el), a
várkapitánynak, abból a célból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő
vitézeket, akik az egri vár tömlöcében sínylődnek, valamint azt a
tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, akit vele együtt fogtak el a
martalócok, s eladták az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje
ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.
Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak
tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított
asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt, s kezeit csókolva,
lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy
ő egy gazdag földesasszony, s ha a leánya hajadonkort ér (még csak
tizenkét esztendős volt), négy vagy öt esztendő múlva: jöjjön el
érte, hozzá adja feleségül.
De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot, s azt mondá
neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő
csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő múlva!
Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!
Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy
indulhasson vele útnak.
Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen,
hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt írta az ónodi kapitánynak, hogy ő
az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, amennyi a trombitás
váltságdíja. Egerben még van harminckét mészáros; azért nem számítanak többet
kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul,
ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a
keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy
teljesítse a kajmakám kívánságát, különben őket ütik.
Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a
börtönből mind a huszonhat török foglyot, s azokkal íratott
siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén
foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.
Különösen nagy volt a szurkolása a két
kicserélendőnek, akiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen ígérkezett
kifordítani a bőrét, úgyhogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek
egymás között.
Végre a Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomatékul a
maga mészárosára, s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett
békókkal elkísértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám; a mészárost meg
a felesége, s lett olyan nagy dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghívták, s
megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az
Ibrahim egy pár piros bagariacsizmával, egy pár papuccsal, a Dzsigerdila pedig
küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fácenétlit (alkalmasint
zsebkeszkenőt), amire török betűk voltak hímezve, s amikkel a
szépasszony az elválás emlékére a könnyeit törölgeté le.
Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta
szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg
nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.
A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek,
az ónodi kapitányhoz címezve, mely kezdődött e szavakkal: „Itt küldöm
vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.”
– mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta,
hogy egy disznófarkot zárt szelencébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg
az viszont azt felelte neki, hogy: „Vettem a te ajándékodat: látom, hogy a
legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat.” Aminthogy ez az ékes
correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.
Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon Bálint a
szerencsétlen Mikhál felkeresésére, akivel nem tudhatjuk, hogy mi történt
azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyűlölt ember karjaiban, az
ördöngös boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár
pedig a kastélyon kívül, ahol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy
hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.
|