Huszonkettedik fejezet
(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew sorsuk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)

– Én nem nézem meg – monda a Bálint Simplexnek. – Énnekem a bőröm is borsódzik, s minden körmöm hegyébe egyszerre beleáll a fájás, ha arra gondolok, hogy egy embertársamat kínozzák. Olyan természetem van, hogy ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy más embert mortifikálnak előttem: attul felforr a vérem. Magam nem szédülök, akármilyen meredély útján végigjárok; hanem ha azt látom, hogy más ember jár az örvény felett: attul elkábulok. Csodálom, hogyan tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörűségből. Én a rágondolástól is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember ember ellen harcol. Ott meg se hallom a haldokló kiáltását; ami halált én ott osztok, azt nekem is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én nem megyek oda.

– No, majd meglátod, hogy odamégy! – ungorkodék vele a Simplex. – Mondtam már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a predestinációt, s sohase mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni fogsz, ahová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig Eperjes városa lesz, annak is a nagypiaca.

És csakugyan úgy történt, ahogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a csárdábul, íme, szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, akik mindkettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudtak, hogy ők katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben megparancsoltatik minden, a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos) katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék, s ott a kivégzések ideje alatt a piacon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók cinkostársai vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.

Így azután a Bálintnak akarva, nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a többi fegyveres néppel együtt.

Mindenfelőlrül jött pedig a tenger sokaság erre a napra Eperjes városába; mintha országos búcsú volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón és lóháton, parasztok, kik tízen is ültek egy szekéren, diákok, mesterlegények, kalmárok, szentképárulók és mindenféle világcsalók.

Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, mégpedig szekéren Eperjes felé, ahol már korán hajnalban megérkeztek. Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, ami félszázad előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsöskertek helyén csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet volt itt hajdan.

A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákbul, szomorú gyümölccsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, amiken ott korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városbul, már kivégezték a megelőző napokon a sáncokon kívül; a három rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság miatt.

A főpiacon, ahol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, aminek vérpad a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni, miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek, hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag cölöp, lecsüggő láncokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, amin szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, aminek a végén horog volt.

A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság számára, s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó sorba jutni, hogy elrejthesse az arcát a rémlátvány elől, s a Simplexet maga mellé állítá, hogy ha rosszul talál lenni, elvigye onnan.

A nagy piac pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban kinn ültek a cifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros ünnep volna, úrnapi processióval, s még a házak teteje is mind tele volt emberrel, s ahány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A piacon sátorok voltak felállítva, amikben mézeskalácsot, borsoskát és méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét, s volt keletje a fonott perecnek. Házalók kiabáltak, a három rabló életírását árulva, mely durva papírra, iromba címképekkel volt nyomtatva „ebben az esztendőben”.

A vándor cigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik egy asszony, aki hosszú szíjakat árult egy póznára feltűzve, s odafurakodik a Simplexhez, s megszólítja:

– Nos, trombitás uram, nem vesz-e zsivány hátábul hasított szíjat?

A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha alkudnék.

– Hát mire jó ez a zsivány hátábul hasított szíj?

– Elűzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat; megtéríti a makacskodó szeretőket.

– S mi az ára?

– Négy tallér.

Bálint közbeszólt:

– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy cigányasszonytul. Csikóbőrbül vannak azok a szíjak, aminőket kaphatsz a szíjártónál darabját egy dénárért.

– Nem az, vitéz káplár uram! – szólt vigyorogva a boszorkány. – Az én uram nem volt sintér, aki lovat nyúzott; hanem hóhér, aki embert nyúzott.

A Bálint kiköpött erre a szóra.

– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele tőlem távol.

A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát, s a szemével odavágott a Bálint felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szemöldeit, s a száját széthúzva a fogairól, rávigyorgott a Bálintra

– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, ami a hóhér kezéből került ki!

A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek egymás közt súgni-búgni, mintha a szíjra alkudnának. Azután nemsokára úgy eltűnt a Pirka a piacról, mintha a föld nyelte volna el.

Amint a nyolcat ütötte a városház tornyában, megkondultak a franciskánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a városház udvarából, s megindult a szomorú menet.

Elöl a tanácsurak és a főkapitány, akik a posztóval fedett lépcsőn felhágtak a díszkarzatra, s ott állva maradtak, amíg a kikiáltó tanácsjegyző felolvasá az ítéletet; azután jöttek a darabontok, karra vetett puskáikkal, s közöttük a három elítélt, egy-egy pecér által vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek legszörnyűbbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú, veres palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas, fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta mögött következett nyolc hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kínzóeszközöket hozták a nyomában.

Bálint félrefordítá a fejét, hogy mindebből ne lásson semmit. Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.

A piacra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, amit azok undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá kellett volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot elhallgatni.

A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet. Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gúnyolva hívták fel, hogy most mutassa meg, hogy mit tanult.

Az hidegvérrel oldá le a válláról a skarlát palástot, s halkan osztá parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az elátkozott színpadon.

A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, amire ő meghajtotta magát, mint valami színpadi hős.

A legelső volt a Bajusz, akivel megkezdték az előadást.

A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz. Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás fitymálása hőssé emelte a nép előtt.

Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz kerék zuhogását.

Ennek vége volt.

Következett a sorban a nyalka Havrán.

Ezzel egészen más alakot öltött a véres színjáték.

Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért, hogy becsületet valljon.

A Havrán dühös fickó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!

A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát dolmányát, s aztán maga indult neki remekelni.

A nézősereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén Vihodár egész tudományát végigpróbálta a rablón, de az is végig dacolt vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást, s bosszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még. Az pedig dühben volt már, s minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában, s amint egy új kínzóeszközzel jött, megkérdené a rablótól, hogy tetszik neki ez a mulatság.

A franciskánus barát ott a vesztőszobor mellett eleget kérlelte, engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan teátrum, ahol minden szabad; egyik se hallgatott rá.

Utoljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi forma többé, úgy összevissza volt marcangolva, még akkor is röhögve csúfolta kínzóját. Utoljára beleakasztották az oldalába a bitófa kankalékjának a horgát, s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán alá éppen nem hízelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg kilehelte lelkét, amely tévedésbül választott magának emberi testet lakhelyül.

Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e héroszi ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt a csorbát ki kell köszörülni.

Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár becsületét helyreállítani.

A vén bakó valami nagy dologra készült vele.

Levéteté az elítélt lábairól a békókat, s nem láncoltatá őt oda a bitófához.

– Táncolni fogunk egymással! – mondá a Jankónak.

És ez a szó lett a veszedelme.

A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S amit meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.

A Jankó, a nagyszerű gimnaszta, abban a pillanatban, amelyben lábairól a békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát, s a fogaival beleharapott neki a nyakába: éppen oda, ahol a carotis nagy ütér van. Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a mesében, hogy akit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a hóhérlegények odaugráltak, hogy az elítéltet letépjék róla, már akkor holt ember volt.

Ez a jelenet annyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva odaborult a Simplex vállára, s azt hörgé: „Most mindjárt leszédülök.”

– Csak egy kissé tartsd még magadat – dörmögé fülébe a Simplex. Amint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással megölte a vérpadon, rettentő tumultus támadt. Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elítéltnek, míg a hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.

Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták a néplármát, s akkor felállt a főkapitány az emelvényen, s kihirdeté: hogy ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény ítéletének végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifjú mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.

Erre a nép elcsendesült, mint mikor egy új színész lép fel a színpadra.

Az általános elhallgatás tanúsítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit, arra várnak.

A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.

S a kierőszakolt csendben felhangzott az új ember szózata a néphez.

– Íme, e gonosztevő, ki apámat megölte, nem érdemes arra, hogy emberi kéz emberi módon végezze őt ki a világból.

Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, aminőt ő már hallott egyszer – a prédikátori székből.

Az pedig folytatá:

– Van egy halálnem, aminővel az érzéketlen gonosztevőket szokták kivégezni távol Abesszíniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen, s így akasztják ki a napra. Amint aztán a nyers bőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben: az megtanítja a gonoszokat a pokolrul énekelni. Én ilyen halálra vetem e gonosztevőt.

– Mi ez? – kiálta Bálint. – Ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abesszíniai mese: ki hallotta ezt más, mint aki tudós Frölich tanár etnográfiai leckéit frekventálta? Kicsoda ez az ember?

S lekapva kezét szemeiről, odatekinte.

És ráismert a vérpadon álló skarlátöltözetes alakra!

– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! – kiálta arcába a Simplex.

Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorbul: Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E rémjelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.