Huszonharmadik fejezet
(Mellben kidervl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az + + + pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc, walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss practicaikval mindeetig keezen wadnac.)

A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a maganyos házhoz, mely Kisszeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő a hegyeken keresztül, amiken a lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta az utat, s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a lidércekkel és más gonosz lelkekkel, akikkel nyilván mind igen jó ismeretséget tartott.

Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori kopanicsárnak a felesége mint gazdasszony, magányosan, kit az ura elkergetett magától, amióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye pandúrjának. A feleségéből mi lehetne mármost egyéb, mint boszorkány? A Babura Pirka már be is vette novitiusának.

– No, Ancsa – monda neki, mikor belépett hozzá –, „Irgundum gula”, ma, meg holnap, meg holnapután kínozzák a Jankót három napig. Még az éjjel vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük a torát!

Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára, s aztán megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kínjába a földet rágja. Azon az éjszakán valamennyi hóhérlegény mind gyomorgörcsöt kapott, és nyomorultul fetrengett kínjában, ami ha nem a sok megivott ólomcukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány megrontásának következése volt.

A szegény fiatalasszony ezalatt egyes-egyedül volt abban a rettenetes házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két pecér hátrahagyva, aki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt, és a felvonóhidat őrzé.

Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait körülvevő vízárok fenekén hegyes sánckarók voltak leverve, mik a keresztülúszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve, s az udvaron két óriás szelindek, ami a fegyveres férfit is megtámadta. A két pecérnek pedig széles öblű lőfegyverei voltak, amikből egész marék vágott ólmot lehetett kilőni, ha szükség volt rá.

A fiatalasszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy előadásra. Ő sem kívánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke azoktól az iszonyú látványoktól, amikre más úrasszonyok oly kíváncsiak voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát, nem hitt neki; érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés, s félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között még Kalondai Bálinttal is találkozzék.

A Babura. Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek, ő itthon maradjon; sehova a háztul el ne menjen; a kapusnak is megparancsoltatott, hogy azalatt se ki, se be a kapun senkit át ne bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt bezárni kulccsal! Elébb ott volt ő Eperjesen, mint a Vihodár pereputtya, ámbár egy órával későbben indult el utána.

Mikhál azt mondta Pirkának, hogy amíg távol lesz a gazda, addig semmi szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának, otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy láncos kerék hajtotta fel a vizet úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magara reteszelte, úgy emberi hatalom ellen egészen biztosítva érezhette magát.

De annál kevésbé volt megvédve azok ellen, akiknek nem kell nyitott ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltűnt a házból, durva csizmakopogásával, hőrögető kiabálásával, mocskos, szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott csendességben előjöttek azok, akik csoszogva, sóhajtozva, nyögve, dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zugban látni vélte az áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, ahogy előjönnek visszakövetelni kettévágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra az öltönyöket, amiket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek, és beszéltek hozzá; háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban, mintha táborszámra járnának benne végig a kísértetek, akik azután álmaiban igazi alakot öltöttek, s torz arcaikkal, négyfelé vágott tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.

Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta kísérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül vonult el lelke előtt.

Minő élet ez az övé? Egy férfihoz láncolva lenni, akit nem szeretett, mikor hozzáadták; akitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világbul, s odaláncolva még élve a pokol nyitott kapujához, ahol minden bemenő neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen valaha kiszabaduljon, hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen, hogy enyhülést nyerjen. Kínozva attól a gondolattól, hogy atyja elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá, és nem tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi, és átkozza és mégis szereti.

Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, amik sokkal rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta azt a szokást, mely az apának jogot ád a gyermeke sorsát intézni; átkozta az oltárt, mely láncot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek; gyűlölte az egész emberi társaságot, mely a külső tisztességért rabigába veri a szívek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna rossz, igen rossz lenni.

Már önmagától is félt!

Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhában. A konyha volt a legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet forralt. – Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.

Mar öt napja volt egyedül bezárkózva, s kezdett megháborodni a rémes egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az éhezésnél. Jólesett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében; még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az örökös kísértetperlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a nyívást-rívást az ajtó–, ablakhasadékon át, azt a huhogást a kéményben, mikor a szél fú.

Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s amíg a kereket forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:

„Óh, bárcsak a lidérc idehozná azt a Pirkát!”

Alig szalasztotta ezt ki, amint egyszerre azon vevé észre, hogy a vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást, s a felemelkedő vederből a Babura Pirka cifra buglyos alakja emelkedik ki a kút kámváján.

Mikhál Jézus Máriát kiáltott, s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban kacajra fakadt, s azt mondá neki:

– Lám, asszonykám! – Nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön az be, ahol akar.

Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel, noha minden ruhája, még a csizmája is egészen száraz volt.

– Jaj, de nagy vacsora készül itt! – kiálta fel a Pirka, mikor meglátta azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. – Ez is víz, az is víz; csupa merő forró víz. No, az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen belőle jó leves!

Azzal a tarisznyájából egy marék apró papírcédulát vetett a forró vízbe.

– Százesztendős kalendáriumból kivágott nevek – suttogá vigyorogva Mikhálhoz. – Amelyik legelébb felbuggyan, ez a szeretőnknek a neve.

Aközben felvett egy szűrőkanalat, s a legelső cédulát, mely a bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg, mi van rajta!

Mikhál kezébe vette a cédulát, s megrettenve olvasá e nevet: „Valentinus.”

Ijedten veté azt rögtön a lángoló tűzbe.

Hanem a láng nem emészté meg a nedves papírt, inkább felkapta azt a légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.

– Haha! – kacagott a Pirka. – Nem ég az meg, asszonykám. Hopp ízibe. Fittymássánt!

S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a cédula, arra is az volt írva: „Valentinus.”

– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? – kérdezé a Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kívánta, hogy bárcsak itt volna már a Pirka?

Mikhál nem tagadhatta, mert igazán kívánta.

– No hát, mivel gyönyörködtessem a szépasszonykát? Mesét mondjak, vagy kártyát vessek?

Mikhál azt mondta neki, hogy vessen kártyát.

– Hanem aztán, aki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de aki nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.

– Majd meglássuk.

Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon vetette ki a kártyákat.

– Hűh, de nagy dolgok állnak itt! – kezdé a kirakott kártyákat magyarázni. – Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.

– Képtelenség! – szólt közbe Mikhál.

– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom. Ő megöli a rablót, s az apja hivatalába emeltetik.

– Haha! – nevetett Mikhál. – Az már nem igaz. Henrik ugyan itthagyná ezt az egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba professzornak, ahol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.

– No, én nem tudom. Csak azt mondom, amit a kártya mond. Lássuk csak: ez itt a szépasszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A „kedves” közel van hozzá; ez a rózsa az „égő szerelem”; ez a kutya a „hűség”; ez a galambos ház a „boldogság”. Még ma összetalálkozik vele.

– Eredj, Pirka; ez is olyan bolond beszéd, mint a többi volt.

– Nono, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik vele.

– Messze van az; ki tudja, hol jár? – sóhajta fel Mikhál.

– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom, s azt mondom neki: hozd ide, kecském, azt a szép, deli ifjút, akire az én asszonyom gondol, hát amilyen igaz, hogy én innen a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.

Mikhál megrettent.

– Nem! Ide ne hozza.

– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem abba a csendes házba, ahol a galambok csókolódnak a háztetőn.

– De hát én hogy jutnék oda? Én nem ülnék fel a bakkecskére.

– Nem bizony. Hanem ahol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szépasszonyát is ki tudja vinni, s úgy elvezeti szép kakukkfüves mezőkön keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós cipői se lesznek harmatosak. Felöltözik a szépasszony parasztleánynak, hogy valaki rá ne ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék egymás után: először gyenge rózsaszínűbe, azután búzavirágszínbe, utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranylánc mind fel legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésűvel a fejében. Készítse csak össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének: még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!

– Ne kísérts, sátán!

– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szépasszony gondja, hogy hiszi-e vagy nem. Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem hiszi is, megadja az árát.

Mikhál pedig hitt is, nem is.

Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt, a búzavirágszínt és a császárpirost, s aztán az egyiket a másik mellé felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban. Azután azt is megtette, hogy fel hagyta magát öltöztetni parasztleánynak, kurta viganóba, hosszú szárú letűrt piros csizmába; (a hóhér házában egész jelmeztár volt – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta magát, hogy milyen kackiásan mórikál benne. Hanem mégis, mikor azt mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk, visszariadt, és azt felelte, hogy ez Isten ellen való vétek.

Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, amellyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a felvonóhíd láncainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, amellyel a jó ismerőst szokták üdvözölni.

Mikhálnak az arcába szökött a vére.

– Látod, a kártya hogy hazudott? Az uram jött meg.

Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyemruhát egy göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a parasztruhát nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának, hogy a konyhában a főzéshez vette fel.

A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy bocsássa be az alant dörömbözőt.

S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcnak a megjelenésére, melyet lelkében utált, de amely mégis, azt hivé, hogy nagy bűnbeeséstől, súlyos kísértettől szabadítá meg ezúttal.

De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény, aki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény már csak önálló munkát végzett.

A betoppanó nem kívánt semmi istenes áldásfélét, hanem gorombán leült a konyhaszékre, s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre, s mindenekelőtt azt mondá az asszonynak, hogy: „Adj innom, szép ifjasszony, mert megveszekedem.”

S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett hozzá a mondanivalóhoz.

Tegezte az asszonyt, mint szoká; ami ellen az hiába tiltakozott.

– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges fogával, s az öreg rögtön meggebedt.

Mikhál szédülve gondolt rá, hogy íme ezt megmondta a kártya.

– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf meg a sárosi főispán az apja helyébe az egész Felföld urának, pecsétes levéllel ellátott hóhérnak, s azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még most is ordít kínjában, és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy végighangzik egész Eperjesen, s amely asszony el nem ájul, amely gyerek nyavalyatörést nem kap, amely kutya meg nem vész ettül az ordítástul, az mehet ördögöt fogni a Lomnicra!

Mikhál teste reszketett a láztul. Tehát Henrik önkényt átvette apja rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolbul kimenekülésre. És mindezt megmondta a jósnő kártyája.

S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes vigyorgó pofával azt mondja neki:

– No, most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot, szép ifjasszony.

A fickó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék, csárda előtt megállt, de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.

– Az a törvény – mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak –, hogy aki legelőször hírül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap ízibe.

S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát, és kinyújtá a karját, hogy a Mikhál derekát átölelje vele.

Ez orcátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy amit magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy fazék forró vizet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy percre minden eszméletét elvette. Azon perc alatt pedig nekirohant a Mikhál, s teljes erejével megtaszítá. Mire a Pirka is odarohant, s ő is Mikhálnak segített, úgyhogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a tölgyfa ajtót.

A leforrázott és kilökött fickó azonban most még dühösebbé lett téve, átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül hívta a két otthon maradt pecért is. S akkor előhozva azt a nagy vassulykot, amivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, nekifogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betörjék.

Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kútba, mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.

– No, csak csendesen, szépasszonykám – mondá, megfogva a kezét, a boszorkány. – Ugye, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott? Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?

– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet– szólt az asszony, odavetve magát a boszorkány karjai közé.

– No, hát legelébb is vegye a szépasszony, ezt az égő hasábfát a kezébe, aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyílást, abba lépjen ki, s várja meg, míg utána ereszkedem.

Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb világánál megtalálta a jelzett üreget, s abba kilépett. A veder újra felemelkedett, s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a lánc átelleni végét fogva, s úgy szállítva alá fogásról fogásra a vedre. Ott a nyílásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá láncából, mire az átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a lánc csörömpölve szaladt fel a kerékig.

– Így, most mehetünk tovább.

A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyu, amibe Mikhál pompás öltözőruhái voltak csomagolva.

A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt, s az egy alacsony pinceboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepű a bakó mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pincefolyosó volt a folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.

Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Így tudott ő látatlanul kimenni és bejönni.

Az a föld alatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.

A pinceboltnak volt egy lépcsőlejárása is fából, mely egy csapóajtóval volt lecsukva.

Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepűkötegekből egy hosszú pamatot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepűbe.

– Miért dobod az üszköt a csepűbe?

– Azért, mert idekünn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert még fenn van a hold.

– De a pince meggyulladhat tőle:

– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk.

– De a pincétől meggyulladhat a ház.

– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, ami nekem kedves, vagy a szépasszonyomnak kedves?