|
– Én félek! – mondá Mikhál, mikor a sötét erdő
közepén találta magát.
– Nincs mitől – biztatá őt Babura Pirka. – A
vadállatok: medvék, farkasok a múlt hetekben végbement nagy lövöldözés által
(amikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok
ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok
most ott táncolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy
esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a
kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott éppen olyan
kemény fickóvá lenni, úgy élni és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy
esztendő beletelik, amíg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett
kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi
kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el.
Kiálltak minden tortúrát, de az aranyat, ezüstöt mégsem adták elő. Addig
danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet
hát félni.
– Az Istentől félek – rebegé Mikhál.
A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját, s
azt mondá neki:
– Ki ne mondja a szépasszony ezt a szót még egyszer, mert
itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában, s aztán nem bánom,
fusson előle, vagy keresse fel azt, akitől olyan nagyon fél!
Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a
nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy
helyen a legsűrűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihúzott
egy kést, és mutatá Mikhálnak.
– Lássa: ezt a kést jövet, fényes nappal, ideszúrtam ebbe
a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.
Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az
égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.
– Itt megnyugszunk – szólt a Pirka. – Ez az a ház, ahol a
galambok csókolóznak a háztetőn.
Ezúttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem
a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt,
mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.
– Hopp ciherre! – kiáltá el Pirka a boszorkányüdvözletet.
– Csororum hajdinárum! – válaszolt rá a kopanicsárné, egy
cigánykerékkel helyreállva a két lábára.
– Miért imádkoztál boszorkány módra? – kérdezé tőle
a Pirka.
– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.
– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába, és dikhec
lett neki a másvilágra.
– Dicsértessék a Belzebub! – kiálta fel a kopanicsárné,
és aztán örömében körülcigánykerekezte az egész udvart.
A Mikhál reszketett a két boszorkány között, akik olyan
szavakat beszéltek, amiket ő nem értett, s olyanokat tettek, amiket
asszony nem szokott tenni.
Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.
– Főzz vacsorát, öcsécském – mondá Pirka az
Ancsának.
– Kit hoztál vendégül, nénécském? – kérdezé Ancsa.
– Ha tudod, mit kérdezed?
Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra, s
nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják,
hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.
Azzal bevitte őket a konyhába, s nagy lánggal
égő tüzet rakott, amely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a
Pirka töltött meg vízzel, s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt
csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhöz, s beledugta a
„Valentinus” nevet hordó cédulát.
– Minek ez a csupor a tűz mellett? – kérdé tőle
az Ancsa.
– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy
semmi se marad benne, csak a cédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek
a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten
leszünk hozzá.
– Páratlan szám: nem szeretem! – monda Ancsa, s azzal
hozzáfogott a tyúköléshez, kopasztáshoz, boszorkánypogácsagyúráshoz.
Mikhál a tűz mellett ült, és fázott.
Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.
Ha „virágdal” a többi, úgy ez tán a „bürökdal” közötte:
„Ki
az urát nem szereti,
Sárgarépát főzzön neki,
Jól megpaprikázza neki,
Hogy gyóntató kelljen neki.”
A Pirka azalatt hol elvonta a tűztől a csuprot,
hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az.
– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én
bakkecském nagyon sebesen vágtat a dali legénnyel, hogy annak elfullad a
lélegzete a nagy repülésben; ha elhúzom a tűztől, akkor megpihenget
szegényke.
Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de
ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy amit a kártyán
kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy
már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy
ő elszökjék a férje házából, s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi
volna még lehetetlen azok után?
– Már jön. Már közelít – mondogatá a Pirka, a csupor
fenekére sandalogva. – Már hallom a kecske troppolását: ahogy a négy lába kocog
a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel
nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan, kecském, gyorsan!
Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem
volt az érzékeinek ura többé.
– No, most itt az ideje a felöltözésnek – monda Pirka, s
azzal hozzáfogott Mikhálra feladnia parasztöltöny helyett a gyenge rózsaszín
rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsú legyen, s újrafonta a haját, hogy
szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A
nő kábultan engedett magával mindent tenni.
Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes,
csillaghullató, harmathullató éjszaka.
– Most már itt kell neki lenni mindjárt! – bizonyozott a
boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.
E percben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett
felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő
kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a
világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle táncoló varázstüneményekkel;
lelke ki akart testéből szakadni.
A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn
az úton a férfilépteket.
Az utolsó csepp víz a csupor fenekén percegve süstörékelt
szét.
– Megjött a kecském! – kiálta diadalmasan a boszorkány.
S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé –
Kalondai Bálint – – –
Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, ami az ifjú asszony
szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére,
átölelte karjaival annak a nyakát, és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná
szívni a lelket belőle, és a könnyei csorogtak annak az arcára.
Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi
van még ezen kívül az egész világon, beleszámítva mind a kilenc planétát is,
amik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.
Meddig tarták így egymást átölelve, az talán egy
örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, amidőn Mirza sah a perzsa varázsló
szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet
álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt;
mert mikor magához tért, felsóhajtott:
– Óh, milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.
Az égen nagy világosság terjedt el.
– Hahaha! – nevetett rá a Babura Pirka. – Az volna a
bolond nap, ami nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér
háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!
A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre,
erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai
lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.
– Most már nyugodtan alhattok, gyermekek – mondá a Babura
Pirka. – A vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni, s azt
fogja hinni, hogy a felesége is odaégett, s nem fogja a földön keresni többé.
– És ha keresné is – kiálta fel dacosan Bálint –, én nem
adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb
rablóbandát alakítani, s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet
el hagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi
el tőlem, aki elveszi még egyszer.
És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két
boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint
nyakába, és azt rebegé:
– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a
fagyba, a halálba, a kárhozatba, ahová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más
halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más
örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva – ha üdvben, ha
kárhozatban. – Angyalom! Királyom! Napvilágom!
A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon, s olyan
lakodalmast fújt rajta, hogy minden bérc visszhangzott belé.
|