Huszonhetedik fejezet
(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje mármost az is tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra, s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jókedvvel – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.

– No, hát vágtál-e le sok törököt? – kérdé tőle Sára asszony.

– Biz én leszedtem egynehányat a lóról; nem számláltam hány volt.

– De csakhogy tégedet le nem vágtak – szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.

– Imádkoztál értem, ugye? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?

– Óh nem! – sietett kitálalni mindent Sára asszony. – A rossz fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább, szolgáló! S akkor aztán tudod, ki vitte be magához a padba? A jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a cifra kukullóriumba.

Bálint lekapta a süvegét a fejéről, mintha előtte állna a grófné.

– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.

– S voltál ottan?

– Dehogy voltam. Terád vártam, hogy elviszesz magaddal.

– Hűh – szörnyűködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának. – Szívesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejű tatár elé, de hogyan menjek én teveled a Homonnai gróf felesége elé, aki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Márpedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, amidőn az ezredeskapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé, s egy hajdú jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No én nem tudom, mi lesz ebből! – szepegett a Bálint, s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében, s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.

De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerűbb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, ahogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket, s nagyon szívesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa, ifjúasszony, amíg a múlt vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta, ugye?

– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, amit megtett.

– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.

A Bálint vörös lett, mintha tűzön pirították volna.

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S amilyen szép volt a grófné asszonynak, éppolyan szép volt a gróf férfinak. Nagy, leomló, gesztenyeszín haja, piros orcája, nyílt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délceg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz, s nem tekintve azt, hogy ő zászlósúr és ezredeskapitány, a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyújtá neki, és hatalmasan megrázta azt, amitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelinszőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, amivel még el is árulhatja magát, s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált, s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: elébb szemérmesen húzódozik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: ami felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony, török foglya volna az én férjemuram – monda a grófné Milkának –, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett őkegyelme. Mikor a „seregtörököt” szétzavarták, s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredeskapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, aki már szintén hátat adott neki, s más nem érhette utol, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem amíg a basával bajlódott, annak a kísérői utolérték, szőrpányvát vetettek a nyakába, s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredeskapitánya veszedelmét, s a tizedjével utánarugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket, s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjemuramat, akkor az egyik nekimérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt, s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Íme, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán, s a pányvát is hazahozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa, kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!

Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének – folytatá a felesége beszédét a gróf. – Szabad választást adok őkegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül, s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát – felelt a Bálint a grófnak – (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva), s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, aki jámbor, közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házimunkában, s a kegyes beszédre hallgasson, mégpedig olyat, akinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredeskapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. Ami pedig a hadnaggyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kívánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kívánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést, s hogy mehetnék az anyám kívánsága szerint székálló legénynek.

A gróf elnevette magát.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy: „Éspedig most házasodtam, s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!” Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen – szólt bele a szép grófné. – Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjemuram joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt.

– Meglesz! – hagyá helyben az ezredeskapitány.

– Jaj, kegyelmes grófné – szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. – Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csúfolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, amik diákul, németül, még tán franciául is vannak írva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit, kegyelmed? – szólt a grófné. – Én tudok diákul is, németül is, franciául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgysincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg odahaza ugyanarra, amit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét, s egyszer csak tudni fog ez is mindent, amire csak szüksége lesz.

– Nagyon jó lesz! – szólt bele a gróf.

S ez olyan nagylelkű ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kívánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani, s azt még a Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon, s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és hímző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg, s otthon a törülköző kendőkre olyan hímzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészároslegény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan, és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. A Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint a saját fiával, vasat sem engedett rátenni, s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betűvel, s nevezte a rabot Palinak.