Harmincadik fejezet
(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniezewrevseegess dolog az testi zeepseeg; azonbann soc nagi wezedelmeknec wernzeiben sokakat az belevízen.)

Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő becsületi.

Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.

A vallásháború és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot, s ütötték az ő fejedelmök fejedelmének a hadait; mégpedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.

Ennélfogva nagy bölcsesség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség. Kinek kell ígérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel, és kit igazában meg is verni?

Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a „Partium”-ból, amit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kinccsel, s fia is gazdag ember hírében állt.

Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart hozott magával; lovászt, csatlóst, íródeákot, káplánt, szakácsot, vadászokat, pecért, bohócot, cigányzenészt, solymárt, hajdút, kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerétszámát nem tudta az ember a pereputtyának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.

S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.

Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs dolgában még mindig nem állt valami jó hírben. Annyi mindenféle felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált, hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után, s igen csekély becsülete volt előtte az asszonyoknak.

Azt hitte, hogy nincs olyan nő, akit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik drágábban tartja magát, mint a másik.

Pedig jómaga sem járt ott, ahol a szépséget osztogatták; széles szatírábrázatja volt, bajuszára konyuló, veres orral; feje, akkori erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva egy őszbe csavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.

S mégis azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, aki nem talált még olyan asszonyt, aki neki ellenállt volna, lett légyen az bárminő fiatal és szép, és előkelő.

Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki észrevette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat nevetett rajta a grófnéval együtt, aki tréfát űzött a vén udvarlóval, és mindent elmondott az urának.

Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, amelyre mind a saját ezüstneműit hozatta el pompául, s meghívta a lakomára a város minden előkelőit.

Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitűnt a szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a mosolygó szemérmességet nem tudná utánacsinálni senki, akivel az vele nem született; gyönyörű szép kontyba csavart haja büszke alázattal hordá azt a csipkefőkötőt, ami jelvénye annak, hogy e szépségnek már „ura” van.

Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faodúból, s egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!

Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül taposta a földet; pedig egypárszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel, s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.

Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve közülök a grófnét magát, aki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén, s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: amennyi esze van!

Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harci indulók helyett rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a táncterembe.

Az akkori magyar táncok nem hasonlítottak a mostanihoz; amit most csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lagzikban járták. Az úri mulatságokon minden tánc lassú, méltóságos lejtésből állt, összevert sarkantyúk pengésétől kísérve, összhangzó egymást kerülgetés – s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra térdeplésből, vagy legfeljebb dacos férfias lábdobbantásokból s termetegyenesítő, délceg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani táncok, amiknél az a szisztéma, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a szomszédjait a lábáról, s a táncosnéjából hogyan csináljon szélmalmot. Jó volt az a régi „lassan járj” világban.

Kezdődött a táncvigalom a „palotás”-sal. Mint illett, magának Zurdokinak állt megnyitni a táncot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a szépek szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy őtet választotta táncoló párjának; ami elég irigységet felköltő kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a táncteremben.

A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:

„Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam, nem tanultam táncolni.”

És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem is tanult táncolni.

Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsúfabb asszony. Ott volt a fürmenderné: azzal nyitotta meg a táncot.

És aztán az egész tánc alatt azon törte a fejét, amit a szép Mikhál mondott. „Nem tanult táncolni, mert csak szolgáló volt.” Ej: a szolgálók nagyon jól tudnak táncolni! És mégis igazat kellett mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is és a meghívó vendéglátót is. Micsoda nők azok, akik valóban nem táncolnak soha? Azok a protestáns lelkészek leányai…

…A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról azáltal, hogy nem tudott táncolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot, tovább üldözte a vadat.

Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.

Ami megint ekképpen történt.

Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja következtében, amidőn a főbírója ellenség kezére akarta játszani a várost, rendkívül elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket, melyek külső országból jöttek bárki címére, hivatalosan felbontották, s csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette a kémlekedést, nehogy a levélfelbontás ilyennek tűnjék fel, azt a színt adták neki, hogy a pestis behurcolása ellen bontják fel a leveleket, hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram, s aztán átadta a tartalmukat az ezredeskapitánynak, aki ilyenformán ellenőrizhette, hogy az elöljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.

Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi kelettel; amit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.

– Dejsz, silabizálhatták ezt kegyelmetek! – szólt nevetve a főúr. – Nem a kegyelmetek eszéhez való az.

Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az ember, hogy az cryptographia: titkosírás.

Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Frölich Dávid sok más egyéb mestersége között a titkosírások megoldásának kulcsával is bírt. Hátha a leányát is megtanította rá.

Közölte a levelet Mikhállal.

Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők titkosírása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen kevés változtatással, egyenlő kulccsal bírt. Bálint a Mikhál által közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyűszerrel kiabrakadabrázta.

De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt írva, amilyet ő sohase hallott. Hasonlított a némethez; de mégsem az volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát.

– Hogyne ismerném? Ez svédül van.

– Hát tudsz te svédül?

– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királlyal, ki iskoláinkat segélyezte.

– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.

Mikhál megtette, ami rá volt bízva, s Bálint aztán a kibonyolított talánnyal sietett az ezredeskapitányhoz.

Hej bizony, nevezetes dolgok voltak abban a levélben! Amint Homonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a kastélya lakosztályában felkeresni.

– Úr uram – kezdé, le sem ülve nála –, kegyelmed ugyan nem jóban töri a fejét itt minálunk.

– Hogyan? – szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot. – Talán nagyon csapnám a levet egynémely menyecskének?

– Nem menyecskérül van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben áll kegyelmed a svéd követtel?

– No, hát micsoda levelezésben állok?

– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczi György.

– Azazhogy mindkettőnk fejedelme – vágott belé Zurdoki.

– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II. György nem érve be azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Dacára annak, hogy megesküdött a rendeknek, trónlalépésekor, hogy engedelmük nélkül semmiféle háborút nem kezd, mégis most a lengyelek és svédek összetűzésénél elébb a lengyeleknek ígérkezett el a svédek elleni szövetségre, s ezért jutalmul ígértetett neki a tizenhárom szepesi város. Később a svédek fogtak körül, s most kegyelmed által azokkal alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakínálgatja neki az öt tiszáninneni magyar vármegyét.

– Tagadom, hogy ez igaz volna! – kiálta felpattanva Zurdoki. – Ez mind csak szófia beszéd!

– Itt van a levél tartalma, amit kegyelmedhez írt a svéd követ: méltóztassék! – mondá Homonnai, a levelet előmutatva.

Zurdoki csak elhűlt bámulatában.

– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát olvasni? Ki ért itt svédül?

– Hát ki más, mint a várnagyom?

– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?

Azonban a világos írás szavait már nem tagadhatta el.

Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki uramnak. Elmondaná neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, akiknek a barátságban nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt, ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt helyeselni a német császár sem, akinek a lengyel szövetségese; még a szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rakóczi György odaadja az öt vármegyét is; mégsem nyer semmit; sőt még majd erdélyi trónját is elveszítheti.

Zurdoki, mint afféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták, gorombáskodással akart felyülkerekedni; még ő akart a kert felől állni: visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni, s mi köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz? Maradjon a maga kaptafájánál, s a magas politikát bízza másra.

– No, hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas politikához – vágott aztán oda neki Homonnai –, s ha Rákóczi Györgynek tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa városának meg tetszeni fog becsukni a kapuit, és be nem ereszteni, aki neki nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szívesen láttam mind e mai napig, mint kedves bátyámuramat; de a mai napon túl, bizony mondom, hogy minden szekerébe helyre vanak téve a kerekek, s kifelé vannak fordítva a rudak.

Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a vendégszeretetet! Zurdoki nem is bírta azt elnyögni ingyen. Kellett valamit mondania rá, amiben az epéjét kiöntse. Felfújta magát nagy dölyfösen, s azt mondá Homonnainak:

– Gróf uram, csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.

Homonnai pedig fáin ember volt; aki ha sérteni akart is, azt válogatott módon tevé.

– Van nekem egy könyvem, amit kegyelmednek mindjárt elküldök – monda Zurdokinak. – Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.

Zurdoki kíváncsi volt rá, hogy vajon miféle ördöngös könyv lehet az. Alig várta, hogy a hajdú áthozza. Finom maroken táblájú kötés volt az, melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy tükörnél. Kiolvashatta pedig belőle a célzást, hogy ilyen csúf pofától Homonnai a feleségét nem féltheti.

A tükröt menten a földhöz csapta, s még aznap egész retyemutyájával elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.