Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról,
amihez válogatott okai voltak.
Először is cselszövési feladata lett megzavarva
azáltal, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez
szított, kellett volna akcióra bírni, hogy Rákóczi György szándéka simán
keresztül menjen, ti. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina
uram kész szövetségese volt, s most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a
kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy
„nem”, hiába mondja császár, szultán és nagyfejedelem, hogy „igen”, mert ha a
potentátok egymás között olyan mappát festenek, aminek a határa oda esik, ahová
a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbíró megnyálazza az ujját, s
letörli azt a pergamenről. Aztán egypár esztendei ostromoltatástól sem
ijednek azok meg: próbáját adták akárhányszor. S ha a császári generális
belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is
ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát – hát azokat
csak ravaszsággal lehet megtéríteni.
E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai
Bálint által megmagyarázott levél.
Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, akik a nagyravágyó
György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot.
Őneki volt ígérve a krakkói kormányzóság. Ez fúrta a máját.
A másik oka a haragra a személyes bosszú volt azok ellen,
kik által megcsúfolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.
És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek
a feleségébe, s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a
kettőt megrontja, ahogy csak szerét teheti.
Sáros városába megérkezve, ami ideje csak fennmaradt a
politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.
Azt már megtudta a fürmendernétől, aki azt neki az első emlékezetes
tánc után mindjárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság útján
kelt össze – és hogy az első időkben, amidőn ide került, az
orcája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, amik később
csodamódra eltűntek az arcáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltűnni
a szeplők; de bizony elmúlt már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő
arca többé szeplős.
Ebből Zurdoki az ő furfangos eszével
kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arcára nem a rózsa és liliom színei vannak
mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrútító szeplők voltak
odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.
Nem restellte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az
anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanúbizonyságot
tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál.
– A rút Mikhál!
Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arcára,
s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette.
Hanem azt most nehéz volt megtalálni.
A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, ahol nem
kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: aki ha őt
élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő
gyújtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, amit a romok között
találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két pecéré; s
erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utánajár, hogy a
krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák
és ékszerek, amiket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál
megörvendeztetésére. Ezért a Pirka nagyon óvakodott valaha Magyarországra
visszakerülni.
Zurdoki uram azonban nem restellte a boszorkány nyomait
tovább keresni.
Annak kellett itt boszorkánytársainak lenni. Ezek a
varázslók társaságban élnek, s mindig szövetségben maradnak.
Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben
melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt táncolt a
kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hízelkedéssel, jó borokkal,
ajandékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő
ismerős azzal a némberrel, aki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a
pulykatojásképű leánnyal, s aztán reggel megint elszelelt vele a
levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Babura
Pirka.
Azokban az időkben, minthogy üldözték a
boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magányosan élő
vénasszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, akik az uraikkal nem éltek,
fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget
találtak abban, hogy az emberek őtőlük félnek, hogy őket föld
feletti lényeknek tartják, s nem restellték magukat a kínhalál veszedelmének
kitenni ezért az oktalan fennhéjazásért. Voltak közöttük olyan
kuruzslónők, akik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket
osztottak ki a többiek között, amikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket
elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt
megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat,
s eközben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők vagy
légyvesztő galóca nedvét szürcsölők, s azután mikor felébredtek, azt
hitték, hogy mindaz való volt, amit álmodtak, s úgy vallották azt magukra, mint
megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel
minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna,
s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét
feltalálják.
Így volt tudomása az Ancsának folyvást a Babura Pirka
hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét
átjönni azóta.
A könnyen szerzett pénz azóta, ahogy jött, úgy el is ment
a Pirkánál. Mikor a sok aranyat meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette,
hogy átment Sandomirba; felvette a cifra öltözetet magára. Kiadta magát úri
asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy
dínomdánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a
cifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan
rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban
ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rossz tanácsokat adjon,
jövendőt hazudjon.
Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.
Rábízta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott
neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való
személy, amivel minden útjában kimenthette magát.
Csaknem bizonyosra játszott már.
*
Kassán pedig azalatt nagy változások történtek.
Eljött a főbíróválasztás napja; ahogy ősi
szokás szerint a főbírót minden esztendőben újra szokták választani.
Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát.
Amióta, mint várnagy, oly kitűnően járt el a hivatalában, mindenki
meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki
tanárok, amért őt az iskolából kicsapták, de különösen a Zurdoki
cselszövényének felfedezése óta annyira megszerették őt a polgártársai,
hogy senkiről másról nem lehetett szó őmellette a főbíróságra. –
Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét; ő pedig
sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.
Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredeskapitány
nagy pártfogásában részesíté, s mindenütt őt ajánlotta, ahol csak
megfordult.
Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a
polgárok egymás között ortályoskodjanak, s azáltal visszavonás támadjon a város
kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre
pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a
helyébe pedig új fürmendernek a Zwirina Ignácot, az utóbbinak a fiát, így aztán
egészen szent lett a békesség.
Mind a három választás ekként nagy rendben meg is
történt; háromkirályok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor
nevezték, főrektort, annak helyébe a fürmendert, akire akkor a
legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a
legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási aktushoz. E száz polgár közül
ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, éspedig
harmincnégy kálvinistának, harminchárom lutheránusnak, harminchárom pápistának,
amit azután így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem
lehetett tréfadolog.
Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden
kaput a város bástyafalain, s idegennek nem volt szabad bejönni.
A száz választott polgár összegyűlt a városházánál,
és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbíró.
Akkor kijöttek csendben a piacra, ahol egy fekete
bakacsinnal bevont, mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a
halottaskocsikhoz. Arra a múlt évben szolgált és most leköszönt főbírót felültették,
s azután a többiek utána gyalog csendesen kísérve megindultak, nemkülönben
mintha halottat kísérnének ki a temetőbe.
És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utca
vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.
A temető előtt két sorban voltak felállítva a
céhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik
jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a
kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az
asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét,
Szent Cicellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.
S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad
hangzani a városban.
A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt
terítve szalmával, s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.
Itt a leköszönt főbíró felállt a gyászszekéren, mely
tizennyolc darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve, s
azt mondá a polgároknak:
– Uraim és bíráim! – Elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?
Mire a fürmender a többiek nevében azt felelé neki:
– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.
Akkor a leköszönt főbíró, leszállva a
szekérről, azt kérdezé:
– Kinek adjam által ezt a tizennyolc szál deszkát?
Mire a fürmender kimondá a megválasztott főbírónak a
nevét.
– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint
becsületes polgárnak.
Erre a hatlovas szekér megfordult, s csendben, mint jött,
visszadöcögött a városba; most már a száz polgáron kívül a céhek
képviselői is kísérték.
A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek
kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja
zárva tartozott lenni a jelt adó harangszóig.
A fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza
erkélyén.
– Mit kívánnak tőlem a polgárok?
– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! – felelt
rá a fürmender.
– Mi hivatalom legyen mindezekkel?
– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai
megválasztottak szabad akaratjukból főbírájukká. Ezen eszközök, amiket
velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: amiket a te őrizetedre bízunk
ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedben lesz letéve egy
esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolc szál
deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában
meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél
hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?
– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! – monda Bálint, s
erre megnyílt a ház kapuja, s bedöcögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.
Sára asszony, aki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a
párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:
– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vacog
bele, s a hideg is lel.
– Én is éppen úgy vagyok – súgá neki a szép Mikhál.
Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra, s
átvette a tizennyolc szál deszkát, melyből hat szál illeti a
hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!
Azzal felkísérték a megválasztott bírót a városházához,
ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe, s a
hosszú zöld asztal fejénél a bírói karosszékbe felültette; mire a négy
legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s
úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár
háromszor kiáltá el a „vivát”-ot.
A harmadik vivát szónál megdördültek a piacon felállított
mozsarak, s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek
megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a
város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból
hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt
felseperték az utcákról, s helyébe frissen vágott, zöld füvet hintettek; úgy
indult meg azután a városházától a díszmenet, a céhek zászlóival, a
polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbíróval, sorba járni
minden felekezet templomait, annak a tanúságául, hogy minden felekezet
vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott
magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbírót
lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harc esetén a
várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni, s ekként kísérték azután a házáig
vissza, folytonos harangzúgás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden
ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyílás. – A sok
trombitás között, aki a főbíró paripája előtt járult, ott volt a jó
Simplex is, s fel-feltekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül;
mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is
észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot, s nyájasan inte
felé a kivont kardjával, sőt amint a háza kapujába értek, azt is megtette
a Bálint, hogy a mutatóujját elébb a felnyitott szájába dugta, azután meg a
házára mutatott fel vele, ami a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy:
„Aztán te is jer fel hozzám ebédre.”
Mert az volt a jó szokás hogy a megválasztott bíró aztán
az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén
meg annak legkisebb szolgájáról sem, s annálfogva igen jó néven vették
tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.
Hátravolt pedig még az asszonyok dolga; akiknek a
legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen
átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja,
vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel
előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget
illendően ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd
alig aludtak valamit.
Jó házirend szerint elébb a közrendű népséget
kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a
tálalás sora a teremben összegyűlt úri vendégek számára, akik között
első hely illeté az ezredeskapitányt és szép feleségét.
A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is
került elő: a város koldusai.
Ezek hosszú sorban cammogtak végig az utcán, a maguk
rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt székajtó
előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál
mindegyiknek egy páros cipót, s hozzá a török Ali töltött kinekkinek a fazekába
annyi sert, amennyit az befogadott.
A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták
„adjon Isten áldást, békességet” köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a
pápisták „dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal, s a szép Mikhál mindegyiknek
szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, akinek
kisgyermek volt a karján, annak két páros cipót adott; s bár ő maga
protestáns volt, a „dicsértessék”-re szépen áhítatosan válaszolá a „mindörökké
ámen”-t. Az eltávozók hálálkodva mondták egymásnak: „Óh, milyen drága szépség!
Óh, milyen áldott jó teremtés! Száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!”
Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres
kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, aki fél kezével
eltakarta a száját, s két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az
előtte álló asszonyt.
Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt súgá neki
oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott, éneklő sipegéssel:
– Dicsértessék… a szépasszony!…
S arra egy percre megmutatta neki ördögi vigyorgásra
torzított pofáját.
A szép Mikhál csak összerogyott ájultan.
Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.
A veres kendős koldusnő eltűnt a
zűrzavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.
Az asszonyok összeszaladtak arra a hírre, hogy Mikhál
elájult, s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást
felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmúlik magától.
Akik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjet. S az úgy tesz, mintha
pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni:
ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőltetni, hogy az asztalhoz
üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket – az egészségére s boldog
felgyógyulására.
A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált
amidőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hírrel jött elő, hogy semmi
baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a
városért, sorba az úri vendégekért; az új főbírót annyian felköszönték,
hogy alig bírta már a sok áldást; még a két Zwirina is felköszönté egy-egy diák
rigmussal, úgyhogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig
maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:
– Az Isten éltesse azt a férfit, akit én legjobban
szeretek, s akivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.
Bálint pedig erre a maga poharát felemelte, s ezt az
áldomást mondá:
– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, aki velem
megosztotta az élet minden nyomorúságát, az én jó Simplex bajtársamat!
S az ezredeskapitány koccintott a főbíróval a
trombitás egészségére; bár amiatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy
kissé az orrát; de legtöbben nagyra becsülték Bálinttól, hogy legnagyobb
dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó
cimboráról.
A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon
görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.
Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az
agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember
lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán éppen úgy
el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.
Büszkeségtől ragyogó orcával lépett oda az ágyhoz,
melyen a szép Mikhál feküdt.
Az pedig rémülettől kikelt arccal borult a nyakába,
s odavonta férje fejét magához, fülébe súgá, ami az iszonyattól sikoltásképp
akart kitörni ajkán:
– Fussunk innen! – Itt van a Babura Pirka!
Ekkor aztán a Bálint arcáról is lefagyott minden
ragyogás.
|