Harmincötödik fejezet
(Nem minden akeppen terwrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.)

Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért, sértett büszkeségükért bőségesen.

A tanács által kimondott ítélet úgy hangzott, hogy, mind a két vétkes feje vesztésével büntessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett tetemek nem temető megszentelt földébe, hanem a temetőárokba takaríttassanak el, ahol a város szamarai legeljék le sírjaikról az ott megtermő bógácsot.

Ez az utóbbi súlyosítása volt a büntetésnek.

De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott, s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette, és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, amit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a síron túl is sújtolni szükséges.

Hanem annyi emberség mégis volt a bírákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.

És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elítélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.

A tanácsbeliek elfoglalták a mennyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.

A gyászpadhoz érve, Bálint felsegíté Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.

A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.

Mikor felértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orcáját és kezeit.

– Megbocsátasz-e nekem?

– Nincs miért megbocsássak.

– Szörnyű halálodért…

– Az örökre egyesít teveled.

– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?

– Várok rád az ég kapujában, míg megjössz.

– S ha én pokolra jutok bűneimért?

– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.

– Akarsz-e imádkozni még?

– Békesség van már szívemben.

– Amen……

Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.

Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.

Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett. Mikhál ráismert, és megszólítá:

– Mátyás mester, ugye jó asszonya voltam mindig?

– Bár ne lett volna az soha – dörmögé a kemény férfi.

– No, hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.

Bálint azt kérdezé tőle:

– Bekössem-e szemeidet?

– Csókold le. S hunyva maradnak. Nem is nyíltak fel, csak a túlvilágon.

Egy villanás, egy suhanás, s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket, s kérdezték tőle kíváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet vagy a halál?

Az emelvény túlsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.

– Hozzá ne nyúlj! – kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint –, mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra!

Azzal leveté rókatorkos mentéjét, s lekiálta a körülálló sokasághoz:

– Hej, fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.

– Itt vagyok én! – kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.

– Segíts őt a koporsóba tennem – mondá neki Bálint. – Aztán amire kértelek, el ne feledkezzél róla.

S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, amiből nem költenek föl senkit.

Akkor megölelte a hű fiút, s elbocsátá magától.

– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik – szólt halálos ellenfeléhez fordulva.

Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kísérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végpercében, és imádkozzék.

Bálint elutasítá őt magától.

– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, akiben ti hisztek.

– Ne halj meg egyházi áldás nélkül – figyelmezteté a lelkész.

– Hát kívánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal hóhér, aki a fejemet leüti.

A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés. Bálintra is elragadt az, ami e szomorú színpadnak oly sajátszerű komédiája, s amit akasztófahumornak neveznek. Az előtte lejátszott színészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csipdeséseket.

– Hát, jó barátom – enyelgett Bálint Henrikkel. – Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, ahová nézesz.

Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szívét erősítette volt.

– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? – szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá (most már piros szalag volt az), saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?

– Még magasabban kell – monda neki Kaczenreiter.

– Mégis magasabbra? No, így már csak jó lesz.

Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Különben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.

– No, páter Vihodár – ha te készen vagy: én már készen vagyok.

Henrik szívét elöntötte a düh, s a düh rossz célzó, a felemelt pallossal éppen oda talált, ahol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira hogy elbotlott, oldalt bukott, s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.

Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elítélt ugrott fel a vérpadról, s a bakó maradt a deszkán elterülve.

– Bocsásd szabadon! – ordítá a nép egy része. – Ha a bakó rosszul talált, az elítélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó, s végezzen vele.

Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról. Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik „veszítsék el” szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére, s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.

„Ide, Bálint, ide!” – ez Simplex hangja volt. Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.

„Utána! Fogjátok meg!” – kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.

A néptömeg sűrű volt: ember ember hátán állt. De amerre Bálint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Őrá senki nem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.

Kimenekült a néptömegből. – Neki az utcának. Utána az üldözők. – A főrektor a magasra emelt, aranygombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.

Bálint egy nyitott kaput talált az utca végén: azon bemenekült. Az a kapu bezáródott utána.

S mikor az üldöző csoport megérkezett, s elkezdett dörömbölni a kapun, hogy nyissák ki: felnyílt az, és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vikáriusa, kezében a függőpecsétes oltalomlevéllel.

– Vissza innen! Ez a ház „azilum”.

Az volt a jezsuiták kolostora.

E küszöbön megszűnt a világi hatóság minden hatalma.

És íme, csoda módra beteljesedett a vikárius szava, hogy azok a betűk, amiket a Bálint azon okmány aláírásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.

De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekült a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony, s azt mondá, hogy: „Bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!”