Harminchatodik fejezet
(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli dolognak tartotta, hogy akit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollégium abban erősködött, hogy aki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó személyes tervei is.

Azok, akik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem lehettek megnyugodva addig, amíg ez az ember él; sőt félniök kellett, hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet, s akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak, hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbízottait a nádorispánhoz és országbíróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő részére döntsék el az igazságot.

Ezalatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őrizték. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és Kaczenreiter Henrik egy pecérével.

A bakónak több oka volt a személyes bosszúnál arra törekedni, hogy a Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a veszedelem. – Mivelhogy olyan rossz a világ, hogy még a hóhérnak is vannak rosszakarói: még annak is lehetnek irigyei. Henrikről azt a hírt terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja. Aki őt a piac közepén arcul veri, ha egy ilyen szarvashibát követ el, amiért hivatalvesztésre ítéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába, s fennhangon kiabált fel az ablakba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorbul semmi gyanús alakot megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot csempészik-e ily módon ki a szabadba. S ugyanakkor kemény rendeletet adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, aki az utcán jár; aki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgyhogy efelől gúnyverset is csináltak a kassaiakra.

Végre lejött az országbíró határozata a menhely kérdésében. Az pedig ekképpen hangzott:

„Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak nem több, mint három napi idő engedtetik.”

Furfangosan volt ez kigondolva! S e határozattal meg voltak elégedve a jezsuiták is, meg a Zwirina-párt hívei is. Amazok számítottak rá, hogy a vérpadról menekült elítélt inkább enged a fején egy kis tonzúrát véghezvitetni, mint azt a nagy operációt, s inkább lemond Calvinus János barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főkurátorának kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve, eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, aki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a háznál:

– Eredj el a fiamhoz, és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam a fejét elvágva a testéről, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára asszonynak sem mondá el.

Elmúlt a határidőből már két nap. A harmadik volt a húshagyó kedd. – Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt ki kellett mondania esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak vétetett.

Kaczenreiter Henrik már fel is állítatá újból a vérpadot. Bálint nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt: bolondját járta az egész világ. – A mészároslegényeknek ma volt a napjuk, amikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával megpróbálkoztak. Amelyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra aztán valamennyi egy tömeggé csoportosult, s akkor vitték eltemetni a farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát, másik rúdra tűzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt aki tollseprűkből madarat mímelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte. Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből éppen úgy volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját úgy, hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hosszú csojtáros lótakaró körül befedte őket, amin egy nyereg volt, két kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkínálták, ivott; kezében volt egy hosszú korbács, akit közel ért, ráhúzott vele; hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, amerre vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen vállalkozott valaki a maga jókedvéből, hanem büntetésből szoktak arra relegálni egy olyan kontárlegényt, aki rosszul tette le a remeket. – Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a céhekben, annálfogva a kellemetlen ló hátuljának nem lehetett másból kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, aki mindenre rávehető volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, amint a toldott lovagot nyargalni látta: „Az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos lába a takaró alól.” – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok volt.

A farsang lovagja után jött kétökrös fogattal a farsang maga. Piros koporsója volt, csörgősipkákkal, álarcokkal körültüzködve. Hordófejű óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond címereket, rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj csoportja, akik boldogot-boldogtalant megkínáltak a kancsóikkal, s inni kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden céhmester és minden lelkész lakása előtt megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halál madár harsány áldomást mondott, amit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból, s megitatták a szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, akinek legjobb szerep jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is ott állt az ajtó mellett kétfelől a két fegyveres őr: a város drabantja s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kísérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhanc nyakába borult a drabantnak, s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját, s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy percig tartott az, de a perc elég volt arra, hogy a kolostor ajtaja egyszer kinyíljék, s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi történt? Azt csak a beavatottak tudták.

Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább. Amint azonban a miskolci kapu elé értek, ott elállta az útjokat Zwirina főrektor az alabárdosaival.

– Hová mentek? – kérdezé a farsang lovagjától. Simplex pedig egy tollsípot tartott a szájában, azon keresztül beszélt recegő, sipegő madárhangon.

– A meghalt farsangot visszük eltemetni!

Zwirina Ágoston pedig élt a gyanúperrel. Hej, okos ember volt!

– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?

S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arcáról. Az pedig felült a koporsóban, s amilyen nagy szája volt, azt széthúzva, elkezdett a főrektor szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S erre aztán lett rengeteg kacagás, viháncolás a bomlott had között. Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is szégyenlette magát. „Vihetitek a pokolba!” – kiáltá a bolond hadnak, s tréfás nyomatékul a nádpálcájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. Mire az, megütött ló szokásakint, kirúgott a bal lábával, s úgy oldalba teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is lemaradt a ló hátulsó lábáról, s arra elkezdett az, ijedt lókint, nyargalni előre; a Simplex, mint egy vasárnapi lovas, akit elragadt a paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát, s húzta a kantárt a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak annál jobban ütötte azt hátulról: úgyhogy a farsang lovagja messze előrevágtatott, a kíséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott paripát hozva elő.

A Simplex ekkor elkiáltá magát:

„Valentine, ecce tuum Bucephalum!”

Mire a ló hátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a török Ali volt az, hanem Kalondai Bálint.

A halálraítélt felkapott a lovára, s elvágtatott ki a világba. Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a maskarákat a temetőárokba, s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint akik semmiben sem tudósok.

Török Alit a kolostorajtóban cserélték ki Bálinttal.