Harmincnyolcadik fejezet
(Leiratic, mell soc kiseertetec laknac ees ieztenec az cimeteriumokban.)

A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint üldözésével.

Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, akik a menekülőt nyomról nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak reá pihent vezetéklóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.

Az új fürmender, az ifjú Zwirina Ignác azonban így okoskodott: Kalondai Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy ne jöjjön hozzá, azt meglátogatni, amilyen nagyon szerette.

Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilenc muskétást a temetőárokban, ahol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha el talál hozzá jönni a kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.

A csapda fel volt állítva ellene, s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog kerülni.

Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, amikor a böjti szél az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény ugrált egyik sír völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az avar felől a hostádi temetőhöz.

Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált kell keresni.

*

„Lódobogást hallok” – dörmögé az egyik muskétás az árokban. „Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?”

Ki is lehetne más, akinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren végigvágtatni?

„Nem látod, hogy táncolnak a lidércek?” – monda egy harmadik, felütve a fejét az árokból.

*

A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sírok körül, rémes fényt vetve a síremlékek imádkozó angyalaira.

Azután úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, amitől az élő embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vacogni kezdenek.

*

„Átkozott strázsahely ez itt!”

*

Az éjféli lovag a temető elé érve leszállt a lováról, s azt megköté egy bodzafához, s azután egy tülökkel visszhangot adott az elébbi kürtszónak: mire a sírhalmok közül újra fellobbant a kísérteties láng.

*

„Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.” „Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.”

„Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd helyünkbe jő, s itt megfogjuk ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe, s nem fog meg.”

Ez egészen helyes volt.

*

A lovag nyitva találta a temetőajtót, s bement rajta. Egyenesen arrafelé tartott, ahol a lángot fellobbanni látta. Nem lidérc volt ott, nem kísértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére, s Bálintnak jeladásul.

– Csendesen! – súgá a közeledőnek. – Lesnek rád.

– Hadd lessenek – dörmögé Bálint. – Kard van velem. Ha ott halok is meg; beszélni akarok az én kedvesemmel.

– Beszélni fogsz vele. Jöjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne lássanak.

Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy síremlékhez nem értek. Veres márványból volt a gúla, tetején megkoszorúzott urnával; a sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal, s körülszegélyezve télizölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopárkoszoszorúk.

– Nézz ide – szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól –, és olvasd!

A pompás síremléken e nevet látta Bálint:

„Zwirina Ágoston!”

Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól, s nagy érdemeiről.

– Mért vezettél engem ide – kérdé felháborodva Bálint –, halálos ellenem sírjához.

– Nem halálos ellened alszik itt – mondá Simplex –, hanem a te szerelmed, a szép Mikhál. Azon éjjel, amelyen ellenségedet eltemették, mi ketten a jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját, s ide tettük a Zwirináé helyébe, s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld ággal lesz fedve a sírja.

Bálint leveté magát arccal a földre.

*

„Hallod: hogy sírnak a kísértetek!” – dörmögé az egyik őr a másikhoz.

„Bizonyosan Belzebub kínozza őket.”

„Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.”

*

Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a könnyek le fognak szivárogni odáig, ahol kedvese alszik, s szebb álmai lesznek tőle, akkor felkelt, s azt kérdezé a Simplextől:

– Nem fog ez a dolog kitudódni?

– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá, az elment haza Tesszáliába. A másik, aki tudja: a sír. S az jól tud hallgatni. A harmadik én vagyok, s én még jobban tudok.

Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját, s csókjaival halmozá el annak arcát, s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a füvet, a virágokat, amikkel az a sír fedve volt.

*

„Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok!” – suttogá a lesben ülő darabont.

„Bizonyosan Lucifer enyeleg velük.”

*

– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a sírba?

– Hát hová tettük volna? A jó embert odafektettük a Mikhál sírjába a temetőárokba, s most őfölüle fogják legelni a város szamarai évről évre a bógácsot.

*

„Hallod, hogy kacagnak a kupcihérek!”

„Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.”

*

Még a szél is folytatta a kísértetkacagást.

… Hahhaha – huhhu – hóhó!

Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az, hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könnyekkel öntözött, a megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a temetőárokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bógácsot rágja fölötte. Hahhaha-hoho-hó!

– Mármost beszéltél kedveseddel, siess!

– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a harcba. Eger várat fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom legyen.

Azzal sietett lovához, s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A kakasok elsőt szóltak éjfél után.

*

„A drómó hazanyargal már az országába.”

„Minden jó lélek dicséri az Urat!”

S ha imádkozott Sára asszony azért, amire a fia kérte, úgy imája bizony meg lett hallgatva odafenn. Kalondai Bálint annál a fényes ostromnál, mely Eger várat visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált szenvedve esett el.