Ötödik fejezet
(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)

Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a továbbutazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, ami őket Kisszebenig szállítsa.

A fuvaros, akit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképpen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinócon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.

Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.

Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába. Szaladt ám addig, amíg a hóban tartott; de amint előre látható volt, s amit a paraszt sehogy sem akart elhinni, ahogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elöl meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kínlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.

Az utazókaraván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével, s csupa kertekkel körülvett várfalait.

Az esteli Ave Maria-harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, ki otthon ül már békés tűzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, aki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, aki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.

– Künnrekedtünk – dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. – Hálhatunk mármost valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garaboncásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.

Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak volna.

– Csak haladjunk előre – biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.

A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg, a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban, csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az maradt fekete.

A szelet jósló felhők izzó veres barázdákra hasogatva kísérték a leáldozó napot, s felriadt varjúsereg szállt nagy károgással az erdőkbül a város felé, előérezve a közelgő vihart.

Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, ami a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felyül semmi tető, hanem négy vasrúd, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopbul egy vashorog rúg ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjúk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.

Mi lehet az? – kérdezé magában Mikhál.

A Simplex meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne dűljön.

– Hová megyünk még? – jajveszékelt a fuvaros. – Idekinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok.

– Nincsenek boszorkányok – monda Henrik szárazon.

– De bizony csak vannak. A Babura Pirka, tudom, hogy csak az. Itt jönnek össze éjfélkor a…

– Hallgass! – rivallt rá Henrik mogorván, s nem hagyta neki végigmondani.

Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék), s elkezdte letéríteni az útról.

– Panye! – szólt húzódozva a fuvaros. – Hová megyünk, arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.

A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.

– Oda megyünk.

– Őrizzen a Jézus Krisztus! – rebegé a fuvaros. – Az ott a Vihodár háza.

– Oda megyünk.

Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.

– Messze van még az atyád háza? – kérdé gyöngéden a nő.

– Itt van már előttünk – felelt neki Henrik. – Az én apám a „Vihodár” – a szebeni hóhér…