Hatodik fejezet
(Illendew moodonn felwilaagosithia az eddig laatott homaaliossághokat.)

Tehát az ő atyja a vihodár. A bakó. Az az ember, aki vérben dolgozik.

Nem juhok és tulkok vérében, hanem embervérben. Ez az ő háza, ez az ő uradalma itt.

Háza a városon kívül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes póznák az út mellett: az ő mérföldmutatói.

Az a rablósereg az ő érett búzája, akit pallosával lekaszál, kötelével kévébe köt, kerekével megőröl.

Ő a legfelső bírája az embereknek!

Tekintélyes nagy úr, aki elől kitérnek az utcán, akinek az emberek levett fejjel köszönnek.

Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig, és pecsétes levele van a császártól és a lengyel királytól arra, hogy öljön…

…Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson, és végigfeküdt a szánban.

Amint a szán a sáros, kátyulós országútról a sík avarra letért, ott az aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, amin iramodhatott odább. Itt azután Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a kocsisülésbe, Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a bitófától, s arra elkedtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.

– Ne búsulj, hanák! – biztatá Simplex. – A vihodár nagy gavallér odahaza, a maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöci aranyat viszesz haza tőle a feleségednek, Szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá. Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.

– Rettenetes ház ez – súgá Henrik Mikhál fülébe. – S a ház ura félelem ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház urának, aki énnekem atyám. Hallgass meg engem, és ne utálj meg. Gyönge gyermek koromban az utálat űzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve, tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva, mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a rongyban, amit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam. Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt találtam a földön, aki befogadott, oktatott, felnevelt és nemesített. S én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát. Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám. Ha megmondtam volna, nem adta volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még nagyapja volt az, aki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű hivatalt elődjétől, akit Vihodárnak neveztek. A nép őt is Vihodárnak nevezte róla, s így fognak híni ivadékról ivadékra mindenkit, aki e ház gazdája lesz. De ő maga emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat szerzett, s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van számára mulatság e földön? Vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani? De nem a kincseiért jöttem én őhozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestáns. Kánonaink szigorúak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem lehet kockáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba, s megfogja palástom szegélyét, és azt mondja: „Én, Kaczenreiter Keresztély, lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz egy nővel, aki nem a tied.” Nekem meg kell nyernem az atyám beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és házasságunk semmis. – Értesz-e engem?

E szóra a nő felugrott fektéből, s egy percig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni, amíg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá, s azt mondá:

– Engedelmes fogok lenni.

– Amit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e gyűlölni érte?

A nő ismétlé halkan:

– Szelíd leszek.

– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás – biztatá őt a férje. – Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai papnak ki volt az apja. Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten dicséretében.

– Ámen – rebegé a nő, nagyot fohászkodva.

A szán megérkezett azalatt a magányos ház elé.