Tizennegyedik fejezet
(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiút, akit az ifjú asszony szíve szerint szeret, s akiről annyit tudott volt, hogy a Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata ellenére adatott férjhez, s mást szeretett igazán; de mint afféle németnek, aki előre lát, és sohasem hordja a nyelvén a szívét, mint a magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifjú valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magátul!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy akit egyszer praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják, s azoknak a gyöngeségéből saját maguk dúskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolc aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek útiköltség fejében, s útba igazította, hogy merre menjen ki Sáros felé, minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mindamellett, hogy német volt, mégis jámbor, igaz ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg szokta semmisíteni; márpedig itt világos a csalás; amidőn a kérő mint lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára adni testi-lelki barátjának, aki azután, ha kívánta, elválaszthatá lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urátul, hogy törvény szerint egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, amiktől semmiképpen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékbul indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, amilyenbül őt a boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira a tárogatóval a hátán, abban a mély völgyben, amit Farkasvölgynek és Bukfencvölgynek is neveztek akkoriban, s amin oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák között, hogy két öszvér alig bírta egymást kikerülni, amint egyszerre csak eléje ugrik két marcona alak egy sziklahasadékból, s baltát forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy: „Megállj.”

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, akik megállítják, mert azon időben a vármegye pandúrjai éppen olyan öltözetet viseltek, mint a zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve, s aztán a kürtőben megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszú nyelű balta.

Az útonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, amíg a többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele. Addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kólintják.

Nemsokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló négy marcona fickó, azok a tárogatóst közrefogták, s intettek neki, hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, amibe jobbrul-balrul emberi tudománnyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével, lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S hellyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, amikből félelmes morgás hallatszott elő. A kísérők biztatták a Simplexet, hogy semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor: nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan nem szeretett volna a Simplex egy ilyen szörnyeteggel, aki talán még a zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s akinek ismerte azt a jó szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik, és az útban talált embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy megfullad a karjai között, amikor a hegylakó nem is szokta védni magát, csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az öleléséből.

Amint a szűk sziklakürtő végit érte, egy tágas, körös-körül meredek szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy felett, mintegy mennyezetül, s egy gránithasadékból vidám csorgó csergedezett elé, aminek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt; ennek a célját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, amit látott. Száznál is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva rotyogtak a pattogó tűz felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett, s abba fahéj, szegfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, ami igazi zsivány fényűzés. Mások meg a hordók körül ültek, s azoknak a fenekén kockáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, amikben ser, bor és pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is éppen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak olyan különösségeik, amikről a Simplex sorban felismerheté őket, a népmonda szájról szájra adott leírása szerint.

Az egyik vezér a Havrán volt, ismeretes arrul, hogy szereti a pompát: ami abbul állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a markolatja. A rabló óriási termete által is kitűnt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy beszélni akart, akkor fogta a bajuszát, s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volta Jankó. Alacsony, szikár termet, amiből senki sem nézte ki azt a roppant erőt, ami benne lakott. Olyan ugró volt, hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló hátára, a futó szekérre is felugrott a földrül. Nem is győzte le még birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott helleborusrul. Köztudomású volt a Jankórul, hogy ő kora fiatalságatul, mint Cambyses fia, hozzászoktatta magát a helleborusrágáshoz, ami által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy amely asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s beleharapott annak a nyakába vagy az arcába, az rögtön holt emberré lett.

Most is ott volt a szájában a helleborusgyökér, cafrangos levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

– Mi vagy? Mi neved? Honnan jössz? Hová mégy? Kit szolgálsz?

A Simplex megerősíté a szívét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél, s inkább megkegyelmeznek annak, aki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem. Nem tudom, minek kereszteltek. Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, ahol Mátyás mestertül trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy úrnál, aki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, akinek segédre van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel, s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e a kopanicsárnét?

– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.

A rabló szemei felvillantak erre a szóra.

– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?

– Láttam. Csúf öregember.

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei búcsúban, a mészarosoknál táncolt a kisszebeni juhásszal, jó méhser mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nemrég elvezette a hegyi utakon a hátunk mögött a kisszebeni vihodár fiát feleségestül, akikre fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nemsokára odamegyek hozzájuk. Aztán akkor az asszonyt jókedvűnek lássam; az urát meg sehol se lássam. Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom, s az urát arcul harapom, ez nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől, s amint nevetésre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen sárgának látszott, amit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik, trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, s eszel-iszol, amennyi beléd fér, és aztán muzsikálsz nekünk, ahogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen simán megszabadulhatott, s még egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Ígéré keményen, hogy elviszi az izenetet.

Ezalatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz is, a tál is; amiről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb pompával járultak. Arany–, ezüstkelyhek, billikomok jártak kézrül kézre, miket templomokbul, úri kastélyokbul raboltak el, s valahányszor egy rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, aki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón vagy más ilyen szép halálnemével végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a többieknek a feldicsért viselt dolgait: hány embert ölt, hány rablásban vett részt, milyen selyemkapcája, milyen úrasszony szeretője volt, s végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kínozását, s nem vallott a társaira semmit.

A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját hőstetteikkel dicsekedni nagy fennhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó karavánokat, hogy ütöttek rajta úri kastélyokra, amikben minden élő lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó száját olvasztott ólommal, s milyen torzképeket csinált az attól; hogy vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy repesztették ketté, fasudárhoz kötve, az elfogott pandúrokat, s hogy gyújtották a templomot az oda menekült parasztok fejére. Mindegyik versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó szerencséje volt a Simplexnek, hogy diákkorában nagyon kitanulta ezt a tudományt, s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy bírja-e még a tárogatót fújni, mint ahogy a mesebeli cigányrul tudjuk, aki azért hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

Eközben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánchoz kezdtek, amihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek, s a baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, amin a Simplex állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a tárogatón.

A Simplex fújt neki egy riadót.

– Te pacholec! – harsant rá a rablófőnök. – Ez éppen olyan riadó volt, amilyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az ördögös trombitás, aki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor Simplexnek a sokféle ital, vagy úgy okoskodott, hogy a tagadásbul még nagyobb baj következik, azt felelte e szóra, hogy: „Én voltam az!”

– No, te ördög trombitása – ordított erre a Havrán dühödten –, akkor ketté is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak egy csapással ketté!

Azzal kihúzta a széles pallosát, és két kézre fogta.

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordórul, s odamenekült a Jankóhoz, akitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig éktelenül kacagott, s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán csapásait, amiket az a szegény Simplex fejére mért, s aközben egyre nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az oroszlán torka.

– Úgy kell nektek! – monda, visszaverve Havránt. – Minek ijedtek meg ötvenedmagatokkal egy szál trombitástul? Az én pacholcémat ne bántsátok, mert ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s aki hozzányúl, azt én agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; amit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport mind sorba követelte a tárogatóstul, hogy az ő pallosát is ugorja át, ami a Simplexre nézve igen hasznos kommóció volt ugyan annyi evésre és ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s meg hagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztülugorja.

Ezalatt a fő-fő rabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő helyében tudott aludni rövid ideig; de azalatt oly mélyen, hogy semmi lármára fel nem ébredt.

A többi rabló is dülöngélt a sok italtul, ki erre, ki amarra. Csak a Bajusz maradt józanon.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint mézes ecetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül, s levilágított a sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholcék– monda Bajusz –, most már vége a dínomdánomnak. Készüljetek az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Erre eloltogatták a tüzeket sorban.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre.

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal megrohanják, s amíg a városban tüzet támasztanak, azalatt a kalmárokat meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy föld alatti titkos bejáraton a szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék, a vihodárt és a fiát élve elfogják, s aztán mindazt a kínzást, amit társaikon kipróbált, őrajtuk végiggyakorolják, a fiatal menyecskére pedig sorsot vessenek.

Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell megnyerni; különben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a támadókat.

Simplex mindezt hallotta, és a fogai vacogtak bele. Örült is neki, rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is eggyel több oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik, miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen rémterveket. Mi lesz abból?

Szeretett volna belebújni abba a sziklába, amihez hozzálapult, hogy meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, amint magasabbra feljött, éppen odasütött, ahol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a fickóval mit csináljunk, hogy el ne áruljon bennünket? – S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

– Üssétek agyon – monda a Bajusz.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne bántsák.

– Csitt, pacholec! – inté őt a Havrán. – Igazi pacholecnek nem szabad könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyúzzák is. Ha sírva fakadsz, egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj reszketni!

– Üssétek agyon! – ismétlé a Bajusz, aki egészen józan volt.

– Nem úgy lesz! – szólt a Havrán. – Megígértük a Jankónak, hogy nem öljük meg a trombitást. Jól is muzsikált a fickó: mulattunk vele. Leszolgálta a trombitájával, amit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával. Hanem azért mégsem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a pandúroknak, amíg innen odább nem álltunk. Azt tesszük, hogy levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok, s felveszik magukkal. No, ugye jól lesz így, pacholec?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a lábtörésre sem akart ráállni.

– Nono, pacholec! – biztatá őt a Havrán. – Hát csak ne félj tőle olyan nagyon. Egy kis csonttörés: katonadolog! A juhászné az út melletti kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas, és összegyógyul, hogy táncolhatsz vele. Itt van, nesze, tizenkét tallér a gyógyítási költségre; ennél többet a vármegye se ítélne meg, ha pörre adnád.

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik lábcsonteltörni, amikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt, hogy engedjék meg neki, hadd fúja el a maga szerencsétlenségéhez a szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele, hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! – rimánkodott aztán a nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyújtózva, széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat, s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Ne félj, pacholec, nem hagylak bántani.

De a többiek mind rátámadtak.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a pandúrokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, ittlepnek bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem tesszük – monda a Jankó –, hanem kifizetjük: aki úr, az fizet. Mi kell, fickó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is, Havrán, a tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg; Bajusz, adj hozza a magadébul köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem szabott a számára öt rőföt.

– De hát mármost adja vissza a tizenkét tallért – jegyzé meg igen következetesen a Bajusz –, amit a lábeltörésért adtunk neki.

– Nem, urak! – mondá a Jankó. – Ami pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az az úr vissza nem kéri.

– No, nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, ahogy mi adtunk! – erősködék a Havrán.

Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.

– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.

– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.

A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy visszakínálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele; mert ezáltal megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki afölötti haragjában ráfogta a puskáját, s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy lekapta fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.

– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? Aki úr, az nem veszi vissza a muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.

Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelkűség és a kegyetlenség csapdájába, amelyből nem volt menekülés. A rablók a feje körül hadonáztak éles baltáikkal.

– Ide hallgassatok! Én mondok valamit – szólt végre a Jankó. – Ássunk ide egy mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres hordóval, azt körül lecövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy merre megyünk el. Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a hordóbul, s odább mehet.

Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind a Simplexnek megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak, s lelkére kötötték, hogy ha az élete kedves, meg ne moccanjon a helyén holnap reggelig.

Meg is fogadta az utasítást, és azt nagyon okosan tette; mert mikor már minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében, s a golyó keresztüllyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.

Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte, hogy a verem, amelyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne fulladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, amit a golyó ütött a hordó falán, s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy egy vízmedencévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.

Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül, s aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.

Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a medrét használták fel menekülő útnak a túlsó völgybe, mely járható volt addig, amíg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó olyan magasra emelkedett, hogy túlcsorgott a zsilipen, akkor megint szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.

A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat adott a Mindenhatónak a csodatételért, mellyel őt e nagy veszedelemből kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges szándék volt az, mely őt útra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe vágott kapaszkodón, amelyen idehozták, megint visszaereszkedni, anélkül hogy elmulasztotta volna az útba eső medvebarlangba, az ott kisdedeiket ápoló medvenőknek, szerencsés jó reggelt kívánni.

Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már útjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanáccsal; ami abból állt, hogy amint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a hátán cepelt batyut feljelenteni a syndicusnál; mert a kirabolt kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapjak, és felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki belőle, hogy holtig viselheti.

Szót is fogadott a jámbor Simplex, s megérkezvén szerencsésen Sárosba, maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, amiért jutalmul adtak neki a kereskedők egy aranyat, s aztán háborítatlanul útnak eresztették. Ahogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.