Tizenötödik fejezet
(Bálint hasonlatoskeeppen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac wala)

Bálint édesanyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és bíróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez, s így a porta hűbéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist, és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élőszó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, ameddig Isten őfelsége napjait meghosszabbítja, s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és „quantum potest” tudományos előmenetelben.

Ez a „quantum potest” egy igen derék ember: nagy patrónusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a rosszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz „muszáj” nem levén feltalálva.

A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette a férje mesterségét, aki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostohaapát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyű, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.

Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörűen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szívének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.

Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni. Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának még nem volt ilyen idős korában.

Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot, amit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rossz víz okozza azt.

S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.

Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professzor bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerűbbek voltak; drága jó eledelek, miket maga sütött-főzött a fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami fáin ételt, ami azt meggyógyítja; csak jóízűen kell belőle enni. S ha a bajt a rossz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben, mint a jó borral?

De a Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtőskalács, sem a hasonlíthatatlan levelensült: otthagyta a legszebb sonkaszeletet a tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan, s vízzel itta a jó bort.

A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a baja. Olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orcáját, s azt mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy az iskolával hogyan járt: ahogy virágos nyelven szokták mondani, hájat vett, s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.

Azonban, ha valaki meg akarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.

Egy vasárnap este a szomszéd fürmenderéktül jött haza Sára asszony.

– Te Bálikám! A fürmenderék Nácija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak az iskolából Kézsmárkon.

– Ha azt mondja, igazat mond.

Óh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!

– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom – szólt Bálinthoz vigasztalva –, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollégiumból kicsapták, mégis kapott feleséget, s város bírája lett. Te is kapsz még, te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat emiatt. Nem lesz tebelőled prédikátor.

Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, akinek az arca egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.

Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomorúság. Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi, mint az özvegy ember, s özvegy embernek van oka búsulni.

Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a fürmenderék Nácijának a testvérét, Katalin leányasszonyt, aki maga sem volt idegen a délceg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, mégis férjhez ment.

El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, ahol az ifjak és leányok, szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással megismerkednek.

Bálint azonban senkit se vitt el táncba, se szőkét, se barnát; csak állt ott, mintha őrá volna bízva, hogy támassza meg a ház oldalát, nehogy bedűljön, s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.

Sőt, mikor következett a „vánkostánc”, amiben az a szokás, hogy felváltva az ifjak és leányok egy selyemvánkost visznek az elé, akit táncra felkérnek, arra szépen letérdepel a táncrakérő, a felkért pedig gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele, s aztán ő viszi tovább a vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy mikor a fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost, s térdre ereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se táncolni nem vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem táncolni, ami fölött a Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb szégyen tisztességes leanyzót nem érhet.

Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:

– Te Bálikám. A fürmenderék Nácija azt mondja felőled, hogy tégedet a lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, amit csak a hajdankorban ismertek.)

– Hát hadd járjanak.

– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.

– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől, s tudom folytatni az apám mesterségét.

Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett volna jobban, mint hogy a fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a férfinak való terhet, s mihelyt a Bálint megígérte, hogy kész letenni a remeket, átadta neki a kulcsot, ami azt a szobát felnyitja, ahol az apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdalóbalták, amik soha senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal töltött el, hogy acélport, csepűt, krétát vett, hogy az apja szerszámait fényesre csiszolja, hogy– minden ragyogjon, amikor majd a remeket le fogja tenni.

Délben fel is hordta Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvenc ételeit, s miután jóltartotta a fiacskáját, elmondá neki, hogy íme, már bejelentette a céhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket, az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen áll a kövér tulok, ami erre a tisztességre van szánva. A pincében csapra ütve a hordó bor, s négy-öt arany is készen áll a fiókban, minthogy előrelátható, hogy a gyenge, diákviselt legény egy ütésre le nem teremti azt a tulkot, márpedig ahányat üt a fejére a taglóval, amíg az ökör leesik, annyi arany lesz a bírság.

– Jaj, édes szülém – mondá erre a Bálint –, nem ott van az én céhmesterem, ahol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredeskapitány lesz majd az én céhmesterem. Nem a vágóhídon teszem én le az én remekemet, hanem a csatapiacon. S nem vágok én tulkot, aki nem védelmezi magát, hanem törököt, aki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.

Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor beszél belőle; hanem aztán, mikor a Bálint előhordta az apja szerszámait: az ősi kardot, puskát, a hosszú, páncéltörő háromélű tőrt, szép fényesre csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot, gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem azért tanította annyi tudós professzor diákul, németül, hogy most a goromba töröktől levágassa magát, láncos golyóbis elszakítsa lábát; özvegy édesanyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton semmit. Azt felelte, az apja is volt háborúban, hát ő csak annak a mesterségét akarja folytatni.

Mikor aztán látta a Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak, s elátkozta őt kegyetlenül.

– No, csak eredj hát, megátalkodott rossz fiú, a magad gonosz esze után, ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne félj! Megmondta nekem a fürmenderék Nácija, hogy van teneked egy korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, aki ottan trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra.– Az biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No, ha teneked az a testi-lelki barátod kedvesebb, mint az édesanyád, hát eredj vele. De énnekem úgy halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.

– Kivéve a fegyvereit – mondá rá Bálint, s nem is kért az anyjától semmi egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a zászlója alá; ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kacagányt és három lengyel máriást felpénzül, s mindjárt ottfogták, mert rövid időn indulni kellett Ónodra, a táborba.

És Sára asszony úgy megkeményítette a szívét, hogy mikor még azon éjjel trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a muskátlibokrok közül az ablakábul leskelődött ki utána, s szíve keserűségét a trombitáson tölté ki, annak kívánva utána, hogy „törjön ki a nyakad”, ami a jámbor Simplexen, csak hajszálon múlt, hogy be nem teljesedett.